Author

A hosszúfülűek kincse

1. Kávé helyett

Kedd van. De kedvem nincs, grrr! Ahelyett, hogy nyugodtan szürcsölhetném a reggeli kávémat a Harap utca 3./b-ben, a Margit hídi HÉV-megállóhoz loholok. Ez legalább kétszáz bothajításnyi táv, aztán két megálló Óbudára, és még onnan is szaladhatok egy jókorát. Hogy miért sietek ennyire? Mert az unokahúgom és az unokaöcsém,

Trixi és Maxi bajban van. Ezek a kedves pumiikrek állítólag betörtek egy múzeumba! 

Pedig olyan jól indult ez a reggel! Napsütés, friss szellő, madárcsicsergés... Kitártam az ablakot, hogy beengedjem a tavaszt az irodába is.

– Jöhet a kávé? – nyitott be Juli Puli, a titkárnők gyöngye.

Az első kortynál tartottam, amikor megszólalt a telefon a zsebemben. Úgy csiklandozott, hogy majdnem eldobtam a kávéscsészét.

– Nincs meg a fekete kutya, csak a két pumigyerek! – harsogott a fülembe egy hang.

– Jó reggelt, tisztelt... ööö... 

– Pomolyik Alajos, a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum portása – büszkélkedett a hang.


2. Kutyabaj van

– Pontosan mi a gondja, Pomolyik úr? – kérdeztem.

– Hiányzik a pénz a tárcámból, meg a zsebórám ezüstlánca is eltűnt.

– Az előbb mintha mást említett volna.

– Igen, de az nem az én gondom, hanem a maguké – magyarázta vidáman a portás. – Fülön csíptem két kis csirkefogót az üres vitrinnél. Azt mondják, a maga rokonai: Maxi és Trixi.

– Én vagyok a nagybátyjuk, de semmit sem értek! Mi a baj az üres vitrinnel?

– Az, hogy nincs benne a fekete kutya, pedig ott kellene lennie! – mondta a portás.

Hát így kezdődött. Emiatt loholok.

A múzeum fakapujában egy bozontos, ápolatlan figura ácsorgott barna munkásköpenyben. Először majdnem kiállítási tárgynak néztem.

– Pomolyik úr, ha nem tévedek – biccentettem feléje.

– Maga az, a Szimat úr?

– Nem, én Bugac Pongrác vagyok.

– Akkor nem maga a nyomozó, akit várok.

– De igen! Én vagyok a Berger Szimat detektíviroda vezetője.

– Ja! Azért szimat, mert detektív! – csapott a homlokára a portás. – És miért Berger?

– Ezt már mindenki tudja! A BerGer Szimat Szolgálatot a bácsikáim alapították: BERnát, a magyar vizsla és GERzson, a drótszőrű vizsla. Két nagy tudású detektív, akik nyugdíjba vonultak, és rám hagyták a céget. No de hol vannak a gyerekek, Pomolyik úr?  

– Papírmasnit rojtoznak a konyhában.

– Mit?!

– Mutatom – intett, és végigvezetett a fedett udvaron, aztán balra be a folyosóra. El a színházterem ajtaja előtt, végül egy ebédlőféle helyre értünk. Két hosszú asztal körül gyerekek nyüzsögtek.

– Itt készül a fondantcukor, ott meg a csomagolás a papírrojtozóval – mutatott Pomolyik úr egy üvegajtóra. 

– De hisz nincs itt sem Trixi, sem Maxi! – mordultam fel.

– Ja, hát persze! Azt a kettőt bezártam a tett színhelyére!

(Részlet Nyulász Péter – Ritter Ottó A hosszúfülűek kincse című könyvéből. BerGer Kiadó, 2017).
Illusztrációk: Ritter Ottó