Olvasási idő: 
10 perc
Author

Átokkiáltók

Nem tudni, pontosan mikor születtek a mendemondák róluk. A mező suttogta, a falevelek neszezték, az ég zengte, a harang zúgta. Minden jel homályos volt, mindenki csak foszlányokat hallott, vagy épp csak látni vélt egy árnyat. De az az egy biztos, hogy valami volt abban az erdőben.

Nappal félhomály borította a mohalepte, ezeréves fákat, és ahogy leszállt az éj, lassan kavargó köd kezdett gomolyogni a barlang mélyéről. Csendesen, komótosan lebegett, majd furcsa alakzatokat rajzolt a Hold elé.

A faluból a legtöbben az erdő közelébe sem merészkedtek, vagy ha mégis, sűrűn vetették a keresztet a szívük fölé, és sietősre vették lépteiket. 

– Én mondom nektek, ki kéne vágni az összes fát, tűzre velük! Akkor aztán kiderülne, mi lakik odabent – mondta a kocsmában Borjó, az öreg asztalos.

– És nem sajnálnád azt a sok szép anyagot? Mi szekrény és dikó készülhetne belőle! – próbált viccelődni a csizmadia. Félt ő is, ahogy mindenki más, tömött bajsza csak úgy rezgett az orra alatt.

– Nem én, ha arról lenne szó, hogy végre megszabadulhatnánk…  ezektől. – Gyorsan elharapta a mondat végét, és felhajtott még egy kupicával az erősebb pálinkából.

– Átkozott egy erdő ez, pedig azt mondják, a barlang mélyén rengeteg kincs lapul…

– És ki mondja? – hajolt előre a kocsmárosné. – Nem ismerek senkit, aki bent járt volna akár száz méterre is az erdő szélétől. A barlangba pedig emberfia be nem tette a lábát, mióta én élek. Márpedig jó régóta élek, és higgyétek el, mindenkit ismerek a faluban. Senki nem kockáztatná, hogy az átokkiáltók elkapják, és örök életére megkeserítsék a sorsát.

– Csitt, te asszony! – kiáltott a kocsmáros a nejére. – Itten te ki se mondd a nevüket! Ez itten megszentelt terület! A kocsma megszentelt terület, akárki megmondhassa! A pap is innen viszi a misebort! Ugye cimborák, ígyen van ez?!

A kocsmáros feldúltan körülnézett, de mindenki a poharát bámulta, csak bólogattak, sokáig egy se mert megszólalni. Végül a sarokban halk, borissza hang törte meg a csendet.

– Én jártam ott. Még gyerekkoromban. Ott voltam.

Hűs légáramlat húzott át a helyiségen, a gyertyák lángja meglobbant, majd kialudt. A kocsmáros remegő kézzel gyújtott újra fényt.

– Mesélj, cimbora, mondd, mit láttál, mi az igazság?

– Nem biztos, hogy tudni akarod az igazságot! Talán jobb, ha feledésbe merül a múlt, minden árnyával együtt.

– Nem úgy van az! Ha tudsz valamit, elő a farbával, különben istenuccse, behajítunk az erdő közepébe!

– Hát, jól van, de ne mondjátok, hogy nem szóltam!  

Még egészen kicsi gyermek voltam, talán  hét-nyolcéves lehettem. Apám is erdész volt, hisz tudjátok, ez így van már hosszú-hosszú generációk óta. Már régen is keringtek mendemondák az erdőről, persze akkor se tudott senki semmi biztosat. Csak titokzatos módon eltűntek a háziállatok, ha a fák közé tévedtek.

Meg furcsa volt az a csend. Egy erdőnek zajosnak kell lenni! Az erdő maga az élet! Legalábbis másutt. Nálunk nappal nem szól a madár, éjjel hallgat a kuvik az odúban.  Aztán egyszer betévedt pár kecske az erdőbe.

Ott legelésztek gyanútlanul, egyre beljebb kerültek. Amikor este anyám nem találta őket, szólt apámnak, aki rögtön indult is a keresésükre. Apám nagyon bátor ember volt, egyedül akart menni, de én addig könyörögtem neki, míg vele nem mehettem. Rettentő izgatott lettem, mert kiskorom óta az erdővel ijesztgettek, de valahogy mégis inkább kíváncsi voltam rá. Meg aztán én is hallottam ám a kincsről is a barlang mélyén! Ez még csábítóbbá tette az esti kalandot. Fogtunk két fáklyát, és elindultunk a rengetegbe. A szívem vadul kalapált, olyan érzésem volt, mintha minden bokorból árgus szemek figyelnének. Apám jó nyomolvasó volt, de a sötétben ez elég nehéznek bizonyult. Nem is találtuk meg a kecskéket, és egy idő után azt vettük észre, hogy egy barlang előtt állunk. Furcsa mód mintha a barlang belsejéből fény pislákolt volna. Apám elindult befelé, én pedig ott lépkedtem szorosan a nyomában. Ahogy egyre beljebb merészkedtünk, egyre világosabb lett. És a barlang mélyén ott ült egy… 

– Szörnyeteg!

– Kísértet!

– Nem, nem. Egy lány ült egy kövön, és szomorúan nézett maga elé.

– Egy lány? Egy LÁÁÁNY? – kiáltotta a kocsmáros meglepetten. – Csak nem azt akarod mondani, hogy egy lány miatt nem merünk az erdőn át menni a szomszéd faluba?

– De bizony egy lány miatt. Csakhogy ez nem akármilyen lány volt. Elsőre kedvesnek tűnt, szemre még tetszetős is volt, de aztán megláttam…!

– Mit láttál, mit láttál? – hördült fel egyszerre az egész kocsma.

– Megláttam, hogy a szíve helyén nincs semmi.

– Mi az, hogy nem volt a szíve helyén semmi?

– Hát… nem volt ott semmi. Csak egy nagy űr. Mikor a lány látta, hogy a szíve helyét nézem, megszólalt:

– A szívemet keresed? Már nincs. Elvitték. Jó messzire. Sokan voltak, és mind vittek egy darabot. Nekem nem maradt semmi… Az állataitokat keresitek?

Láttam, hogy apám szinte megbabonázva áll, alig tudott megszólalni. Ami azt illeti, nekem is tele volt a nadrágom rendesen, hiszen nem mindennap lát ilyet az ember! Aztán a lány egy ládára mutatott. Szeme elkeskenyedett, hangja ijesztővé vált.

– Vagy talán nem is a kecskéiteket keresitek? Lehet, hogy a kincseimért jöttetek? Ki akartok rabolni?

– Nem, dehogy – makogta apám, én meg arra gondoltam, hogy hamarosan futnunk kell majd az életünkért.

– És futottatok?

– Nem, akkor még nem futottunk, mert a lány sírva fakadt. Először hangosan zokogott, hogy a fal is beleremegett, aztán egyre halkabban, és amikor a légzése is lelassult, újra beszélni kezdett.

– Itt nőttem fel, ezen a környéken – mondta –, és szerettem az erdőben játszani.  Szerettem a mókusokat, az egereket, de még a tücsköket is. Aztán egyszer egy odúban megtaláltam ezt a ládát. Látszott, hogy nagyon régi, de szépen megmunkált darab volt. Nagy nehezen egy faággal sikerült kinyitnom. Bár ne tettem volna! Ahogy kinyitottam, sűrű füst szállt ki belőle, körbevett, fojtogatott, aztán a füstből alakok lettek, a fülembe suttogtak. Azt suttogták, hogy adnom kell nekik száz szívet, különben az én szívemet viszik el. Nagyon féltem, hát üzletet kötöttem velük. Minden éjjel vittem nekik egy szívet, de csak állatok szívét tudtam nekik adni. Az erdő lassan egyre csendesebb lett, és a füstalakok rájöttek a trükkre. Az alkuban nem volt benne, hogy emberi szívet kérnek, így nem vehették el az enyémet, de megátkoztak, és onnantól fogva üressé vált az életem. Akit megszerettem, elhagyott, és magával vitt egy darabot a szívemből. Sokáig észre sem vettem, de egyre szívtelenebb lettem én is. Mire észbe kaptam, semmi sem maradt belőle, csak egy tátongó lyuk itt a helyén. Talán már nem is vagyok ember, azt sem tudom, hány éve élek itt, ebben a barlangban.

A fekete alakok esténként őrködnek felettem. Olykor eltévedt állatokkal találkozom, azokat elrejtem a barlang egyik zugában.

A lány ekkor a háta mögé mutatott, és valóban, egy sor riadt szempár pislogott a sötétben.

– De hiszen van szíved! – ébredt fel az apám kábultságából. – Hiszen tudsz sírni, és az állatokon is megesett a szíved! Érted már? Ember maradtál, méghozzá nagyon jó ember! Gyere velünk ebből az erdőből, odakint az átokkiáltóknak már nincs hatalma feletted!

A lány csodálkozva nézett le, és meglepődve látta, hogy mellkasán beforrt a lyuk. Ismét volt szíve!

Aztán csak arra emlékszem, hogy rohantunk a sötétségben. Körülöttünk köd kavargott, sokszor megbotlottunk, de valahogy kiértünk az erdőből.

Azóta nem megyünk az erdő közelébe, és másokat sem engedünk oda.

– Miért?

– Mert az átokkiáltók azóta is itt kísértenek.

A kocsmára hirtelen csend ereszkedett megint.  Aztán a kocsmárosné kérdezett rá végül:

– Nem tudnánk megszabadulni tőlük valahogy?

– De igen, lenne rá mód, csakhogy az egész falu kellene hozzá. Ahhoz, hogy végképp eltűnjenek, mindenkinek fel kell áldoznia egy egészen apró részt a szívéből. Ám annak, aki amúgy is szívtelen, semmi nem marad majd a szíve helyén. Jól gondoljátok meg!

– Menjünk, szóljunk mindenkinek! – kiáltott a csizmadia, és felpattant a székéből. Egyetlen perc alatt kint voltak a szabadban, és egy órán belül mindenki készen állt rá, hogy megküzdjön az átokkiáltókkal.  Az erdő szélén az emberek megfogták egymás kezét, és vártak. Mindegyikük félt, de ahogy ott álltak egymás mellett, hirtelen békesség szállt rájuk.

Ugyanebben a pillanatban valami megmozdult a fák közt. Sűrű, sötét füstgomolyag örvénylett a sűrűben, kavargott eszeveszetten. Egyre gyorsabban, egyre hangosabban cibálta a fák leveleit, ágak roppantak, földdarabok repkedtek szerteszét, majd a forgatag hatalmas gyűrűbe fonódva, tornádóként keringett egyre magasabbra, aztán egy hatalmas robbanással eltűnt.

A falu lakói félig megsüketülve, csengő füllel, zavarodottan tébláboltak egy ideig, alig merték elhinni, hogy az átokkiáltóknak immáron végük. De találtak ám még valami furcsát. Régi, üres láda hevert a lábuk előtt.

Akkor egyszer csak egy madár kezdett dalolni a fenyőfa csúcsán, aztán még egy és még egy, a fák közül pedig paták dobogása hallatszott.

A falu ma nyugodt, békés életet él. Néhány embert azóta sem találnak, azt suttogják, az átokkiáltók vitték magukkal őket. De csak olyanokat, akiknek a szívük nem volt a helyén.

A többieknek így is maradt épp elég jóság és szeretet. Mindig marad, ha van, aki segít megfoltozni a lyukakat.

A szerző illusztrációja