Olvasási idő: 
6 perc
Author

Gerzson városa

Szputnyik úr az irodájában bóbiskolt, lábát az íróasztalon pihentette, csíkos zokniján egy légy szendergett, vagy legalábbis nagyon úgy csinált, mint aki szendereg, a kakukkos óra halkan ketyegett, a nyitott ablak felől rózsaillatú méhzümmögés szállt felé, szóval minden csodásan békés volt, amilyennek illik lennie egy nyári délutánnak. Épp abban a pillanatban, amikor Szputnyik úr feje nagyot koppant a szék támláján, az ajtón egy szemüveges kisfiú lépett be. Kövérkés volt, arca pirospozsgás (nyilván gyalog jött föl a lépcsőn), hóna alatt malacperselyt szorongatott.

Szputnyik úr réveteg pillantást vetett rá, kellett pár perc, mire visszatért az álmok világából a valóságba. Megtörölte a kis nyálcsíkot a szája szélén, majd a fiú felé hörrintett.

– Hát te meg? Csak nem eltévedtél?

– Nem igazán – mondta a kisfiú, és elhelyezkedett az asztallal szemben, a fotelban. – Azt hiszem, a legjobb helyen járok. Már ha maga építész.

– Az vagyok, még papírom is van róla – vakkantotta Szputnyik úr, és egy bekeretezett képre mutatott.

– Jó, a papír az jó. Nekem ugyan nem kell, de a felnőttek mindent le akarnak papírozni.

– És miben segíthetek, kedves..

– Gerzson vagyok.

– Kedves Gerzson. Tán egy homokozót kellene építenem?

– Homokozót? Ugyan már! Abból kinőttem legalább tíz éve. Nincs gyereke, gondolom. Na de nem is fontos. Szeretném megbízni magát egy feladattal.

– Mégpedig? – húzta fel a szemöldökét Szputnyik úr, és gondolatban megsodort magának egy jó erős cigarettát.

– Építsen nekem egy várost!

– Egy egész várost? Csak ennyi? Nem nagy ügy! Egy nap, két nap, vagy esetleg egy hetem is lesz rá? Készpénzben vagy átutalással fizet?

– Készpénzben. Természetesen. Elhoztam az összes vagyonom.  Íme, ő Töfi. Két éve kisegítek a könyvtárban, abból hizlalom, szerintem hatalmas vagyont evett már meg azóta – válaszolta meglehetős komolysággal Gerzson, és megcsörgette a malacperselyt.

– Igen, hm… Látom, nagyon helyes kis malac, de most nekem fontos dolgom van – legyintett Szputnyik úr, és a cigarettás papírok között kezdett turkálni.

– Maga nem vesz komolyan, pedig maga felnőtt, magának az lenne a dolga!

– Neked meg az, hogy a barátaiddal játssz a téren.

– Tiszta sor. De nekem nincsenek barátaim – mondta egykedvűen Gerzson, és kicsit szippantott az orrával. Szputnyik úr kérdőn nézett rá, majd hirtelen felvillant egy rég elfeledett, homályos emlék. Sóhajtott egyet, aztán csak ennyit mondott

– Gyere, járjunk egyet.

Csak két háztömbnyit kellett sétálni a város széléig, utána már csak néhány fa meg bokor, és a hatalmas szántóföld következett. Szputnyik úr rágyújtott egy cigarettára, és azzal mutatott a távolba.

– Ez a földterület még szabad. Jelenleg a városé, de kibérelhető, sőt, elvileg meg is veheted, bár nem nézek ki Töfiből ekkora potenciált.

– Mi az, hogy potenciál?

– Khmm… Mondjuk úgy, hogy pár évig még etetned kell töltött káposztával.

– Nem eszik káposztát. Csak százasokat, kétszázasokat – mondta komoly arccal Gerzson.

– Jól van, na, lazulj le egy kicsit, ha már kijöttünk ide terepszemlére.

Gerzson feljebb tolta orrán a szemüvegét.

– Rendben, akkor majd megpróbálok letuszkolni a résen pár levelet.

– Így már jobb – morgott Szputnyik úr a bajsza alatt. – Egyébként meg minek neked egy egész város? Nem elég nagy a szobád?

– Nincs külön szobám.  Hatan vagyunk. Kevés a szabad tér körülöttem.

– Hatan? Akkor elhiszem. Az intézetben laksz?

Gerzson csendesen bólintott.

– Nyári feladatra kaptuk, hogy alkotnunk kell valami nagyot. Én egy városra gondoltam.

– Egy papírsárkány túl kicsi lenne, mi?

– Azt bárki tud csinálni.

– Az nem olyan biztos! Na de akkor lássuk, miből élünk? Mit szeretnél, mi legyen a városban?

– Feltétlenül legyen főtere! Mert az minden városnak van. Úgy is hívják mindenhol: Fő tér.

– Nyilvánvaló.

– Meg legyen benne állatsimogató.

– Állatkert?

– Nem, azokat nem szeretem. Ott be vannak zárva az állatok, és nem is lehet őket megsimogatni.

– Azért a tigriseket vagy a krokodilokat nem is baj, ha nem simogatod.

– Nem, nem, tigrisek nem kellenek. Ők maradjanak ott, ahol megszülettek.
A krokodilok is. Legyen mondjuk három bárány meg egy kecske. Egy malac, de olyan kicsike, mint Töfi. És legyen hely a kóbor kutyáknak is.

– Értem.

– Nem írja fel?

– Nem kell, minden itt van a fejemben – mondta Szputnyik úr, és ismét rágyújtott egy cigarettára.

– Túl sokat dohányzik – szólt csendesen Gerzson.

– Tudom, de mit csináljak? Rászoktam – vonta meg a vállát Szputnyik úr.

– Hát szokjon le! Mert úgy jár, mint… Tudja, mit, legyen a főtéren kórház is. A buta felnőtteknek, mint maga.

– És mi van a buta gyerekekkel? Akik folyton a kezüket-lábukat törik?

– Jó, hát nekik is legyen egy részleg.

– Rendben, és mi legyen még? Iskola?

– Nem is tudom. Ha olyan, mint ez a mostani, akkor nem kell.

– Hát, szerintem lehetne iskola, de mondjuk az lesz a neve, hogy Jó Iskola. Vagy Kiváló Iskola.

– Azt is lehet?

– Végül is a te városod.

– Jó, legyen – vonta meg a vállát Gerzson. – De csak télen kell iskolába járni, és amikor rossz idő van.

– Iskola, rossz idő esetére. Hm. Egyéb?

– Cukrászdát és néhány boltot is kérnék, ha kifutja. És minden családnak külön házat.

– Ennyi?

– Nagyjából. De biztos van, amit elfelejtettem. Egy városban annyi minden van!

– Rendben. Hagyd nálam a malacot, és megnézem, mi jöhet még ki az összegből.

Gerzson komoly arccal nyújtotta át a malacperselyt Szputnyik úrnak.

– Aztán vigyázzon rá. És ha sokat röfögne, takarja le egy terítővel.

Szputnyik úr megvakarta feje búbját.

– Nos, mivel nincs terítőm, és a röfögést sem bírom hosszú távon, jobb lesz, ha inkább hazaviszed magaddal. Nekem úgy sincsenek százasaim, csak bankkártyám, azt meg jobb, ha nem rágcsálja el. Tudod, mit, most kicsit meglegeltetjük, aztán visszamegyünk az irodába, és együtt megtervezzük az egész várost, főterestől, állatsimogatóstól. 

– És a fizetség? Ingyen fog dolgozni nekem?

– Majd kitalálunk valamit. Te rám szólsz, ha rágyújtanék, és a biztonság kedvéért lesz egy magánszobám a kórházban, ha nagyon köhögnék. Kezet rá?

– Kezet rá!


A szerző illusztrációja