Olvasási idő: 
14 perc

Adatbőség az Európai Felsőoktatási Térségben

Az 1999-ben a Bolognai Nyilatkozattal útjára indított európai felsőoktatási reformfolyamatot – értelemszerűen – kezdettől fogva nagy apparátussal működtetett rendszeres statisztikai adatgyűjtések kísérik. Az Európai Felsőoktatási Térség (EFT) létrehozását, a kitűzött célok elérésében történt előrehaladást szisztematikusan követik ezek az adatgyűjtések. Országsoros feldolgozások készülnek, amelyek külön érdekessége, hogy egyre több európai országot érintenek (1999-ben Bolognában 29 ország csatlakozott a kezdeményezéshez, majd folyamatos “létszámemelkedéssel” 2015-ben már 47 ország volt a tagok között, amikor ismét bővült a kör, mégpedig Belorusszia csatlakozásával).

Két kiadványsorozat érdemel kiemelt figyelmet. Az egyik a Stocktaking Report sorozat, amely az oktatásért (felsőoktatásért) felelős miniszterek konferenciái számára adott áttekintést az előző tanácskozás óta történtekről. A reform első tíz évében kétévente került sor a Miniszteri Konferenciákra, és 2003-2009 között készültek Stocktaking Reportok. A reform második szakaszában áttértek a háromévente történő értékelésre, amit az is jelez, hogy 2012-ben és 2015-ben már Bologna Process Implementation Report a kiadvány címe.

A másik sorozatot az Európai Egyetemi Szövetség (European University Association – EUA) adja ki Trends címmel. Pontosabban 1999-től 2007-ig nevezték így a szériát, és a kiadványok ugyancsak a Miniszteri Konferenciák előtt, azok számára készültek. A 2009-es Konferenciára már nem állítottak össze ilyen értékelést, viszont 2010-ben az egész tízéves folyamat áttekintését végezték el. A következő, egyben legújabb kiadvány 2015-ben született, most már ismét az esedékes Miniszteri Konferencia előtt.

A két sorozat lényegében ugyanarról a jelenségről, kérdéskörről szól, viszont más-más megközelítésben. A Stocktaking (ill. Implementation) Report a Bologna-folyamat csúcsszerve, a Nemzetközi Bologna Csoport (Bologna Follow-up Group) felkérésére készül a nemzeti Bologna Bizottságok által összeállított országjelentések és más információgyűjtések eredményeinek felhasználásával. Elsősorban kvantitatív módon dolgozza fel az adatokat, amelyeket sokoldalúan és korrekten elemez is.  A megelőző két (most már három) év történéseit, eredményeit tárgyalja, aminek alapján meg lehet fogalmazni a következő két (most már három) év feladatait. A Trends Reportok többféle információgyűjtési módszer bevetésével készülnek, elsősorban a tagintézményektől, az egyetemektől begyűjtött adatokra, véleményekre alapoznak, tehát az intézményi szintre fókuszálnak, és a változásokra helyezik a hangsúlyt, jelentős mértékben bevetve kvalitatív eszközöket is. Mindkét sorozat törekszik a stabilitásra a jelentések struktúráját illetően, hogy lehetőség legyen longitudinális elemzésekre, miközben a felhasznált indikátorok körét a szakmailag indokolt mértékben és jelleggel időnként módosítják. A Stocktaking (illetve Implementation) Reportoknál erőteljesebb a törekvés a stabilitásra, a Trends Reportok viszont egy-egy fő téma köré csoportosítják az elemzésüket, ezért annak logikáját tükrözi a szerkezetük. Az előbbire jellemző valamelyes “kincstári optimizmus” és a nemzeti, illetve az EFT-szintű kormányzati szempontok követése, az utóbbira a kritikusabb megközelítés, az akadémiai és az intézményi szempontok kiemelése.

A 2015-ös év alkalmat ad arra, hogy a két kiadványt egymás mellett, egymáshoz képest is áttekintsük, és az általuk bemutatott hatalmas adathalmazt különböző elemzésekre felhasználjuk.

Az idei Implementation Report összeállításába – a sorozat folyamatos professzi­o­na­lizálódásának keretében – kiemelt szerepet kaptak az egyre nagyobb teret nyerő, nagy európai statisztikai adatgyűjtési és -elemző intézmények, az Eurostat, az Eurostudent és az Eurydice. Felépítése viszont követi a sorozat hagyományait. Hét fő tématerületettel foglalkozik: a fokozatok, végzettségek rendszerével; a képzési reform fő eszközeivel (a képesítési keretrendszerekkel, az oklevélmellékletettel és ECTS típusú kreditrendszerrel); a minőségbiztosítással; a szociális dimenzióval; az életen át tartó tanulással; a tényleges kimenet kérdésével és a foglalkoztathatósággal; valamint a nemzetköziesedéssel, a mobilitással.

A fokozatok, végzettségek rendszere minden bizonnyal a legnagyobb jelentőségű téma, amely megalapozza a többi megértését is. Kardinális kérdés ugyanis, mennyiben és hogyan érvényesítették a részt vevő országok a lineáris (többfokozatú, többciklusú) felsőoktatási rendszerre való áttérést. A tiszteletre méltóan sokoldalú elemzés fő tanúsága, hogy az egyes országok közötti, kezdettől fogva tapasztalt különbségek minden jel szerint stabilan fennmaradtak. Eltérő az egyes fokozatok megszerzésének időbeli hossza (és ECTS-tartalma), az akadémiai és a szakmai irányultságú képzési programok kezelése (megkülönböztetése vagy ennek hiánya), az osztatlan képzések súlya (ezek az ún. professzionális vagy szabályozott szakterületeken, mint az orvosképzés és a jogászképzés, általánosan elterjedtek, a tanárképzési programoknál is több helyen jelen vannak). A  BA/BSc programok esetében jellemző a törekvés a képzés hosszának növelésére – a tapasztalatokra alapozott igényeket követve. Mozgásban van, és különböző mértékben jelentkezik a rövid (általában szakmai) programok befogadása a felsőoktatási fokozatok rendszerébe. Nagyok a különbségek abban is, hogy a hallgatók mekkora része folytatja tanulmányait az első fokozat megszerzése után mesterfokon: az egynegyed alatti aránytól a háromnegyed felettiig alakul a mutató. A kötet összeállítói nem minősítik a helyzetet, de ez nem is az ő feladatuk. Igen összetett okokra vezethető vissza a vázolt kép, aminek minősítése igen messzire, az EFT alapfilozófiájának értelmezéséig vezetne.

Nagy figyelmet fordít a kötet a tanulmányok sikeres elvégzésére, más megfogalmazásban a hallgatói lemorzsolódás témájának adatszerű megközelítésére. Valójában csak survey jellegű rendszeres kohorsz vizsgálatokkal lehetne követni a hallgatók tanulmányi útját. Mivel ilyen munkákat rendszeresen úgyszólván sehol nem végeznek, más megoldásokkal kell próbálkozni. A kiadvány összeállítói 17 országtól kaptak használható adatokat egy egyszerű és csak megközelítő képet ígérő indikátor megalkotásához. Igen nagy különbségekkel (48 és 88% között) alakul azon hallgatók aránya, akik „időben” elvégzik tanulmányaikat. Ez rossz hír, hiszen a tanulmányi rendszeren történő gyors áthaladás minden felsőoktatási szereplő érdeke lenne. Természetesen az igen összetett jelenség megértése, a konkrét adatok értelmezése még várat magára, de legalább komolyan felvetődött a kérdés.

Az utóbbi évek fejleményeit jelzi, hogy kiemelt figyelmet kap a kötetben az ún. szociális dimenzió, amely ezúttal a hallgatókat érintő kérdésekre irányul. Egyre gazdagabbá válik az az indikátorrendszer, amely alapvető szociális összetételüket, előtanulmányaikat, anyagi helyzetüket írja le. Tényszerűen kibontakozik a hallgatói populáció – eddig is „sejtett” – sokfélesége. Olyan gyakorlatias ügyekre is kitér, mint az előzetes tanulmányok beszámítása, a hallgatói szolgáltatások jellemzői és az igen bonyolult és változó tandíjrendszer.

A hallgatói és tanári (alkalmazotti) mobilitás kezdettől fogva kiemelt témája az EFT-nek, hiszen a Bologna-reform egyik elsődleges célja az volt, hogy a képzési rendszerek összehangolásával könnyebbé váljon a nemzetközi mobilitás, főleg az EFT-n belül. A Miniszteri Konferenciák és előkészítő anyagaik mindig elégedetlenséget fejeztek ki az eredményekkel kapcsolatban ezen a területen, nem tér el ettől a 2015-ös kötet sem. Bár kissé emelkedett a nemzetközi mobilitásban részt vevő hallgatók aránya 2012 óta, de ez az arány továbbra is igen alacsony (szinte mindenütt 10% alatt van, EFT-szinten pedig 4-5% körüli). Ma már egész indikátorrendszerrel mérik a jelenséget, de ez sem tudja a maga összetettségében leírni azt, ráadásul nem minden országban történik meg a szisztematikus adatgyűjtés. Itt egy különös helyzettel találkozunk. Mondhatni a nemzetközi mobilitás mértéke az egyetlen indikátor, amellyel egyszerűnek és egyértelműnek látszó módon értékelni lehet a reform sikerességét. Az EFT második évtizedének kezdetekor a miniszterek abban állapodtak meg, hogy a ciklus végére, 2020-ra, a nemzetközi mobilitásban részt vevő hallgatók arányának el kell érnie a 20%-ot. Az elemzés aggodalmát fejezi ki, hogy a jelek szerint erre alig van esély.

Megállapítható, hogy miközben a kötet a korábbinál finomabb, bővített eszközrendszerrel dolgozik, továbbra is beleütközik az adathiányból adódó problémákba, részben egyes országok kimaradása következtében, részben pedig a meglévő indikátorkeretek továbbra is fennálló szűkössége miatt. Új elem viszont, hogy mintha a megszokottnál erősebb kritikai attitűdöt képviselne.

A Trends Reportok mindig kapnak címet is, amely arra a kérdéskörre utal, amelyet kiemelten vizsgál a jelentés. A 2015-ös jelentés címe „Tanulás és tanítás az európai egyetemeken”, és alapvetően arra a kérdésre keresi a választ, mennyiben valósultak meg a hallgatóközpontú tanulás/tanítás erősítésével kapcsolatos, korábban meghirdetett tervek.

A fő információforrást a tagegyetemeknek és rektori konferenciáknak, illetve további érintett, érdekelt szervezeteknek, stakeholdereknek kiküldött kérdőívek adták. (451 használhatóan kitöltött kérdőív érkezett vissza. A visszaküldési arány 49% volt az EUA tagintézmények körében, amit nehéz minősíteni, mivel a korábbi hasonló adatgyűjtéseknél mindig valamelyest változó volt a megkérdezettek köre és a tematika.)

A válaszoló intézmények összetételét és ezzel a reprezentativitás értelmezhetőségét bemutatva a szerző az európai egyetemeket a következő – nem hivatalos, de tanulságos – típusokba sorolja: többkarú (multidiszciplináris) egyetemek, szakegyetemek, műszaki egyetemek, alkalmazott tudományok egyetemei, speciális főiskolák, nyitott egyetemek.

A Report öt nagy fejezetből áll. Az I. fejezet a változó környezetet mutatja be, amelyben a felsőoktatásnak küzdenie kell, hogy megtartsa, erősítse pozícióit. Talán ez a legértékesebb fejezet, kiválóan foglalja össze az utóbbi évek súlyos történéseit: ami a pénzügyi válság, a kedvezőtlen demográfiai folyamatok, az illegális migráció Európába, az egyre erősebb globális verseny, és az informatikai forradalom kiteljesedése. Mindezek negatívan hatottak a felsőoktatás, a diplomások helyzetére (így az ifjúsági, ezen belül a diplomás munkanélküliség növekedése, vagy a diplomások áramlása Európán belül és más földrészekről: Délről Északra és Keletről Nyugatra). A kooperációs kényszer és a verseny intenzitása egyszerre erősödik (előbbi az oktatás, utóbbi a kutatás területén jellemzőbb), ami új stratégiák kidolgozását kényszeríti ki.

A II. fejezet az európai és a nemzeti szakpolitikákkal foglalkozik. Megállapítja, hogy az EU és az EFT „kifelé” próbálja demonstrálni, hogy van saját politikája, miközben sokféle, fragmentált és dinamikus reform zajlik nemzeti keretekben. A legjobb példa erre az igen eltérő finanszírozási reformok sora, ami oda hatott, hogy erősödött az aszimmetrikus akadémiai és hallgatói mobilitás. A pénzügyi források apadása az intézmények működésének bürokratikus jellegét erősíti fel, csökkenti a kollegiális döntések terét.

A III. fejezet az intézményi stratégiákról és a változó összetételű hallgatóságról szól. Az intézmények mozgásterét nagymértékben befolyásolja a hallgatói létszám. Ebben a tekintetben általában további növekedés tapasztalható, de Közép- és Kelet-Európa több országában stagnálás és csökkenés váltotta fel a korábbi expanziót. A hallgatók összetétele egyre változatosabbá válik (főleg életkor és előzetes tanulmányok szempontjából), de közben a társadalmi esélykülönbségek fennmaradnak (a szerző egy OECD adatra hivatkozik, miszerint a felsőfokú végzettségű szülők gyermekeinek esélye az érettségi utáni továbbtanulásra 4,5-szer nagyobb az alacsonyabb végzettségű szülők gyermekeinek esélyeihez képest). Mindez tulajdonképpen bevezetés a IV. fejezet témájához, a tanulás és tanítás kérdéséhez. A fejezet a Bologna-reform hatásának rövid bemutatásával kezdődik, sommásan megállapítva azt, hogy a három fokozat tantervei túl gyorsan, nem eléggé átgondoltan készültek, és főleg a BA/BSc programokra jellemző, hogy az eredeti elképzelésekhez képest igen rugalmatlanok. A reform több eleme mára elavult (ilyen pl. az Oklevélmelléklet rendszere). A képesítési keretrendszerek kidolgozása és bevezetése a vártnál lassabban történik, és ugyancsak rugalmatlanságot jelentő elemeket hordoz.

Az V. fejezetben a szerző megfogalmazza a következő évtized egyetemeire vonatkozó vízióját. Eszerint a hallgatói populációban továbbra is növekedni fog a nem tipikus életkorúak, a munka mellett tanulók, a kifejezetten munkaerő-piaci ismereteket igénylők aránya, amire a diverzifikált, hallgatóközpontú tanulási és tanítási módszerek elterjesztésének gyorsításával kell válaszolni. A felsőoktatásban további teret nyer az üzleti típusú gondolkodás, elmosódnak a határok a magán és a közösségi (állami) szektor között. Az egyre több adminisztratív elemmel terhelt oktatási és a kutatási tevékenységet korszerű, ún. para-akadémiai stáb kiépítésével fogják megtámogatni, amely az akadémiai és az adminisztratív stáb között foglal helyet. Mindehhez közös európai tervre van szükség. A tárgyalt öt évben ugyanis kevésbé volt kezdeményező az európai szint, a reformokat elsősorban nemzeti keretekben indították. Most ismét aktívnak kell lennie az EFT-nek.

(European Commission/EACEA/Eurydice: The European Higher Education Area in 2015: Bologna Process Implementation Report. Publications Office of the European Union, 2015, Luxembourg. 300 p. – André Sursock: Trends 2015: Learning and Teaching in European Universities. EUA, 2015, Brussels. 128 p.)