Olvasási idő: 
9 perc

A tájnyelv varázsa

Nagy Emma könyvéről

„Nagy Domokosné, szül. Szabó Emma Székelyszenterzsébeten született 1933-ban, középiskolai tanulmányait a Székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnáziumban végezte, majd a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Filológia Karán tanult. Az itt szerzett diplomával tért vissza Alma Materéhez Székelykeresztúrra, ahol orosz nyelvet és irodalmat tanított harminchárom éven át. A szülőföld iránti ragaszkodás és az anyanyelv szeretetéből született ez a könyve. Írása nem elvont, rideg tudományos elemzés, de talán annál több: egy olyan mű, amely azok érdeklődését is felkeltheti a nyelvészet és ezen belül a tájnyelv iránt, akiket eddig nem érintett meg a nyelvben rejlő csodálatos értékek szépsége és a tájnyelv varázsa. A könyvet, tartalmának és eredeti stílusának köszönhetően a nyelvész szakember és a témában járatlan érdeklődő is élvezettel olvashatja.” – olvashatjuk a könyv hátsó borítóján.

Már ezért is vettem kezembe és határoztam el, hogy ismertetni fogom. Hiszen valóban, a szerző anyanyelvünk iránti szeretete sugárzik könyve minden lapjáról. Nem véletlen a kiadvány Reményik Sándortól kölcsönzött mottója „Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!” és ugyanott Kányádi Sándor idézett szavai: „Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. / A szavakat is. Egyetlen szó, / egy tájszó se maradjon kint.”

A 800 éves Székelyszenterzsébeten tehetünk sétát térben és időben. Juhász Gyula Szavak című verse szerint itt is „csodálatosak a szavak”, s a tanárnő ezek tisztaságát őrizte meg szülőföldjén, a tömbmagyarság és szórványmagyarság érintkezési peremén, egy vegyes lakosságú és egy román falu közé beékelődő félszigeten.

A település nyelvére vonatkozó megállapításokat rendszerbe foglalva ismerhetjük meg. Előbb hangtani sajátosságokról olvashatunk: Székelyszenterzsébeten nincsenek helyi, egzotikus, sajátos kiejtésű hangok, sőt a székely nyelvjárásban ismert, használt zárt á hangot sem használják, a falu tájnyelve az ő-zős nyelvjáráshoz tartozik: A „Mönyök a högyön, hogy hámárább lögyön” – tipikus példája után köznyelvi és tájnyelvi szavakat sorol fel a szerző. Sok szépen nyitott e-t is ejtenek errefelé, s így a szenterzsébeti kórus is a „Azt kérdezi a szekeres, / Kell-e rózsám kendő verse, / Nem kell nékem kendő verse, / Csak maga kell a szekeres.” népdalt nyitott e hangokkal énekli. A mély a hang helyett a magas á hang is ugyanolyan elterjedt, mint az ő-zés: A „Szántás, kászálás, kápálás, árátás, / Utoljára leszállás.” – mondókát éneklik hintázáskor a gyermekek, a könyvben a felnőttek beszédéből hasonló köz- és tájnyelvi példákat olvashatunk. A tájnyelvek egyik jellegzetessége a magánhangzók cserélődése, a szenterzsébetiben is számos példát találhatunk erre. Köznyelvi és tájnyelvi példák mellett mondatokba foglalt szavakat is olvashatunk: „Kilenc kéve hány kalongya?; Szérédán hetivásár van Segösváron; Ne lögyél zsimbös vénembör!; A küsaszonyon szép csütkés köntös vót; Lakadalom, sokadalom nincs ilyenkor beteg asszon; Egy jó csipor friss víz” stb.

A szenterzsébeti nyelvjárásban a mássalhangzók cserélődése is megszokott: Kestyűs kézzel bánik vélle; Annyit ne pirkálj!”, több mássalhangzó pedig lágy vagy kemény lesz a kiejtésben: kaliba –kajiba, kanál – kálány, legény – legén, tányér – tángyér. Néha mellőzik a v hangot, például: hitves –hütös ura. Az irodalmi -ít képző ejtésekor rövid i-t és hosszú t-t hallunk, de más mássalhangzó is meghosszabbodik: koppasztszallagvélle. A szókészlet bemutatásakor előbb az idegen eredetű (kölcsön) szavakról, főleg a német eredetűekről olvashatunk, melyeket a leányok legények Segesváron, Szebenben vagy Brassóban, módos szász családoknál szolgálva, dolgozva ismertek meg: cúg – huzat, esszájg – evőeszköz, firhang – függöny,  frustok – reggeli.Népnyelvi és régies, archaikus szavakat is felsorol a szerző: asztalfia, kied, klastrom, nyoszolya, strázsa stb.

Amikor Gárdonyi Géza Bűntárgyalás című leckéjét olvasták a szenterzsébeti diákok, bizonyára örömmel ismerték fel az irka, palatábla, plajbász − általuk is használt – szavakat. A kötet leggazdagabb részében átfogó képet kapunk a szenterzsébeti nyelvjárás szókincséről. Több mint 400 tájszót és köznyelvi magyarázatát olvashatjuk ábécérendben. Az egész Erdélyre jellemző beszélt nyelvi szavakat Szenterzsébeten is használják, román szavakat és tükörfordításokat is, valamint az élőnyelvi, megrövidített szavakat is: abonamentnavétát csinálzsepi. A szenterzsébeti nyelvjárásban még élnek a toldott szótagokkal használt szavak: alá – alája, végtelen – véghetetlen. Mellettük sajátosak a „Se szöri se száma; Itt né; Eleibe jár; Ejiggy mönny el!; Az igön!; A hogyne!; Aszta mindönit!” – kifejezések és a Mariskáékni, Mariskáéknittasszonyokul, felségöstől, falumbeli stb. határozóragos szavak használata. A könnyebb kiejtés céljából a szenterzsébetiek is megrövidítenek bizonyos szavakat: fenőkő – fenkő, szvetter – szetter, ugyanakkor gyakran meg is hosszabbítják azokat: apránként – aprádonként, szerda – széréda. Néhány tájnyelvi jelentéssel is bíró köznyelvi szó felsorolása után a birtokos személyragok és jelek (fejit, kezit) és a tárgyragok (tégödöt, asztot) használatáról olvashatunk.

A névmások közül a köznyelvi mi, ti, engem, téged, titeket alakok helyett a mü, tü, ingöm, tégöd, tütököt szavak gyermekkorom emlékét, Nanókám ízes beszédét idézik fel bennem. De arra is emlékszem, hogy a múlt idő régies: nézém, nézéd, nézé, nézénk, nézétök, nézék alakjaival is ő ismertetett meg, s amikor nem fogadtam szót neki, így figyelmeztetett: „Ha te úgy, én is úgy!” Úgy emlékszem, hogy szintén tőle hallottam a „Le is út, föl is út” igekötő nélküli, tömör mondatot is. Most szívesen olvastam ezeket a szavakat, mondatokat a kolleganő könyvében.

Ugyanígy szívesen böngésztem át a szenterzsébeti család- és személyneveket, a becézett alakokat, a faluban használt nyelvjárási alakokat, a megszólítási és köszönési formákat, hiszen én is Nanókámtól tanultam meg az „Adjon Isten!”-t és hallottam az „Isten segítse a munkájokban!” köszöntést. Örömmel fedeztem fel a könyvben a „Na, te gyönyörű mákvirág”, Szenterzsébeten használt, tréfás mondatot, hiszen Nanókám is így fejezte ki nemtetszését, ha rossz fát tettem a tűzre. A szerző a szenterzsébeti tájnyelv egyik sajátosságának tekinti a faluban jelentős számban élő cigányok szavait, kifejezéseit is, néhány példát fel is sorol. Az étkezések és az elfogyasztott ételek nevei mellett a kölcsönkérés, a házi mértékegységek (vékás, kupás), valamint a háziállatokkal kapcsolatos kifejezések is helyet kaptak a kötetben. A frustok szóra ma is emlékszem, nekem is kedvencem volt a Nanóka lapótyája, a vékásföldről nem tudtam, hogy mi az. Imre bátyám lovával, tehenével sokszor jártam legeltetni, a csá!, hó! curikk! szavakat pedig akkor ismertem meg, s később megmagyarázhattam kolozsvári diákjaimnak is. Különös figyelemmel olvastam Szenterzsébet dűlőneveit, hiszen falusi magyartanár koromban diákjaimmal mi is összeírtuk a Fekete-Körös menti Gyantán és a Sebes-Körös mentén, Réven a határ megnevezésére szolgáló főneveket.

Gyermekmondókák, szólásmondások, rövid történetek és egy rövid, székelyszenterzsébeti nyelvjárási szöveg zárja a könyvet. A szerző zárógondolatai, következtetései után a felhasznált irodalom és tárgymutató található. Úgy gondolom, hogy Nagy Emma tanárnő munkája, „kis hombárba gyűjtött búzaszemek” édes anyanyelvünk tájnyelvi szépségét, gazdagságát felvillantva valóban „lelki táplálékul” szolgált, s ezt a nyelvi táplálékot köszönöm, köszönjük!