Olvasási idő: 
14 perc
Author

Ponyva: kontra és pro

Megjegyzések Vajda Kornél cikkéhez

Ponyva: kontra és pro címmel jelent meg Vajda Kornél cikke a Könyv és Nevelés idei első számában[1], melyet érdeklődve kezdtem el olvasni. Oka részben az volt, hogy egyetemi tanulmányaim során felkaptam a fejem, amikor a könyvtörténet kurzuson a ponyváról hallottam (és ez a téma azóta is tágabb érdeklődési körömben maradt), másrészt az, hogy a szerzőt ismerem. Nos, most ehhez a cikkhez szeretnék néhány megjegyzést fűzni (pro és kontra). Tehát, mint említettem, a cikk címe és szerzője által inspirálva kezdtem az olvasásba. Aztán az első sorok után egy (vagy több) kérdőjel jelent meg előttem: vajon jó helyen járok-e? Mintha ez a cikk nem a ponyváról szólna… No, de kitartó voltam, aminek meg is lett az eredménye: az olvasáskutatásról szóló „rövid” bevezető(nek szánt?) rész után a szerző végre rátért a lényegre. (Bár a közlés e két részét véleményem szerint és Vajda Kornél írói kvalitásainak ismeretében jobban is összeköthette volna.) Talán a következő sorokkal önmagát is figyelmeztette arra, hogy − a harmadik oldal táján − ideje a címben jelzett témáról beszélni: „A választott téma, e sorok szerzőjének témája a ponyva.” Végre a kérdőjelek is eltűntek előlem, és boldogan olvastam tovább az írást. Természetesen, még ha úgy is tesz a szerző, mint aki először beszél róla, ő is tudja (tudnia kell), hogy e műfajjal már régóta többen foglalkoztak és foglalkoznak. (Mostanság néhányan szakdolgozatot is írtak e témában – vagyis az ifjúságot is érdekli a ponyva.) Ugyanakkor természetesen mondhatjuk, hogy nem árt újra és újra ismételni a lényeges dolgokat, illetve (ahogy a szerző is teszi) színes és érdekes példákat hozni pro és kontra. Még ha oly terjengősen, bőbeszédűen is ír (néhol teljesen feleslegesen, négy-öt jelzőt aggatva egy-egy alanyhoz). És még ha talán önmagát (jól van, egy kicsit minket is) elszórakoztat is olyan szavak használatával, mint a „bővedjük”.

A cikk három részből áll (még ha ezt nem is tükrözi a szerkesztés). A már említett első, a ponyvához nem, vagy csak nehézkesen kapcsolt bevezető rész célja (mint később rájöttem) csak egy lehet: Jáki László adatbázisának felemlegetése, bemutatása (ez utóbbi nem igazán sikerült) és eme adatbázis, valamint a ponyva témájának összecsatolása. Máig sem tudom, hogy pontosan ez a gyűjtemény (azt hiszem, hogy ez a szó talán találóbb rá, mint az adatbázis) hol található. E lapszám egyik cikkéből[2], amelyre hivatkozik is Vajda Kornél, kicsit közelebb kerültem a dologhoz, de még mindig nem teljesen tiszta a kép. Bár amott meleg szívvel olvastam Gárdonyi gyerekkoráról. Méghozzá arról az esetről, amikor az író apja egy ponyvát a tűzbe hajított. (Őszintén megvallva, Gárdonyi személyisége és magánélete nagyon érdekel, ezért örültem ennek a kis „csemegének”.) Emellett kissé visszásnak tartom azt is, hogy a folyóirat felelős szerkesztője (Jáki László) lapját át- meg átszövi munkájának dicsérete. Nem mellesleg (mint pedagógust is) érdekel az olvasáskutatás, de jobban szeretek egy cikkben egy témával foglalkozni. Ha pedig több témával foglalkozom, azt időben (pl. a címben vagy a bevezetőben) jelzem. Egyben, ha már egy bizonyos témával foglalkozom, akkor megpróbálom azt pontosan körülírni, annak fogalmát meghatározni. Ezt Vajda Kornél nem teszi. Sőt, később a ponyvaként felhozott példák között megemlíti a detektívregényt, amely nem ponyva minden válfajában. Nagypál István Ponyva és irodalom című írásában találunk is erre utalást (melyet ajánlok mindenkinek, aki a téma iránt érdeklődik): „A detektívregények egyik csoportja tulajdonképpen csak formailag tartozik e műfajba, tárgya a kalandregények közé utalja.”[3] Persze lehet azzal takarózni, hogy se itt, se ott nem található a pontos fogalom, illetve meg lehet említeni (a homályosságot fenntartva), hogy „Mi most mindenesetre a szó legtágabb értelmében vesszük a ponyvát […]”, de azért mégis… Akár rögtön Nagypáltól is idézhetünk a ponyva fogalmára vonatkozóan: „… a ponyva lényegében konstruktív alkotás, körülbelül úgy, mint a gyerekek kirakós-játéka. Állandó sablónjai vannak, jellemekre, helyzetekre, cselekményekre, megoldásokra, s ezeket legföllebb némi helyi színnel lehet az eredetiség látszatával felruházni. A ponyva zártabb, szigorúbb műfaj az irodalom minden változatánál; hiányzik belőle az alakulás, a mozgás eleme – ezt a látszólagos mozgalmasság helyettesíti, amely külsőségekben történik, de befelé nincs visszahatása a cselekményre.” Némi csúsztatást látok helyenként a ponyva témájának tárgyalásakor, ami szintén az előbb említett meghatározatlanságból fakad. Vajda Kornél ponyvának tekinti Hermes levélregényét, a Szófia utazását (minden német irodalomtörténetben a remekművek közé sorolják) és Karl Mayt is. Így persze könnyű hol a ponyva ártalmairól, hol előnyeiről beszélni. Ez retorikailag nagy hatású lehet, de pontatlanságot eredményez. Mindezzel együtt el kell ismerni, hogy Vajda Kornél publicisztikájának olvasása során valóban kulturális tobzódás (néhol csapongás) részesei lehetünk: Karl Maytól Németh Lászlóig. S bár szívesen taglalnám tovább a szerző által a ponyváról (vagyis igazság szerint inkább a ponyvaolvasásról) írottakat, azért megállok még egy pillanatra (ha már ő is oly sokáig elidőzött ott) az olvasáskutatásnál. Vajda Kornél élesen bírálja a modern olvasáskutatást, amely szerinte csupa kudarc.„A részletekből adódó eredmények pontosak, egzaktak, módszertanilag szinte tökéletesek. Ám az összkép (vajon van e egyáltalán ilyen?) sehogy sem áll össze. Nem is állhat, hiszen részletekből, külön-külön megcélzott csoportokból, vizsgálati mintavételekből állnak. A klasszikus pozitivizmus huszonegyedik századi eredményeit produkálják ezek a vizsgálatok, mert hisz nem is tehetnek mást. Hordják a téglákat, ám a ház terve, eszméje, entelechiája – sehol.” Azt hiszem, azért ez igen igazságtalan vélemény az „ítélkező” részéről. Tudom, hogy Vajda Kornél szeret élesen fogalmazni, de ez az ítélet mindenképpen túlzó, igaztalan, kissé légből kapott (hogy én se maradjak el a jelzőkkel). Az általa „olvasás világtörténetének” nevezett másik olvasáskutatási műfajt is, amely a régmúltban élt történelmi személyiségek olvasási szokásait kutatja negatív kritikával illeti. Az ezzel a témával foglalkozó könyvekről így vélekedik: „Az ilyenfajta könyvek – nincs kivétel – mind mind intuíción, kevés számú adaton (azok megbízhatósága is kétes), elképzeléseken (stb.) alapulnak.” Sommás ítélet ez. Mindenesetre ez egy kiélezett a vélemény. Nem kellene mások állhatatos kutatómunkáját így megítélni… És akkor még hadd tegyek néhány észrevételt a fő témához, a ponyva(olvasás)hoz. Az a megjegyzés, miszerint a ponyva címoldalát a buszon olvasó ember szégyenlősen elrejti, nem állja meg a helyét. A moly.hu könyvbarátok számára létesített közösségi internetes oldalon létezik egy „Észlelések” funkció. Nap mint nap több ember írja meg, ha buszon, villamoson lát valakit olvasni. (Természetesen a könyv címét megjelölve.) „Barna hajú nő sok szatyorral a 7-es buszon »ezt és ezt« a könyvet olvasta.” – ilyen és ehhez hasonló bejegyzések sorakoznak az oldalon már évek óta. És természetesen a többsége mi ezeknek az „észlelt” könyveknek? Nem találják el: ponyva! Sajnos − talán néhány év múlva −, ha már kellő teret hódítanak az e-book olvasók, azzal fogunk szembesülni, hogy egyáltalán nem fogjuk tudni, mit olvas a velünk szemben utazó. Egyébként örömmel tölti el a szívem, amikor valaki újságpapírba vagy használt csomagolópapírba köti be a könyvét. Ilyet már csak ritkán látok utazás közben. De rejtsen a papír ponyvát vagy szépirodalmat, és legyek bármily kíváncsi a mű címére, ez véleményem szerint egy, a könyv iránti tiszteletet kifejező gesztus. A másik pedig, amivel vitatkoznék (bár ez nem Vajda Kornél, hanem például Hankiss Elemér véleménye, amelyet a szerző csak példaként említett, és remélem nem ért vele egyet), hogy a szappanoperák (melyeket tekinthetünk a ponyva tévés válfajának) mindenki számára érthető viselkedésmintákat nyújthatnak, és megtanítják, miként lehet érzelmekről beszélni, azokat kifejezni. Véleményem szerint a szappanoperák a valóságtól teljesen elrugaszkodott, blőd történetek. És legfeljebb fals viselkedésmintát nyújtanak. Egy jól megírt ponyva (mert azért van ilyen is!) pedig semmiképpen nem vehető egy kalap alá egy szappanoperával. Vajda Kornél is több példát hoz arra, hogy sok nagy író és költő a ponyvából merítette munkáinak nem egy elemét, motívumát, és némi bizonyítékot talált arra is, hogy a két „világ” (ponyva és igazi irodalom) nem abszolút ellenségek. Azt is megjegyzi, hogy nagy számban vannak olyanok, akik ponyván tanultak meg olvasni, és abból váltak „igazi” olvasókká vagy akár írókká, költőkké, művészekké. Tehát ne ítéljük el a ponyvát! (De kezeljük helyén!) Mikor e sorokat írom, nyár közepe van. A rekkenő hőségben a félig nyitott ajtóból az erkély hívogat. Bevallom, hogy jómagam is inkább írnék egy tengerparton játszódó regényrészletet, minthogy az olvasáskutatás és a ponyva rejtelmeit taglaljam. A Balaton-parton, a napernyő alatt sem biztos, hogy valóban teljes lelki átéléssel tudnánk odafordulni a Bűn és bűnhődéshez. Lássuk be, néha kell egy kis ponyva! Legvégül pedig egy kevésbé fontos, de Vajda Kornélra igen jellemző dolgot említenék. Mint máskor is (legutóbb például Fodor András hálózati életműkiadásának bemutatóján hallottam előadását az ELTE Egyetemi Könyvtárban), e cikkben is végtelenül szerénynek mutatkozik. E szerénységet pedig már a közlendője elején tudatja, ami véleményem szerint untatja az olvasót (vagy a hallgatóságot), aki már alig várja, hogy a Kornélra amúgy jellemző lendületes stílusában csillogtassa meg tudását, érdekes és kevésbé közismert részletekkel szolgálva bármely irodalmi témáról. Nos, ha pedig úgy érzi, hogy nem kompetens (sőt csak egy „kisded cikk” – ahogy saját maga jellemezte a Ponyva: kontra és prot – szerzője tud lenni), akkor ne ossza magára később (mikor már belelendült az általa egyébként igen jól ismert témába) a megfellebezhetetlen bíró szerepét. Mert vagy szerények vagyunk vagy kivagyiak… Vajda Kornél több korábbi cikkében írta, hogy nagy öröme telik a borsos paprikás bírálatokban. Megjegyzéseimmel örömet szerettem volna okozni neki. Talán sikerült.

 

*

 

Örömmel adjuk közre Pegán Anita írását. Szándékaink ellenére ő az első, aki vállalja közzétett írásunk kritikáját. Bevalljuk, nekünk is voltak és vannak fenntartásaink Vajda Kornél írásával kapcsolatban, de rögtön tegyük hozzá, kevés olyan írást közlünk, amelyikkel ne lenne kisebb-nagyobb fenntartásunk. Mindez nem kritikátlanság, elvtelenség, és végképp nem szerkesztői felületesség. Meggyőződésünk, hogy nincs abszolút igazság, ami persze nem ment fel annak keresése alól. Ez ugyanakkor gondolkodással jár, ami viszont segít abban, hogy legalább közelebb jussunk az igazsághoz. Ebben segít a vita. Mindez különösen aktuális napjainkban, amikor nem évszázadok vagy évtizedek kellenek egy „abszolútnak” hitt igazság megdőléséhez, hanem hetek vagy hónapok.

Visszatérve Pegán Anita írására a gondjait formai és tartalmi részre kell osztanunk. Egyértelmű, hogy bővebb magyarázatra szorult volna az úgynevezett „adatbázis”, mely nem más, mint e folyóirat felelős szerkesztőjének egy folyamatosan bővülő munkája, melyben több száz író, közéleti ember visszaemlékezését gyűjtötte össze Találkozásom az irodalommal címmel. Ez tartalmazza többek között azokat a visszaemlékezéseket is, melyek a ponyvával kapcsolatosak.

Sajnos a folyóiratunkban vitázók kevesebbet foglalkoznak azzal a tartalmi kérdéssel, hogy a ponyvának milyen veszélyei, hátrányai és esetleg előnyei vannak. Kérdés, hogy mit értünk ponyván, lehet-e, szabad-e abból a tényből következtetéseket levonni, hogy íróink egy része (pl. Arany János) a ponyván keresztül találkozott az irodalommal. Nincs természetesen statisztika arról, hány fiatal nem lett értékes művek olvasója, mert az első olvasmányélményei ponyvák voltak. Természetesen azt sem tudhatjuk pontosan, hogy a ponyva mennyiben járult hozzá az olvasás megszeretéséhez.

Abban teljesen igaza van a vitatkozó feleknek, hogy mindenekelőtt a ponyva fogalmát kellene tisztázni. Különösen fontos lenne ez ma, amikor a korábbi klasszikus értékeket rettentő gyorsan váltják fel az újak, melyeknek valódi értékét nehéz meghatározni. Mindez természetesen átvezet egy bonyolultabb értékelméleti-filozófiatörténeti problémához. A bizonytalansági tényezők tehát nagyok. Ennek tisztázása nélkül marad az a biztos pont, hogy az elnevezés születésekor a legtöbbször az olcsó, igénytelen könyveket ponyván árulták a vásárokon, ma viszont esztétikus üzletek könyvespolcain és azok szép kirakataiban reklámozzák. Köszönjük Pegán Anita reflexióját, és örülnék, ha a vita folytatódna.

Jáki László

Footnotes

  1. ^ Vajda Kornél: Ponyva: kontra és pro. In: Könyv és Nevelés 2013. XV. évf. 1. sz. p.56-62. [online] [2013.09.09.] <http://olvasas.opkm.hu/portal/felso_menusor/konyv_es_neveles/ponyva_kontra_es_pro>.
  2. ^ Jáki László: Család és családi környezet szerepe az olvasás megszerettetésében. In: Könyv és Nevelés. 2013. XV. évf. 1. sz. p.28-34. [online] [2013.09.09.] <http://olvasas.opkm.hu/portal/felso_menusor/konyv_es_neveles/a_csalad_es_a_csaladi_kornyezet_szerepe_az_olvasas_megszeretteteseben>.
  3. ^ Nagypál István: Ponyva és irodalom. In: Nyugat. 1941. 6. sz. [online] [2013.09.09.] <http://epa.oszk.hu/00000/00022/00665/21307.htm>.