Olvasási idő: 
49 perc

Magyarország a horvát általános iskolai történelem tankönyvekben

A harcot, amelyet őseink vívtak,

békévé oldja az emlékezés

s rendezni végre közös dolgainkat,

ez a mi munkánk; és nem is kevés.

József Attila: A Dunánál (1936)

 

Amikor a magyar történelem bemutatását vizsgáljuk a horvát általános iskolai tankönyvekben, három dolog fontos: mi az, amit megemlít; azt hogyan értékeli; és mi az, amit figyelmen kivül hagy. Horvátországban szabad tankönyvválasztás van, a tankönyvpiacot a pluralizmus jellemzi, így a 6. és a 7. osztályban kilenc, a nyolcadikban nyolc különböző tankönyvet vizsgáltunk. Bár az egyes tankönyvek között vannak különbségek, a tendencia nagyjából azonos. Az első tankönyvek pozitista szellemben íródtak, sok-sok apró részlettel, majd egyre tömörebbé vált a szöveg, és a szemléltetés, a képek, táblázatok, diagramok váltak hangsúlyosabbá, végül a forrásközpontú történelemoktatás került előtérbe. A 2000-es évek elején a tananyag csökkentése együtt járt azzal, hogy kevesebb szó esik például a magyarokról is.

Általánosságban elmondható, hogy a horvát történelem tankönyvekre nem jellemző a magyarellenesség, a XIX. század nacionalista egymásnak feszülését, a horvát–magyar érdekellentéteket az adott korszakban bemutatják ugyan, de nem vetítik vissza a korábbi évszázadokra. A magyar–horvát kiegyezés és az azt követő időszak az, amit a leginkább negatívnak ítélnek meg, amikor Magyarország bebiztosítja uralmát Horvátország felett, és visszaveti fejlődését.

 

Az Árpád- és vegyesházi királyok kora

A magyar történelem 1102-1918 között a horvát nemzeti történelem részben szerepel, mivel a horvát nemzeti történelem keretét adja, így annak bemutatása elképzelhetetlen a magyar történelem főbb eseményeinek ismertetése nélkül. Ennek az időszaknak a tagolása is megegyezik a magyar történelem tagolásával. 1301-ig az Árpád-kor, 1526-ig a vegyesházi királyok kora, amit az Anjou és más királyok korának neveznek, a török hódítás kora 1699-ig és így tovább.

A magyarok a honfoglalással és a kalandozásokkal kerülnek be a hatodik osztályos horvát történelem tankönyvekbe. A főbb témák: a honfoglalás, a horvát–magyar államszövetség létrejötte, az Árpád-házi uralkodók, a vegyesházi királyok kora, a mohácsi csata és a török hódítás kora, a Wesselényi-féle összeesküvés, a török kiűzése, a XVIII. század történelméből pedig a Pragmatica Sanctio, Mária Terézia és II. József uralma.

Amit minden tankönyv megemlít, az az, hogy Tomislav horvát király megállítja a magyarokat a Drávánál, és a folyó lesz a két ország határa véglegesen. A következő téma a perszonálunió létrejötte, amit részletesen mutatnak be. Leírják azt is, hogy I. Lászlót nővére, az elhunyt horvát király, Zvonimir özvegye hívja be Horvátországba. László legyőzi Petar Svačić seregét 1097-ben, majd Kálmán megegyezik a horvát nemességgel jogaik elismeréséről, és így 1102-ben Tengerfehérváron királlyá koronázzák. A Pacta Conventát nem mindegyik tankönyv említi, mivel a horvát történészek körében is megkérdőjelezhető a hitelessége. A magyar–horvát államszövetséget viszont egyre pozitívabban ítélik meg a tankönyvek.

Az Árpád-házból még III. Bélát említik meg, annak kapcsán, hogy visszaszerzi  Dalmáciát, II. Andrást pedig mint olyan gyenge kezű királyt, akinek a köz- és kisnemesség nyomására ki kell adnia 1222-ben az Aranybullát. IV. Bélával és a tatárjárással kapcsolatban a részletesebb tankönyvek megemlítik a vesztes Sajó melletti csatát, arra viszont minden tankönyv kitér, hogy a király Zágrábon és Zárán keresztül menekül Trogirba (Trauba), és hogy 1242-ben Zágrábnak szabad királyi város címet adományoz. Végül  a horvát tankönyvek is megemlítik, hogy III. Andrással hal ki az Árpád-ház.

A vegyesházi királyok korszakából lényegében minden jelentős uralkodó, Károly Róbert (I. Anjou Károly néven), Nagy Lajos, Zsigmond, Hunyadi János, Mátyás, II. Ulászló és II. Lajos is szerepel. Károly Róbertről az olvasható a tankönyvekben, hogy rokonságban volt az Árpád-házzal, és hogy a Subicsok támogatásával kerül Magyarországra. A tankönyvek megemlítik trónért való küzdelmét és leszámolását a Subicsokkal, valamint reformjait, a pénzverést, a városok támogatását és a banderiális hadsereg létrehozását. Nagy Lajossal kapcsolatban megemlítik itáliai hadjáratait, de a pestist nem, amit behurcolnak az országba, sem a II. Aranybullát. Azt viszont igen, hogy a lengyel trón megszerzésével a Balti-tengertől az Adriáig terjedt a hatalma. Horvát vonatkozásai miatt szerepelnek a Nagy Lajos halála utáni trónharcok is, valamint Zsigmond uralkodása. A törökverő Hunyadi Jánost és hadjáratait csak néhány tankönyv említi meg, általában részletek, csaták, évszámok nélkül. Egy tankönyvben szerepel a nándorfehérvári győzelem és a várnai csata. Mátyás uralkodásának nagyobb figyelmet szánnak, megemlítik a központosítási törekvéseit, a nagybirtokosok visszaszorítását, az új adók bevezetését (egyes tankönyvek szerint az adókat kiterjesztette a nemesekre is!), a zsoldos seregét és Vitéz Jánost, valamint Janus Pannoniust, akit származása alapján a horvát irodalom is éppúgy a magáénak tart, mint a magyar (latinul írta verseit). Mátyással kapcsolatban szerepel az a mondás is, hogy„Meghalt Mátyás király, oda az igazság”. Fia, Corvin János jelentősége a horvát történelemtanításban nagyobb, mint a magyarban, mivel horvát területen tevékenykedett. II. Ulászló a horvát tankönyvekben is gyenge kezű uralkodó, a nemesség bábja, II. Lajos pedig üres pénztárcájú tékozló király, akit a nemesség is elhagyott, és aki felelőtlenül belekezd a mohácsi csatába úgy, hogy nem várja be sem Frangepán horvát bánt, sem Szapolyai János erdélyi vajdát és seregét.

 

A török hódítás időszaka

A mohácsi csata jelentősége a török hódítás mellett a horvát történészek számára az, hogy II. Lajos halálával megszűnik a magyar–horvát perszonálunió, hiszen I. Ferdinándot és Szapolyai Jánost is külön-külön választja meg a magyar országgyűlés és a horvát sabor, illetve annak Szapolyai- és Habsburg-párti nemessége. Az érdekazonosság azonban, hogy erős támaszt találjanak az új uralkodóban a törökkel szemben, a közös fenyegetettség újabb perszonálunióba, a Habsburg Monarchiába viszi mindkét nemességet. A török harcokból horvát vonatkozása miatt Jurisics Miklós és az 1532-es kőszegi ostrom, valamint Zrínyi Miklós horvát bán 1566-os szigetvári kirohanása szerepel. Buda elfoglalásáról, Magyarország három részre szakadásáról csak néhány tankönyvben, az erdélyi fejedelemségről és a nemesség Habsburg-ellenes küzdelmeiről (Bocskai, Bethlen) pedig egyikben sem esik szó, hiszen a horvát nemesség ebben nem vesz részt. Zrinyi Miklós 1663–64-es hadjárata, az eszéki híd felgyújtása is csak a szégyenteljes vasvári béke kapcsán kerül szóba. A magyar tankönyvekből Wesselényi-összeesküvés néven ismert szervezkedést a horvát tankönyvek a horvát és szlavóniai bánról, Zrínyiről és Frangepánról nevezték el, sőt Wesselényi Ferenc nádort és Nádasdy Ferenc országbíró nevét sem említik, a szervezkedés vezetőjének pedig Zrínyi Miklóst tartják, valamint megemlítik halálos kimenetelű, szerencsétlen vadászbalesetét.  A török kiűzése kapcsán a horvát tankönyvekben is a törökök 1683-as bécsi hadjárata a kiindulópont, néhány tankönyv megemlíti Buda visszavételét, a többi kihagyja, mint ahogy kimarad a keresztény seregek előrenyomulása Sarajevóig is. A karlócai békét viszont minden tankönyv megemlíti.

 

Mária Terézia, II. József és a XVIII. század

A XVIII. század történelméből kimarad a Rákóczi-szabadságharc. A Pragmatica  Sanctionak viszont nagyobb jelentősége van a horvát történelemben, mivel ezt ismét külön-külön fogadták el a horvátok és a magyarok, 1712-ben a horvátok és csak tíz év múlva a magyarok. A horvát tankönyvekben is szerepel a visszafoglalt magyar területek külföldi telepesekkel történő benépesítése, amelyben a török uralom elől menekülő keresztény horvát népcsoportok is részt vesznek. Mária Terézia uralmából megemlítik még az örökösödési háborúkat, mivel azokban Trenk báró és katonái is részt vettek, az uralkodónő reformjait, az úrbéri pátenst, a Ratio Educationist, az egyház visszaszorítását. II. Józsefnél nem szerepel a „kalapos király“ gúnynév, de türelmetlensége és reformkormányzása igen, nem említik meg a nemesség ellenállását sem a rendeletek végrehajtásában, kimarad a török elleni hadjárata is, s azt sem említik meg, hogy halálos ágyán visszavonta a türelmi és a jobbágyrendelet kivételével az összes rendeletét. A hangsúly inkább arra esik, hogy az 1790-es országgyűlésen a magyar nemesség követeli a magyar nyelv használatát a latin helyett, ami elindítja a két nép közötti ellenségeskedést.

Az a korszak, amelyben a legtöbb szó esik a magyarokról, a „hosszú XIX. század”, a nacionalizmus korszaka, amikor a magyar és a horvát nép lényegében egymás ellenében éli meg a nemzeti újjászületés korszakát. A magyarokról ebben a korszakban általában a horvát történelmet taglaló részben esik szó a 7. osztályos tankönyvekben. Az 1790-es nyelvtörvény az első olyan téma, amellyel kapcsolatban a magyarokról szó van, a reformkor leginkább mint a magyarosítási törekvések időszaka kerül említésre. A korszak további magyar vonatkozású témái: a forradalom és szabadságharc,  az abszolutizmus és a kiegyezések és végül a monarchia korszaka, ugyanis az I. világ- háború tárgyalásánál nincs külön szó a magyarokról, az Osztrák–Magyar Monarchiát egységként kezelik.

Kronológiailag először a felvilágosult abszolutizmus, az ipari forradalom és az urbanizáció kapcsán kerül elő Magyarország az egyetemes történelem részben a Bekavac-, Kljajić-féle tankönyvben, amely szerint a Habsburg Monarchiában két nagyváros emelkedik ki: Bécs és Pest mint az osztrák, illetve a magyar politikai, gazdasági fejlődés központjai és a felvilágosodás eszméinek terjesztői. A fejlődés a nyelvi egységesítés felé haladt, így terjedt az osztrák városokból a német, a magyar városokból pedig a magyar nyelv a germanizáció, illetve a magyarosítás eszközeként, amelyek egymással is szembekerülnek az igazgatásban és az oktatás területén. Az Erdelja–Stojaković tankönyv megemlíti a 2. ipari forradalom tárgyalásánál, hogy Nikola Tesla az 1880-as években Budapesten élt, ahol részt vett az első telefonközpont kiépítésében, és ahol a váltakozó mágneses mező elvét felfedezte.

Az első téma, amely minden tankönyvben szerepel a horvát történelem részben az 1790-es magyar nyelvtörvény, amely bevezeti a magyar nyelv oktatását Horvátországban is, amit a magyarosítási törekvések első lépéseként értékelnek. Szintén 1790-hez kapcsolódik az, hogy II. József abszolutizmusával szemben összefognak  a magyar és horvát rendek. A horvát nemesség elveti a külön varazsdini királyi tanácsot, és inkább a magyar országgyűlés, illetve a magyar helytartótanács politikai, gazdasági, pénzügyi joghatóságát ismeri el. Ez a berendezkedés 1848-ig áll fenn  (Dukić, Erdelja, Stojaković).

 

A magyar reformkor

A magyar reformkor a tankönyvek egy részében hiányzik, a többiben a nacionalizmusok a Habsburg Monarchiában témánál szerepel. A reformkor haza és haladás programjából a nemzeti jelleget hangsúlyozzák, a jobbágyfelszabadítást, az ősiség eltörlését vagy a törvény előtti egyenlőséget, mint a reformkori küzdelmek célját nem említik meg. Általában a magyar nyelv kérdését emelik ki, megemlítik az 1827-ben a magyar kötelező tantárgyként történő bevezetését az iskolákban, utalva az 1790-es előzményekre. A Dukić-tankönyv a nyelvkérdés jelentőségét a következőképpen magyarázza meg: a magyarok nyomást kezdenek gyakorolni a horvátokra és a többi nem magyar népre, hogy biztosítsák abszolút fennhatóságukat felettük, szisztematikus magyarosítással egységes nemzetet akarnak létrehozni az egész Magyarország területén. Ezt a nyomást a horvátok esetében az is fokozta, hogy Horvátországon keresztül vezetett az út a tengeri kikötőhöz. A Bekavac-tankönyv a reformkor és a nemzeti ébredés korszakát a Metternich-féle abszolutizmusból eredezteti, amelynek célja elnyomni minden nemzeti és szabadságmozgalmat. 1811-ben meg akarta szüntetni a magyar és a horvát önállóságot, amire az 1815-ös országgyűlés berekesztésével kerül sor,  a politizáló nemesség így a megyékbe szorul vissza. A Metternich-féle abszolutizmussal szemben összefog a horvát és a magyar nemesség, és az előbbi inkább megszavazza a közös, pesti székhelyű kormányt, mint hogy továbbra is fenntartsa a zágrábi külön horvát helytartótanácsot. A témával a legrészletesebben a Pavličević–Potrebica-tankönyv foglalkozik, külön fejezetet szentel a Jugoszláviában élő nemzeti kisebbségek nemzeti mozgalmainak, köztük a magyaroknak, akikről megjegyzi, hogy az abszolutizmus elleni küzdelemben élen járnak, hiszen ők alkotják a legnagyobb létszámú népet a Habsburg Monarchiában. A gazdasági fejlődésből eredezteti a tankönyv a nemesség vállalkozásait és a polgárság erősödését, akik együtt küzdenek a latin és a német nyelv helyett a magyar nyelv bevezetéséért, iskolákat, olvasóköröket, kulturális egyesületet hoznak létre, 1825-ben pedig megalapítják a Magyar Tudományos Akadémiát. A sikeres nemzeti mozgalom után a nemesség vezetésével reformokat vezetnek be, a forradalmi szárny pedig független Magyarországot akar. A mérsékelt nemesség élén gróf Széchenyi István állt, aki kulturális és gazdasági fejlődést akart a Habsburg Birodalmon belül, a forradalmi nemességet pedig Kossuth vezette, aki a magyar nyelvért és független magyar államért küzdött anélkül, hogy elismerte volna a horvátok, szerbek, szlovákok, románok jogait. A tankönyv megemlíti, hogy Kossuth támogatása volt a nagyobb, és hogy 1844-ben bevezetik a magyart mint hivatalos nyelvet egész Magyarországon − Horvátország kivételével.

 

1848–1849

Az 1848-as forradalom és szabadságharc a Pavličević–Potrebica tankönyvben szerepel a legbővebben (62-63, 65-66, 196-197), a katonai eseményeket az Erdelja-tankönyv írja le a legrészletesebben. Néhány tankönyvben a magyar forradalom és szabadságharc kétszer kerül elő (például Agičić-tankönyv): az egyetemes történelem részben a „népek tavaszánál” és a horvát történelemben. Általában elmondható, hogy a magyar forradalom és szabadságharc megítélése kettős, bár bemutatása egyre részletesebb, plasztikusabb. Egyrészt pozitívan ítélik meg (felszabadító jellege, Béccsel való szembenállása miatt) mint a legkövetkezetesebb forradalmi és nemzeti mozgalmat a Habsburg Monarchiában, a türelmetlen nemzetiségi politikája miatt viszont elítélik (elnyomó politikát folytat a nemzetiségekkel szemben). Ezzel kapcsolatban Kossuthot idézik, aki „nem találja Horvátországot a térképen”, vagy kijelenti, hogy Magyarországon egy nemzet és egy nyelv van, és az a magyar, a szerb küldöttségnek pedig azt mondja, amikor nem tudnak megegyezni, hogy akkor döntsön a kard. Ebből a szempontból Jellasics megítélése is kettős: egyrészt pozitív mint a Zrínyi–Frangepán-féle összeesküvés óta első horvát nemzeti érzelmű báné, aki kiállt a horvát érdekek mellett, és azt karddal védte meg a magyarokkal szemben, katonai sikereket ért el. Másrészt a későbbi tankönyvekben egyre nagyobb hangsúlyt kap, hogy személye Bécs számára csak eszköz volt ahhoz, hogy leverje a magyarok jogos szabadságtörekvéseit, hogy a magyarok türelmetlensége miatt Jellasicsnak nem volt más választása, mint a Habsburgokkal való szövetség és a szabadságharc elleni fegyveres küzdelem. A Bekavac-tankönyv úgy fogalmaz Jellasiccsal kapcsolatban, hogy a magyarok nemzeti türelmetlensége miatt olyan ördögi kör foglya lett, amiből nem lehetett kitörni, a háború elkerülhetetlen volt. A Holjevac-tankönyv szerint Jellasics ráadásul politikailag sikertelen is volt, mivel a magyar szabadságharc leverése után a horvátok azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül, az abszolutizmus visszatérését. A horvát tankönyvek szerint a magyar forradalom azzal kezdődik, hogy a haladó nemesség és a polgárság a bécsi forradalom hatására elérték, hogy önálló kormányt alakíthassanak. Később már népképviseleti országgyűlést és önálló nemzeti hadsereget is követeltek, viszont a többi nép jogát nem ismerték el a szabadsághoz és a nemzeti fejlődéshez, magyarosítani akarták őket. Megemlítik a tankönyvek a jobbágyfelszabadítást is. Minden tankönyvben szerepel, hogy 1848. szeptember 11-én Jellasics átlépte a Drávát, a Dukić-tankönyv megjegyzi, hogy Jellasics a magyar kormánynak és nem a magyar népnek üzent hadat. A szeptember végi pákozdi csatáról és döntetlen eredményéről  az Agičić-tankönyvben van szó, a Dukičić-tankönyv ír a háromnapos fegyverszünetről is, ami alatt Jellasicsot az uralkodó a bécsi forradalom kitörése miatt magához rendeli és főparancsnokká nevezi ki. Az Erdelja-tankönyv pontos dátummal említi meg a pákozdi csatát, amelyet szintén „döntetlennek” tart, mivel Jellasics nem tudja áttörni a magyar védelmet, és elfoglalni Budát. Szerepel a tankönyvekben Buda elfoglalása 1849 elején, a Kossuth vezette kormány visszavonulása keletre, Debrecenbe, az olmützi alkotmány, amit Horvátországban is csak a szabadságharc leverése után hirdetnek ki, a Habsburg-ház trónfosztása és Magyarország függetlenségének kikiáltása, továbbá a százezres orosz hadsereg bevonulása 1949 nyarán. A világosi fegyverletételről pedig egy kép van az Agičić-tankönyvben. A forradalom és szabadságharc kapcsán, ha nevet említenek, az általában Kossuthé, akit a forradalom és szabadságharc vezérének tartanak, sőt az Erdelja-tankönyv röviden bemutatja Kossuth további sorsát is az emigrációban (Oszmán Birodalom, USA). A Pavličić–Potrebica-tankönyv megemlíti Petőfi nevét, mint aki el akarta ismerni a magyaron kívül a többi nép jogát is.

A forradalommal és szabadságharccal kapcsolatban talán érdekes megjegyezni, hogy a tankönyvekben nem szerepel az első magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos, a hadtörténetileg számon tartott Görgey Artúr és Windischgrätz osztrák főparancsnok neve. Nem kerülnek említésre a románokkal folytatott harcok Erdélyben, a nemzetiségi küzdelmek okai között pedig nem sorolják fel a jobbágyfelszabadítás hiányosságait, a kormány megegyezését a nemzetiségekkel 1849 nyarán, végül az aradi vérontást, köztük még a horvát származású Knézich Károly nevét sem. Ugyanakkor azt el kell ismerni, hogy a témáról jóval részletesebben írnak, mint a magyar tankönyvek horvát vonatkozású témákról.

 

A XIX. század második fele, a Kiegyezés(ek)

Az 1848-as szabadságharc leverése után bevezetett abszolutizmusról kevesebb szó esik, az osztrák–magyar kiegyezésről viszont minden történelemkönyv részletesen ír, bemutatják az okait, az Osztrák–Magyar Monarchia létrejöttének körülményeit, berendezkedését is. A Pavličević-tankönyv megemlíti, hogy a Bach-huszárok zöld, azaz magyar színű egyenruhát hordtak. Ez a tankönyv részletesen ír a kiegyezésről, a kettős monarchiáról, megjegyzi, hogy a kiegyezés a többi nép kárára történt. Az Agičić-tankönyv szerint a kiegyezés kompromisszum eredménye, megjegyzi, hogy míg a kettős monarchiában Magyarország lényegében egységes állam, addig Ausztria  17 országból áll. Szintén ebben a tankönyvben szerepel, hogy a horvát Sabor nem akarta elfogadni az osztrák–magyar kiegyezést, ezért feloszlatták, és új választásokat írtak ki. Diagramok, térképek szemléltetik a kettős monarchiában az osztrák és magyar rész arányát a terület, népesség, ipari fejlettség, költségvetési részesedés szempontjából. Az Erdelja-tanköny kiemeli, hogy a kiegyezés konzerválja Horvátország széttagoltságát azzal, hogy Dalmáciát és Isztriát Ausztriának juttatta, Horvátország és Szlavónia pedig Magyarországhoz tartozott. A Holjevac-tankönyv az osztrák–magyar kiegyezésről az egyetemes történelem részben is ír, megemlítve, hogy az így létrejött Monarchiában megmaradt a centralizmus néhány hangsúlyos eleme, például az uralkodónak erős jogosítványai vannak, valamint hogy a kiegyezéssel a monarchia szláv népei nem értettek egyet. A Bekavac-tankönyv a kiegyezés által létrejött Monarchiát perszonáluniónak tartja.

A horvát–magyar kiegyezés és következményeinek bemutatása nagy hangsúlyt kap a horvát történelemkönyvekben, amelyek azt általában az osztrák–magyar kiegyezéssel együtt tárgyalják. A horvát–magyar kiegyezés szükségességét a tankönyvek Horvát- országnak a Magyar Királyságon belüli évszázados különállásából és abból vezetik le, hogy Jellasics 1848-ban fölmondta a horvát–magyar államszövetséget, amit háború, majd abszolutizmus is követett, a két nép viszonya jogilag tehát nem volt rendezve. Amikor 1867-ben létrejön az osztrák–magyar kiegyezés, tehát véget ér az abszolutizmus, a horvát–magyar viszonyt is rendezni kell. Már az 1861-es Sabor is ezzel a kérdéssel foglalkozik, és meghozza az úgynevezett 42. paragrafust, amelyet a Sabor döntései közül egyedül szentesít az uralkodó: a horvát Sabor állást foglal a Magyarországgal való együttműködés mellett, de Horvátország egyenjogúságának biztosításával. Az ezen a Saboron kialakuló, a korszakban szerepet játszó három nagy horvát párt is a horvát–magyar viszony eltérő elképzelése alapján különül el. A Néppárt általában délszláv egységet hirdet, de a magyarokkal való szövetség megújítása mellett áll a horvát egyenjogúság és a horvát területek egyesítésének feltételével annak érdekében, hogy az osztrák abszolutisztikus törekvésekkel szemben a magyarokkal együtt könnyebben tudjanak ellenállni. Az unionisták gyakorlatilag a feltétel nélküli horvát–magyar megegyezés hívei, hiszen gazdasági érdekeik a magyarokhoz kötik őket, bár velük kapcsolatban Holjevac tankönyve cizelláltabb véleményt fogalmaz meg, amely szerint bizonyos kérdésekben (például Fiume) ők is képesek a horvát érdekeket képviselni a magyarokkal szemben. A harmadik nagy párt a Jogpárt, amely az önálló horvát államiságot tűzi ki célul, elveti a magyarokkal való bármilyen szövetséget.

Az 1868-as horvát–magyar kiegyezés a néppárti többségű Sabor feloszlatása és az új választások után jön létre, amikor a horvát Saborban a kormányzati és egyházi delegáltak miatt az unionisták kerülnek többségbe, akik megszavazzák a horvát–magyar kiegyezés gyakorlatilag feltétel nélküli megkötését, amire Pesten kerül sor. A Sabor delegációja egy kérdésben mégsem enged, az Rijeka (Fiume) ügye, amely eddig Horvátországhoz tartozott, de mivel a magyar búza világpiaci exportja miatt létfontosságú volt egy magyar kikötő az Adrián, a magyarok is igényt tartottak rá. A megegyezést úgy írja alá a horvát fél, hogy Rijeka kérdésére később majd visszatérnek, az uralkodó ezt szentesítette. A magyarok viszont nem akarták elfogadni a megegyezést, így az uralkodó nyomására a horvát fél engedett, a kiegyezés szövegében a Rijekára vonatkozó részt leragasztották, helyébe pedig az került, hogy Rijeka városa közvetlenül Magyarországhoz kerül. A horvát tankönyvek ezt a horvát–magyar kiegyezés meghamisításának, csalásnak minősítik, közlik az eredeti és a későbbi szövegrészt.

Összehasonlítják a horvát–magyar kiegyezést az osztrák–magyar kiegyezéssel, és sérelmezik, hogy a horvát fél kevesebb jogot kapott, mint a magyar az osztrákokkal szemben. Hiába volt egy külön horvát–szlavón miniszter a közös kormányban és a minisztériumokban horvát osztály, a szavuk nem sokat ért a magyar érdekekkel szemben, mivel kisebbségben voltak. Mint ahogyan a horvát országgyűlési küldöttek szava sem ért sokat a magyar országgyűlésben. A magyar miniszterelnök nevezi viszont ki a horvát kormány élén álló bánt. A magyar fél dominanciáját a gazdaság területén tartják különösen károsnak Horvátországra nézve, a horvát bevételek nagy részét is a közös kormány osztja el, amely a magyar gazdasági érdekeket érvényesítette, gyakran a horvát érdekekkel szemben – például Rijekához, amely magyar igazgatás alatt áll, épül vasút, míg a horvát kikötőkhöz nem –, a horvát fejlesztésekre nem marad elég pénz Horvátországban.

A kiegyezés bár deklarálta Horvátország egységét, de gyakorlatilag ellehetetlenítette azt. A horvátok lakta területeket háromfelé osztották: Isztria, Boka és Dalmácia Ausztriához tartozott, a katonai határőrvidéket közvetlenül Bécsből irányították, 
Rijeka és Muraköz magyar igazgatás alatt állt, a többi a horvát bán, Sabor, kormány irányítása alatt Magyarországhoz tartozott. A horvát–magyar kiegyezést az első  Pavličić–Potrebica-tankönyv kivételével mindegyik külön is értékeli.

A tankönyvekből bemutatunk három forrást, amelyek szemléletesen érzékeltetik a horvát averziókat a horvát–magyar kiegyezéssel szemben. Az egyik Strossmayer gyakovói püspöktől, a horvát–magyar tárgyalásokon a horvát küldöttség vezetőjétől származik, a másik Ante Trubić horvát politikus és újságíró véleménye a horvát–magyar kiegyezésről, a harmadik pedig egy Ferenc József koronázásával kapcsolatos anekdota. Strossmayer a magyarokkal való tárgyalás után azt mondta: „A magyarok nem egyenrangú félként kezelnek bennünket, hanem alávetett népként.” (Potrebica– Pavličić 1993, 115). Ante Trumbić a horvát–magyar kiegyezést a következőképpen értékeli: „szíven ütötte” a horvát hazafiakat, ellehetetleníti az adminisztratív területi egységesítést és minden jelentősebb nemzeti mozgalmat. Míg a két állami kikötő, az egyik Ausztria, a másik Magyarország fennhatósága alatt áll, addig Horvátországnak, amely előbb hajózott, mint ahogy Ausztria létrejött és a magyarok bejöttek volna Európába, nem volt olyan kikötője, amelyből az óceánra ki lehetett jutni, sőt a horvát kikötőkhöz vasút sem vezetett. (Agičić 1996, 2005, 126) Az anekdota pedig a következő: a koronázási ünnepségre a pesti polgármester is szeretett volna Őfelsége részére ajándékot adni, egy meglepetést, ami megörvendezteti a népet, és nem kerül túl sokba. W. báró a következőt javasolta: „Felakasztjuk magát a diadalkapura, ez biztosan meglepi az uralkodót, megörvendezteti a népet, és nem is kerül semmibe”. (Erdelja– Stojaković 2007, 150)

A fenti negatívumok mellett a horvát tankönyvek megnevezik a horvát–magyar kiegyezés pozitívumait is: biztosítja Horvátországnak olyan, az évszázados jogokhoz illeszkedő különállását, amivel a Monarchiában élő többi nép (például a lengyelek vagy a csehek) nem rendelkeztek; volt külön országgyűlése, kormánya, élén a bánnal, önállóan irányította belügyeit, az oktatást, vallásügyeit, az igazságszolgáltatást; a báni Horvátországban a horvát volt a hivatalos nyelv, volt saját zászlója és címere, elismerték határait, területét, s ez bizonyos védelmet jelentett a magyar asszimilációs törekvésekkel szemben. A horvát–magyar kiegyezéssel a horvátok már létrejöttekor elégedetlenek voltak, a Néppárt elítélte, az unionista többségű horvát Sabor is csak úgy fogadta el, hogy majd revideálják (amire végül 1873-ban került sor). Ekkor sem történt azonban a kiegyezés szövegében lényegi változás, egy kivétellel: a horvát autonóm ügyekre fordítható nominált összeget eltörlik, helyette a bevételek 45 százalékában határozzák meg, a többit a közös, horvát–magyar kormányzás használhatja fel.

Bár az osztrák–magyar kiegyezéshez hasonlóan a horvát–magyar kiegyezés is biztosította a horvát gazdaság, társadalom, kultúra nyugodt fejlődését, a kiegyezés utáni korszakban a horvát–magyar feszültségek növekedéséről, a magyarosítási törekvésekről és a horvát ellenállás növekedéséről írnak a tankönyvek, nincsenek köztük nagy különbségek.

Az 1868-as nemzetiségi törvényről általában a horvát tankönyvek nem tesznek említést, a törvény csak az Agičić-tankönyvben szerepel, a Magyarországon élő horvát népcsoportok nemzeti mozgalmai kapcsán kerül szóba. A tankönyv ismerteti a törvényt, amely lehetővé teszi a helyi igazságszolgáltatásban a nemzetiségi nyelvhasználatot, nemzetiségi alap-, közép- és felsőfokú iskolák, kulturális egyesületek, intézmények létesítését, nemzetiségi tankönyvek kiadását. A többi tankönyvben a bácskai sokác és bunyevác horvátok nemzeti mozgalmaival kapcsolatban csak az erőszakos magyarosítási törekvések, a saját iskolák, intézmények hiánya szerepel.

Mindegyik tankönyvben szerepel az 1871-es rakovicai felkelés, amelyet Eugen  Kvaternik vezetett a monarchia ellen, hazafias tettnek és a kiegyezéssel való elégedetlenség kifejezésének tartják, de elismerik, hogy előkészítetlen, elhamarkodott lépés volt, ami negatív következményekkel járt, a hatalom gyakorlatilag ellehetetlenítette a horvát Jogpárt működését. A felkelés leverése után a Néppárt nyilvánosan elítéli a horvát–magyar kiegyezést, a feszültségek enyhítése érdekében kerül sor a kiegyezés revíziójára. A gazdasági, pénzügyi intézkedések lehetőséget adnak a magyar kormányzatnak magyarosítási törekvéseik megvalósítására Horvátországban: bevezetik a postán, a vasúton, a határőrségnél és a vámnál a magyar szolgálati nyelvet, Budapest központtal sugarasan történik a vasútfejlesztés, miközben Horvátország részeit nem kötik össze vasútvonalakkal. A tankönyvek ugyanakkor azt is kiemelik, hogy az 1873-ban átadott Budapest–Zágráb–Karlóca–Fiume vasútvonal is hozzájárult ahhoz, hogy Fiume Európa tíz legnagyobb kikötőjévé fejlődött.

Újabb horvát–magyar feszültségek forrása Bosznia-Hercegovina okkupációja, mert Horvátország azt reméli, hogy Bosznia-Hercegovinát majd egyesítik Horvátországgal, de ez nem történik meg. Az esemény mégis hozzájárul Horvátország egységesítéséhez, mivel az okkupációval a Katonai Határőrvidék fenntartása és külön igazgatása értelmét veszti, így 1881-ben sor kerül egyesítésére a báni Horvátországgal. Ebben a kérdésben a magyarok is a horvátok mellé állnak, amit a Bekavac-, Kljajić-tankönyv ügyes politikai húzásnak tart, mivel a magyarosítás Horvátországban ugyanekkor újult erővel folyt.

A tankönyvek kiemelik az 1883-as évet a horvátországi magyarellenes megmozdulások okán, amit az vált ki, hogy a közintézményekre kiteszik a magyar címert,  és a horvát mellett a magyar feliratokat is, miközben a hivatalos nyelv a horvát–magyar kiegyezés szerint Horvátországban a horvát. Az elégedetlenség elborítja egész Horvátországot, csatlakoznak hozzá a parasztok is, akik a magas adók és a terményeik alacsony felvásárlási ára okának is a magyarokat tekintik. Mivel a bán nem tudja lecsendesíteni az elégedetlenséget, királyi megbízottat neveznek ki, aki elfojtja a zavargásokat, leveszi a kétnyelvű feliratokat, de visszateszi a címert. Az új bán, Khuen-Héderváry nevéhez még erőszakosabb magyarosítás fűződik. Amellett, hogy korlátozta a sajtó- és szólásszabadságot, gyengítette a hazafias ellenzéket, hátráltatta Horvátország gazdasági fejlődését. Szisztematikus magyarosítást végzett, magyar iskolákat hozott létre, a gimnáziumokba bevezette a magyart mint tantárgyat. A horvát ellenállást ugyanakkor nem tudja megtörni, ezért amikor az uralkodó 1895-ben Zágrábba látogat a Horvát Nemzeti Színház átadására, magyarellenes demonstrációk, zászlóégetés fogadják. A zavargások kirobbanásához már annyi is elég, hogy a zágrábi pályaudvarra magyarországi sódert szórnak szét, sérelmezve, hogy még Zágrábban is magyar földre lép először az uralkodó. A megtorlások ellenére 1903 újabb zavargásokat hoz, hiába tiltják be a gyülekezést, horvát parasztok magyar zászlót égetnek Zaprešićben, a hadsereg kemény fellépése pedig csak olaj a tűre, Horvátország-szerte magyarellenes lázadások törnek ki, megsemmisítik a magyar államiság szimbólumait, megtámadják a „magyarónokat” (magyarbarát horvátokat) és a magyarokat. A hatalom vésztörvényszéket állít fel. Khuen-Héderváry távozik a báni székből, de közös magyar–horvát miniszterelnök lesz, viszont távozásával megszűnik Horvátországban az erőszakos magyarosítás. Ugyanakkor Dalmáciában új horvát politikai mozgalom jelenik meg, az úgynevezett új kurzus Fran Supilo és Ante Trumbić vezetésével, akik szerint Horvátországot kisebb veszély fenyegeti Magyarország részéről, mint Ausztriából, ezért támogatni kezdik a magyar ellenzék függetlenségi törekvéseit, cserébe a magyaroktól a horvát területek egységesítésének, Dalmácia Horvátországgal való egyesülésének támogatását, a polgári szabadságjogok biztosítását és horvát nemzeti kormány felállítását kérik. Erről a szövetségről szól az 1905-ös úgynevezett  Rijekai rezolúció. Az új kurzus nyitott az együttműködésre minden politikai erővel, így a szerbekkel is. Amikor az addigi magyar függetlenséget követelő ellenzéki politikusok megegyeznek Béccsel, és kormányra kerülnek, az új kurzus támogatására már nincs szükségük, az meggyengül, így már csak a szerbekhez fordulhatnak, akik át is veszik a vezetést. A magyar kormányzat visszatér a magyarosítás politikájához, a vasúton ismét bevezetik a magyar nyelvet.

A Holjevac-tankönyv a XX. század eleji horvát gazdasági, társadalmi viszonyokat bemutató részben így értékeli a horvátok helyzetét a monarchiában: a magyarok, miközben rákényszerítették a horvátokra a horvát–magyar kiegyezést, maguk sem tartották be azt. A Horvátországból beszedett jövedelmek felhasználásáról nem számoltak el, a kiegyezéssel a magyar érdekek szerint korlátozták a horvát gazdasági és társadalmi fejlődést, így Horvátország lemaradása egyre jelentősebb lett, annak ellenére, hogy itt is megindult az ipari fejlődés, és a lakosságszám nőtt. A fejlődés ugyanakkor lassú és gyenge volt. Ezért tömegek hagyták el Horvátországot és Szlavóniát, mentek el az USA-ba, Ausztráliába vagy Dél-Afrikába. Az Agičić-tankönyv a magyar dominanciát a gazdasági irányításban a következő példával szemlélteti: a vasúti tarifák úgy voltak meghatározva, hogy például Bácskából olcsóbban lehetett Budapesten és  Fiumén keresztül árut kivinni külföldre, mint közvetlenül Sziszeken át, a vajdasági búzából olcsóbb lisztet lehetett őrölni Budapesten, mint Zágrábban.

 

A „rövid XX. század”

A „rövid XX. században”, amikor Horvátország már egy új, a délszláv állam része,  Magyarország és a magyarok átkerülnek az egyetemes történelemhez, amelynek tanítása, mint nálunk is, a nagyhatalmakra, a világpolitikai tényezőkre koncentrál, így a magyar vonatkozások ritkán és akkor is csak egy-egy mondatban szerepelnek. A marseille-i merénylet és a II. világháború tekinthetők ebből a szempontból kivételnek, ahol Magyarországot a horvát történelem taglalásakor említik meg. Az usztasa mozgalom, illetve a marseille-i merénylet, Sándor jugoszláv király meggyilkolása kapcsán általában megemlítik a tankönyvek az usztasák magyar támogatását (az Erdelja–Stojaković tankönyv nem), van, amelyik megemlíti a magyarországi usztasa kiképzőtábort (Brkljačić –Ponoš–Samardžija 2001, 59) és a dolog nyilvánosságra kerülése után a tábor kényszerű bezárását, másutt csak az szerepel, hogy az usztasák Magyarországra menekültek, és ott élvezték a kormány támogatását.

Ebben a korszakban, amellyel a nyolcadik osztályos történelemkönyvek foglalkoznak, a magyarokról a következő témák kapcsán van szó: az első világháború utáni békék, a vesztes birodalmak helyén létrejövő új államok, a Magyar Tanácsköztársaság, a marseille-i merénylet magyar szálai, a második világháború és az azt lezáró béke, 1956, a rendszerváltás és a szocialista blokk összeomlása. A Magyar Tanácsköztársaságot egyetlen, a legrégebbi Pavličić–Potrebica 7. osztályos tankönyv említi meg (Pavličević–Potrebica–Lovrenčić 1991, 231), párhuzamba állítva a Bajor Tanácsköztársasággal, mint ahogy az I. világháború utáni zavargások, az úgynevezett „forradalmi hullám” is a hetedikes tananyag része. Megemlíti a könyv az ipari nagyüzemek és nagybirtokok államosítását, valamint Kun Béla nevét is, mint a Tanácskoztársaság  vezetőjét, sőt fényképet is közöl róla.

Az első magyarokat érintő téma az Osztrák–Magyar Monarchia széthullása, az I. világháborút lezáró békék és az újonnan létrejött államok. Az általam vizsgált első, 1991-es Lovrenčić–Jelić–Vukadinović írta tankönyv későbbről, az I. világháború utáni évektől indul, így nem említi a békéket és a politikai változásokat. Magyarországgal Samardžija 1994-es  kiadású és a 2001-es Brkljačić–Ponoš–Samardžija írta tankönyv foglalkozik a legrészletesebben. Perić az új államok megnevezésekor Magyarországot a köztársaságok közé sorolja (király nélküli királyság). A Versailles környéki békéket részletesen ismerteti, köztük a trianoni békét is, 1920-as évszámmal, és részletesen felsorolja azokat a területeket is − Horvátország, Szlavónia, Muraköz, Szerémség, Baranya, Bácska, Transilvania (magyarul Erdély), Bánát, Szlovákia (magyarul Felvidék), Burgenland −, amelyekről Magyarországnak le kellett mondania szomszédainak, a Szerb-, Horvát-, Szlovén Királyságnak, Romániának, Csehszlovákiának és Ausztriának a javára (Perić 1994, 15).

A későbbi tankönyvek (Erdelja, Koren, Bekavac, Kolar–Dmitrijević) általában véve is kevésbé részletesek, a békék és a monarchia széthullása kapcsán az újonnan született államok között csak megemlítik Magyarországot, a trianoni békét általában nem nevesítik, évszámot sem közölnek, illetve a Kolar-Dmitrijević-féle tankönyvben hibás, 1919-es évszám szerepel (Kolar-Dmitrijević 2007, 13). Ebből  a szempontból a Brkljačić–Ponoš–Samardžija tankönyv kivételnek számít, amennyiben táblázatba foglalva eléggé részletesen ismerteti a békéket, a békekötések helyét, pontos idejét, a területi veszteségeket (Magyarországról írja, hogy monarchia-beli területe 60%-át veszti el) és a hadsereg maximált nagyságát (Brkljačić–Ponoš
–Samardžija 2001, 20).

A korábbi tankönyvekhez képest a szemlélet is változik, amire az utal, hogy megjelenik a versailles-i békék burkolt vagy nyílt kritikája is. Megemlítik, hogy az  I. világháború győztesei a vesztes monarchia utódállamainak Ausztriát és Magyarországot tartották, és az ezért járó büntetés is ezt a két államot sújtotta (Brkljačić–Ponoš–Samardžija 2001, 19), illetve idézi a könyv Churchillnek a háborús jóvátétellel kapcsolatos éles kritikáját (Brkljačić–Ponoš–Samardžija 2001, 20). A magyar állásponthoz hasonló megközelítésre utal az is, ami szintén ebben a könyvben szerepel, hogy Magyarország mint vesztes ország elvesztette területe 60 százalékát, amit a szomszédos államok kaptak meg. Külön ír a magyarok tömeges elvándorlásáról az utódállamokból, ahol immár a nem kívánt kisebbséghez tartoztak volna (Brkljačić–Ponoš–Samardžija 2001, 13), hozzátéve, hogy a legtöbb magyar Csehszlovákiából menekült el Magyarországra. Külön megemlíti Erdély Romániához csatolását is, hozzátéve, hogy ott több millió magyar és német élt, akiknek menekülniük kellett Német-, illetve Magyarországra (Brkljačić–Ponoš–Samardžija 2001, 20). Az átdolgozott Koren-tankönyvben az is szerepel, hogy a vesztes államokat meg sem hívták a béketárgyalásokra, hanem csak a már kész szöveget kellett alá írniuk (Koren 2007, 15), továbbá az is, hogy az utódállamokban bár a többséget a horvátok, szerbek, szlovákok, románok alkották, jelentős magyar kisebbség is élt ott, amely a magyarság szinte egyharmadát tette ki (Koren 2007, 16). Érdekes az elnevezések evolúciója is. Erdély kezdetben Transilvania néven szerepel, később megjelenik az Erdély név is (Kolar-Dmitrijević 2007, 13).

A II. világháború előzményeinél − Csehszlovákia feldarabolásánál − említik meg a horvát tankönyvek Magyarországot is Lengyelország mellett, hozzátéve, hogy zömmel magyar-, illetve lengyel lakta területeket foglalnak el. A csökkentett tananyagot tartalmazó könyvekben ennél a résznél csak Németország szerepel. Néhány tankönyv megemlíti, hogy 1940-ben Magyarország is csatlakozik a Hármas Szövetséghez. A magyar–jugoszláv „örök barátsági szerződés” és Teleki Pál miniszterelnök neve is kimarad. Jugoszlávia megtámadásánál Németországot és Olaszországot említik, Magyarországot csak mint a támadáshoz csatlakozó és az osztozkodásban részt vevő országot említik meg, Bulgáriával és Albániával együtt. Sem az „újvidéki mészárlás”, sem a partizán megtorló akciók nem szerepelnek a tankönyvekben. A II. világháborút lezáró békénél Magyarország neve is szerepel a vesztes országoknál.

 

1956

Az 1956-os forradalom vagy egyáltalán nem szerepel a horvát történelem tankönyvekben (Perić, Erdelja, Bekavac), vagy éppen csak megemlítik a szocialista blokkon belül kitört többi válsággal (Dr. Rene Lovrenčić–Dr. Ivo Jelić–Dr. Radovan Vukadinović 1991, 144), ellenállással együtt, de egyik tankönyv sem nevezi forradalomnak, és nem szerepel a forradalom egyetlen vezetőjének a neve sem. Koren tankönyve (Koren 2007, 174) komolyabb felkelésnek nevezi, és ír róla pár sort, amely szerint a magyar vezetés követelte, hogy a szovjet csapatok hagyják el Magyarországot, de Hruscsov félt a Varsói Szerződés szétesésétől, ezért tankokat küldött Magyarországra. Rövid, de véres küzdelemben (30 000 halott) a lázadást leverik. A Kolar-Dmitrijević-féle tankönyvben (Mira Kolar-Dmitrijević–Hrvoje Petrić–Jakša Raguž 2007, 140) a szovjet hegemóniával szembeni ellenállás fejezetben szerepelnek az 1956-os magyar események, amelyeket a magyar lakosságnak a kommunizmus és a szovjethatalommal szemben kitört lázadásnak nevez a szerző, amely kiváltotta a Szovjetunió intervencióját: erőszakkal leváltották a vezetőket, a népi lázadást pedig vérbe fojtották. Érdekes magyarázatot fűz az eseményhez a szerző: a lázadás megmutatta, hogy Európa népeinek van ereje ahhoz, hogy megdöntse a kommunista rezsimet belülről, de azt is, hogy a Szovjetunió beavatkozik, hogy ezt megakadályozza. A Brkljačić-féle tankönyv (Maja Brkljačić–Tihomor Ponoš–Zdenko Samardžija 2001, 138) az európai kommunista rendszerek bukása című leckében a következőket írja a magyar 1956-ról szintén mint lázadásról: 1956-ban Magyarországon a kommunizmus és a szovjet jelenlét ellen nagy lázadás tört ki, Hruscsov és a szovjet vezetés a beavatkozás mellett döntött. Itt idéz a szerző egy beszélgetést Hruscsov és egy szovjet katonai vezető között, aki szerint három nap kell a lázadás leveréséhez. 1956 novemberében a Vörös Hadsereg leverte a magyar felkelést.

 

Rendszerváltás

Az utolsó téma, ahol Magyarország szóba kerül, a rendszerváltás, a szocialista blokk összeomlása. A Lovrenčić- és a Brkljačić-féle tankönyvek nem említik meg Magyarország nevét, a Perić-féle tankönyv a többpártrendszer szellemében a keleti blokkban végrehajtott változásoknál említi meg Magyarországot is. Az Erdelja-féle tankönyv térképen mutatja meg az európai (kelet- és nyugat-európai) válsággócokat, köztük szerepel Magyarország is 1956-os dátummal, de a szocializmus bukása témánál már nem említi meg Magyarországot. Koren a keleti blokkban megtartott első szabad választásokról írva említi meg Magyarországot is. A Bekavac-tankönyvben esik a legtöbb szó Magyarországról. A szocialista blokk kártyavárszerű összeomlásánál  (Stjepan Bekavac–Marija Bradvica–Marinko Miočić 2007, 140) megemlítik többek között Magyarországot is, ahol a demokratikus változások békésen mennek végbe, valamint a tankönyvek közül egyedül ők kitérnek többek között Magyarország 1999-es NATO-csatlakozására és az Európai Unióba való felvételére is, de 2003-as évszámmal (ekkor volt a népszavazás a csatlakozásról, de a felvétel valójában 2004-ben történt.)  A Kolar-Dmitrijević-féle tankönyv is együtt kezeli a keleti blokkon belül történt változásokat. 1989–91-ben a reformmozgalom erősödéséről ír, és arról, hogy a Kádár- rendszerrel szembeni elégedetlenség a tetőfokára hágott, helyreállt a demokratikus rend Kelet-Európában, s ez többek között Magyarországon is békésen zajlott, olyan többpárti választásokkal, amelyeken a kommunisták ellenfelei győztek (Mira Kolar-Dmitrijević–Hrvoje Petrić–Jakša Raguž 2007, 160-161). Megemlíti még a tankönyv a keleti blokk országainak eladósodását is, Magyarországnál 18 milliárd dollárt ír évszám nélkül (ez az 1987. év végi adósságállománynak felel meg).

 

Tanulságok

Ha a horvát történelem tankönyvek vizsgálatának tanulságát akarjuk megfogalmazni, fájó aktualitással bír még mindig József Attila A Dunánál című verse. A vers megírása óta közel nyolcvan év telt el, és József Attila optimizmusa helyett maradt a kérdés: valóban békévé oldja-e a Duna-menti, közép-kelet-európai népek évszázados küzdelmeit az emlékezés? A politika meglévő felelőssége mellett a felnövekvő generációk nevelése, például a történelem tanítása adhat esélyt oly módon, hogy megismertesse a térségben együtt élő népek múltját, kultúráját egymással, hogy a fehér foltokba ne nyomulhasson be minden kulturális gát nélkül a másik néppel szembeni türelmetlenség, gyűlölet, hogy észrevegyük, több dolog köt össze bennünket, mint ami elválaszt. Úgy tűnik, a horvát történelem tankönyvek fejlődése (legalábbis 2008-ig) ebbe az irányba indult el.[1]

 

Felhasznált források

6. osztályos tankönyvek:

Birin, Ante-Šarlija, Tomislav: Povijest 6. Zagreb: Alfa, 2006., 2007.

Brdal, Željko-Madunić, Margita: Povijest 6. Zagreb: Školska knjiga, 2002., 2006.

Brdal, Željko-Madunić, Margita: Tragom prošlosti 6. Zagreb: Školska knjiga, 2007.

Budak, Neven-Mogorović-Črljenko, Marija: Povijest 6. Zagreb: Profil, 2006.

Gračanin, Hrvoje-Petrić, Hrvoje-Ravančić, Gordan: Povijest 6. Zagreb: Meridijani, 2007.

Makek, Ivo: Povijest 6. Zagreb: Školska knjiga, 1993., 1997.

Makek, Ivo: Povijest 6. Zagreb: Školska knjiga, 2003.

Posavec, Vladimir: Povijest srednjega i ranoga novoga vijeka. Zagreb: Ljevak, 2003.

 

7. osztály:

Agičić, Damir: Povijest 7. Zagreb: Profil, 2005.

Agičić, Damir: Povijest za VII. razred osnovne škole. Zagreb: Alfa, 1996.

Agičić, Damir-Koren, Snježana-Najbar-Agičić, Magdalena: Povijest za sedmi razred 
osnovne škole. Zagreb: Profil, 2007.

Bekavac, Stjepan-Kljajić, Siniša: Povijest 7. Zagreb: Alfa, 2008.

Dukić, Ivan–-Erdelja, Krešimir-Stojaković, Igor: Povijest 7. Zagreb: Školska knjiga, 2002.

Dukić, Ivan-Erdelja, Krešimir-Stojaković, Igor: Povijest 7. Zagreb: Školska knjiga, 2006.

Erdelja, Krešimir-Stojaković, Igor: Tragom prošlosti 7. Zagreb: Školska knjiga, 2007.

Holjevac, Željko-Kolar-Dimitrijević, Mira-Petrić, Hrvoje: Povijest 7. Zagreb: Meridijani, 2007.

Pavličević, Dragutin-Potrebica, Filip-Lovrenčić, Rene: Čovjek u svom vremenu 3. Zagreb: Školska knjiga, 1991.

Pavličević, Dragutin-Potrebica, Filip-Lovrenčić, Rene: Povijest za VII. razred osnovne škole. Zagreb: Školska knjiga, 1993,, 1996.

Pavličević, Dragutin-Potrebica: Povijest za VII. razred osnovne škole. Zagreb: Alfa, 1996.

Potrebica, Filip-Pavličević, Dragutin: Povijest za VII. razred osnovne škole. Zagreb: Alfa, 2002.

 

8. osztály:

Bekavac, Stjepan–Bradvica, Marija–Miočić, Marinko: Povijest 8. Zagreb: Alfa, 2007.

Brkljačić, Maja-Ponoš, Tihomor–Samardžija, Zdenko et al.: Povijest 8. Zagreb: Školska
knjiga, 2001.

Erdelja, Krešimir–Stojaković, Igor: Tragom prošlosti 8. Zagreb: Školska knjiga, 2007.

Kolar-Dmitrijević, Mira–Petrić, Hrvoje–Raguž, Jakša: Povijest 8. Samobor: Meridijani, 2007.

Koren, Snježana: Povijest 8. Zagreb: Profil, 2006.

Koren, Snježana: Povijest 8. Zagreb: Profil, 2007.

Lovrenčić, Rene-Jelić, Ivo-Vukadinović, Radovan: Čovjek u svom vremenu 4. Zagreb: Školska knjiga, 1991.

Perić, Ivo: Povijest za VIII. razred osnovne škole. Zagreb: Školska knjiga, 1994.

Footnotes

  1. ^ A dolgozat alapjául szolgáló horvát kiadású általános iskolai történelem tankönyvek a budapesti Horvát Óvoda,  Általános Iskola, Gimnázium és Diákotthon könyvtárában találhatók.