Olvasási idő: 
13 perc

A jó munkás holtig tanul

Az élethosszig tartó tanulás (lifelong learning; a továbbiakban: LLL) a késő modern társadalom egyik sokat hangoztatott jelszava. Peter Jarvis Globalisation, Lifelong Learning and the Learning Society: Sociological Perspectives c. kötete lehetséges nézőpontok sokaságából gondolja végig a jelenség szociológiáját. A szerző több amerikai egyetemen oktat, emellett 2002 óta a Pécsi Tudományegyetem díszdoktora.

Az LLL-diskurzus ugyanattól terhes, mint a felnőttképzés, sőt sok esetben az egész neveléstudomány: kiáltványok és tanulmányok, nemzetközi megállapodások és értekezések, vagyis politikai és tudományos szövegek keverednek benne. Az LLL-ről való beszéd során, vagy például egy kutatás kezdetén, éppúgy legitimnek tűnik az Európa Tanács permanens tanulásról szóló 1970. évi koncepciójára hivatkozni, mint egy tudományos értekezésre, noha ezek a koncepciók nem tudományos szövegek, akkor sem azok, ha szakértők részvételével állítják elő őket. A nemzetközi szervezetek irányelvei, koncepciói, dekrétumai, akárcsak az összes szakpolitikai ajánlás (policy) csak a téma elsődleges forrása, strukturálatlan adat, amely társadalmi konstrukciók és kanonizált hiedelmek kvalitatív vagy kvantitatív elemzésére alkalmas. Az LLL-diskurzusban ezért nehéz tájékozódni, így egy reprezentatív, a kánonok kora után is valamelyest tekintéllyel bíró Routledge-kötet különös érdeklődésre tarthat számot.

Jarvis könyve a globalizáció és a tudástársadalom összefüggésében tárgyalja az élethosszig tartó tanulást. A kötet Jarvis elsősorban akadémiai közönségnek szánt LLL-trilógiájának második része. Az első kötet az élethosszig tartó tanulás filozófiai és pszichológiai kérdéseire fókuszált, vagyis inkább az egyént állította középpontjába. A második részben Jarvis, hűen az alcímben jelölt szociológiai nézőponthoz, az LLL társadalmi kontextusából indul ki.

Az LLL Jarvis-féle definíciója színtelen kezdés ugyan, de a kötet később bőséggel kárpótol minket. Mégis idézzük, mert tanulságos problémákat rejt: „we defined lifelong learning as the combination of processes throughout a lifetime whereby the whole person – body (genetic, physical and biological) and mind (knowledge, skills, attitudes, values, emotions, beliefs and senses) – experiences social situations, the perceived content of which is then transformed cognitively, emotively or practically (or through any combination) and integrated into the individual person’s biography resulting in a continually changing (or more experienced) person.” (1. o.) Elég semmitmondó definíció: az élethosszig tartó tanulást folyamatok kombinációjaként nevezi meg, amelyek az ember hagyományos kettős felosztása (test és lélek) szerinti területek mindegyikén végigkísérik életünket, hogy minden területet többé-kevésbé fejlesszenek. Szerencsétlen kiindulópont, amelynek alapja egy modernista képzet az életében befejezetlen, a felnőtt létbe teljességgel soha be nem lépő emberről. A (késő) modern társadalom dinamikusan változó, heterogén társadalmi tér, amelyben a beavatás szimbolikus, folyamatosan kiüresedő oktatási eseményekben (pl. érettségi) él tovább. A beavatás azonban nem vehető komolyan a társadalmi térben való eligazodáshoz szükséges tudás folyamatos változékonysága, másképpen a tudás elavulása miatt, ami természetesen az éppen előttünk járók tudására is vonatkozik. Az, hogy mindig éppen tanulunk valamit, egyszerűen a kései kapitalizmus változékony technikai környezetének következménye, amely emellett a munkaerő idejének hatékony kisajátítását is kiválóan lehetővé teszi. Az élethosszig tartó tanulás aligha színes, önfejlesztő alkotófolyamatok összessége, hanem a hatékony termelést szolgáló újabb és újabb algoritmusok elsajátítása. A hatékonyságot szolgáló technikai környezet változékonysága miatt tanul folyamatosan a késő modern humánerőforrás (régi nevén: az ember), nem azért, hogy személyiségének csodálatos fejlődését segítse testét-lelkét építő folyamatokkal.

Jarvis fent előadott definíciója nem több, mint naiv társadalmi konstrukció, a policyk nyelvének megelevenítése, emellett magán viseli a pedagógia elméleti meghatározásainak legrosszabb hagyományát: kvázi-fogalmi nyelven beszél oktatási jelenségekről. Ez hasonlít a tudományos tevékenységre, de rögtön távol is kerül tőle, ha ezek a fogalmak reflektálatlanok, és valójában nem a társadalomtudományok világából származnak (itt erről van szó). A könyv első fejezete kezdődik ezzel a definícióval, tehát kiemelt helyen szerepel, ezért szenteltünk végiggondolásának mi is figyelmet. Szerencsés lett volna, ha a könyv, hűen a későbbiekben végigvitt törekvéséhez, elkerüli ezt a csapdát, és vagy a kötet végére hagyja a fogalom-meghatározást, vagy olyan tudományos definícióból indul ki, amely túlmutat az ember kettős felosztásának képzetére épített folyamatok felsorolásán.

Ezen hibája ellenére a kötet sokoldalú, ráadásul nem nélkülözi a kritikai szemléletet, amely nélkül aligha lehet a témáról érvényes állításokat tenni (ami nem jelenti azt, hogy az LLL azonos lenne a kritikájával). Az LLL a mai társadalomban alapértéknek számít, címszó és felhívás, a nő- és legényegyleti humanizmus egyik kései utóda, amelyet jóravaló modernista célok válogatott készletével (mindenekelőtt a társadalmi mobilitással) szokás összekapcsolni. A jelenség manifeszt funkciója az alkalmazkodás biztosítása a szuperkomplex, új és új tudásokat igénylő társadalmi valósághoz és az örökké befejezetlen, specializálatlan ember képéhez. Az LLL azonban nem csak ez. Az élethosszig tartó tanulás késő kapitalista ideológia és piac is. Ideológia, mert látens, gondosan leplezett funkciója a kapitalizmusban rendszerszerűen jelentkező strukturális munkanélküliség becsatornázása a felnőttoktatás piacára, és ezzel a társadalmi feszültségek mérséklése. Piac is, hiszen állami, államilag támogatott és teljesen a piacról finanszírozott képzéseket kínáló szervezetek sokaságát tartja el. E szervezetek mind a tanulás (képzés, „Bildung”) kissé megkopott ethoszával kínálják változó munkaerőpiaci relevanciájú portékájukat a képzésekre önként jelentkező vagy az állami foglalkoztatási szolgálatok által hozzájuk irányított álláskeresőknek. Innen nézve az LLL a késő kapitalizmus azon innovációinak egyike (a vállalati tréning, a csapatépítés és mások mellett), amelyek megmagyarázzák, hogy a társadalmi feszültségek ellenére miért működőképes a rendszer.

Jarvis könyvének fejezetei az élethosszig tartó tanulás és a felnőttoktatás különböző megközelítéseit járják végig. Az egységek felépítése során Jarvis közismert „nagy” elméletekből indul ki. Bár a kötet nem ezt a célt szolgálja, és alapvetően számít Foucault, Habermas, Althusser és mások társadalomelméletének ismeretére, ennek ellenére akár még a velük való ismerkedésre alkalmas felsőoktatási tankönyvként is olvasható. Jarvis elméleti tájékozódásának kiindulópontja az emberi tanulás kontextusba helyezésének problémája. Habermas, Schutz és Luckmann alapján tájékozódik, olyan nehezen túlértékelhető szerzőkre hivatkozik tehát, akik a valóság diszkurzív jellegére, vagyis performatív nyelvi aktusokban megvalósuló társadalmi felépítettségére hívják fel a figyelmet. Egy ilyen területen, mint az LLL és a felnőttképzés, nem lehet eleget hangsúlyozni a késő modern (és azon belül a konstruktivista) társadalomelméleti gondolkodás ezen alapvetéseit, mert ezek óvnak meg minket attól, hogy UNESCO-dokumentumokat tudományos szövegként és másodlagos forrásként olvassunk.

Jarvis figyelme később a globalizáció felé fordul, amelyet Ulrich Beck Was ist Globalisierung? című könyvéből kiindulva értelmez. Beck a szervezetek és a hatalomkoncentráció felől olvasta a globalizáció jelenségét, és olyan folyamatként értelmezte, amelynek során a koncentrált, intézményesített hatalom a nemzetállamok kezéből nemzetek fölötti szereplőkhöz kerül. Ez a megközelítés jól megragadja a jelenség politikai oldalát, de nem jut a mélyére. A globalizáció gazdasági alapja egy olyan világpiac, amelynek lényege immár nem a késztermékek világszintű kereskedelme – ezek nemzetközi áramlása eltérő volumenben, de valójában az ókor óta történelmünk része –, hanem a termelési tényezők, a munka és a jellegénél fogva mobilis tőke világméretű áramlása. Ennek napi gyakorlatával minden olyan állam szembesült az elmúlt évtizedben, amely nem tudott fiatal munkavállalói számára versenyképes munkaerőpiaci környezetet teremteni. A nemzetek fölötti gazdasági és politikai szervezetek hatalmi tényezővé válása a termelési tényezők globális áramlásának és az ezt lehetővé tévő technológiáknak a következménye. Okozat, és nem ok a globalizáció történetében. (Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy ne volna elgondolható a globalizáció politikaelmélete, és ne lenne érvényes kiindulópont Beck mértékadó könyve a témában.) Jarvis a globalizáció elméleteinek lehetséges osztályozását is végiggondolja, ilyen szempontból is ideális felsőoktatási tankönyvet kínál olvasóinak. A globalizáció következményeit külön fejezetben tárgyalja.

A strukturális környezetbe helyezett és globális térben végiggondolt tanulás után Jarvis figyelme a témában megkerülhetetlen fogalmak (információs társadalom, tudástársadalom) felé fordul. Ezek ismét olyan hívószavak, amelyek elfogadottsága magas, és közmegegyezés szerint valami modern, értéktelített, korszerű és fejlődőképes jelenségre utalnak. A szolgáltató szektor dominálta késő modern gazdaság leírására szolgálnak, amelyben továbbra is kevés a valóban kreatív, nem algoritmusok kezelését elváró munka. A kései kapitalizmus technológiai fejlettsége lehetővé teszi, hogy a társadalom napfényes(ebb) felén élők immateriális javakkal termeljenek immateriális javakat a hozzájuk hasonló szerencsés(ebb)eknek. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy ez a társadalom jobban épülne a tudásra, mint a korábbiak. Immateriális javakra jobban épül, ez kétségtelen, de az immateriális jószág nem azonos a tudással, attól függetlenül, hogy minden tudás immateriális (lásd: rovar–bogár probléma). Történeti kortól függetlenül minden emberi tevékenység tudást igényel. A premodern vagy természeti társadalmak sem ösztönös vademberek falkái voltak, hanem sajátos hiedelmekkel és intézményekkel rendelkező közösségek, amelyekben a tudás kidolgozásának és hagyományozásának megvoltak a maguk társadalmilag kidolgozott gyakorlatai. A változás a késő modernben nem ebben, hanem a tudás kidolgozásának és hagyományozásának módjában és persze tartósságában keresendő: ma a tudás igen rövid lejáratú erőforrás. Ami ma hasznos, holnap mit sem ér, viszont amit tegnap elfeledtünk, holnapután újra paradigmatikus jelentőségűvé válhat. Igen megtévesztő a romlandó tudás korát tudástársadalomnak hívni, ez nem más, mint a képzésipar hangzatos reklámszlogenje.

Jarvis az információs társadalom és a tudástársadalom megkülönböztetéséből indul ki, és hangsúlyaik alapján különíti el a kettőt. Az információs társadalomban a hangsúly a tudásközvetítésen van, a tudástársadalomban inkább a tudáson mint gazdasági erőforráson. Jarvis hozzájuk képest határozza meg a tanuló társadalom (learning society) fogalmát, nagyon izgalmasan a három fogalom nyelvi megkonstruáltságának összehasonlításából indul ki, végigkövetve alakulástörténetüket. Ezután tér rá a lifelong learning megértésére és értelmezésére, végiggondolva az élethosszig tartó tanulás mint fogyasztás és árucikk problémáját is. A könyv mindezek mellett külön fejezetet szentel a kutatás megváltozott természetének a tanuló társadalomban.

Jarvis könyve hiánypótló kötet, tudományos szövegekből indul ki, és jóval több a felnőttképzés és az élethosszig tartó tanulás politikai koncepcióinak megszokott felsorolásánál. Öröm olvasni a tudományos és politikai szövegeket szétválogató, a kritikai szemléletet (és annak kritikáját is) következetesen érvényesítő kötetet az LLL-ről (és a felnőttképzésről, ill. az oktatásról). Az LLL ugyanis nem alkotó önfejlesztés, hanem a késő kapitalizmus uralmi rendjéhez tartozó ideológia, amely biztosítja a strukturális munkanélküliség levezetését és a munkaerő megszervezését. A rendszer – az inkorporált és intézményesült kulturális javak elosztása révén – magától értetődően termeli újra az uralmi viszonyokat, vagyis a hozzáférés/kizárás gyakorlatai társadalmilag szabályozottak a felnőttképzésben is. Ha semlegesen, nem a kritikai szociológia felől, értelmezzük az élethosszig tartó tanulást, akkor is könnyen beláthatjuk, hogy funkcionális jelenségről van szó, amely a munkáltatók és a munkavállalók számára egyaránt jól meghatározható rendeltetéssel bír, és nem egyszerűen a személyiség kiteljesítését szolgáló képzéseken való részvétellel azonos. Jarvis könyve tájékozódási pontokat kínál az élethosszig tartó tanulás mint társadalmi jelenség sokoldalú áttekintéséhez.

(Peter Jarvis (2007) Globalisation, Lifelong Learning and the Learning Society: Sociological Perspectives. Routledge, London, New York.
238. p.)