Igéző Rozi egyszeri és megismételhetetlen kalandjai

Szekeres Niki meséje

Első rész, amelyben Igéző Rozi elmondja, kicsoda, micsoda ő, és említést tesz azokról a dolgokról, amikről érdemes



Engem Igéző Rozinak hívnak, és a Szív utca 4-ben lakom. Ez a világ egyik legjobb helye, mert a sarkon van a játszótér, velünk szemben a cukrászda, a mellettünk lévő házban az óvoda, az utca végén pedig az iskola. Ha fokozhatom még valamivel, az anyukám munkahelye száztizenkét lépésre van a házunk kapujától, csak egy zebrán kell átmenni ahhoz, hogy megálljak a munkahelyének hatalmas ablaka előtt, és úgy megijesszem, hogy ő hátrarúghassa magát a kerekes irodaszékén, és azt kiabálhassa: kislányom, te hogy a jó életbe kerültél már megint ide? Nem a franciaórádon kellene lenned?

Természetesen a franciaórámon kellene lennem. Negyedikes vagyok a Szív Iskolában, ahol egy bajszos ember, aki Romániából jött, tanít franciára minket. A ritka tehetségeket kiválogatta, és heti kétszer, apukám szerint azért a pénzért, ami nekünk egyáltalán nem éri meg, ott kell maradnunk Monsieur (ejtsd möszjő) Bajusszal, és most már nemcsak 15 francia éneket tudok, hanem 3 verset és 2 dialógot is. Dialóg, mindig ezt mondja Monsieur Bajusz, vagyis párbeszéd, és hozzáteszi: ah donc! (ejtsd Á donk!). Feszes, barna bőrnadrágot hord, aminek a szárai oldalt, mint az indiános filmekben a cowboyoknak, ki vannak lyuggatva, és a lukak barna bőrzsinórral összevissza egymásba vannak fűzve. Utálom a franciaórákat.



Utálom a franciaórákat, ezért gyakran rábeszélem Janit (aki szerelmes belém és ezért elsőben minden reggel hozott nekem egy pici, kókadt, szomorú tulipánt, amiről már hálisten leszokott), hogy lógjunk el. Nálunk ez családi vonás, a nővérem is mindig meglépett, bár ő az óvodából, a Háromsicpityuval, akiről én évekig azt hittem, hogy három különböző fiú, de kiderült, hogy nem Három Sicc Pityu volt, hanem Háromsitz Pityu, és ettől ez már egy egészen más történet. Viszont nekem meg csak a Jani van, a Szabó János, aki, mivel a Monsieur Bajusz állandóan csavargatja a fülét a franciaórákon, örömmel lógott meg velem múlt héten is, meg az azelőtti héten is, és ijesztgettük anyukámat a munkahelye ablakában. Vagy, ami még ennél is sokkal jobb volt, elmentünk hozzánk, és bejártuk a házunk hátsó felét.

Bejártuk a házunk hátsó felét, mert annál izgalmasabb és hátborzongatóbb helyet én még sosem láttam. A Szív utca 4. egy hatalmas bérház, ami telis-tele van lövésnyomokkal, mert az ötvenhatosok, amikor harcoltak a szabadságért, menekültek a rossz zsaruk elől, akik közben szétlőttek mindent, meg ők is visszalőttek persze, szóval apám szerint a ház azért van tele lövésnyomokkal, mert ebben az országban senkit nem érdekel semmi. A ház anyukám szerint belülről olyan undorító, hogy nem is érti, mire megy el az a rengeteg sok közös költség. Mi a ház első felében lakunk, itt élnek azok, akiknek több pénzük van. Hátul, ahol az öreg Marcsi néni is lakik, akinek anyukám levest visz, meg kitakarít nála, mert neki folyton segítenie kell az elesetteken, olyan lakások vannak, amikben nincs vécé, és ezért egy büdös klotyót használnak közösen. Na, errefelé szoktunk mi kommandózni Janival, ha senki sincs nálunk otthon.

Ha senki sincs nálunk otthon, akkor mindig elviszem Janit a hátsó részbe, ami szintén teljesen szét van lőve. Itt lakott állítólag Lisztenberg Éva is, aki írt valami naplót, de már nincs meg. Van egy botlatókő a kapunk előtt a járdába süllyesztve, ez egy kis aranykő, és rá van írva, hogy 1944-ben elhurcolták innen. Jani erről semmit sem tudott, ezért elmondtam neki, ahogy apa szokta nekem: ezt a szegényt lányt a náci disznók vitték el.

Apukám szerint a házunk tisztára stratégiai pont, amiben ott lélegzik a történelem. Én mindig úgy érzem, mintha a házunk lélegezne, és amikor a hátsó részben vagyok, feláll a karomon a szőr, a gyomrom nagyon erősen összeszorul és tiszta piros lesz az arcom, anyukám szerint néha túl hevesen ver a kis szívem.

Néha túl hevesen ver a kis szívem, és akkor Jani mindig ad egy kortyot a citromos teájából, amitől jobb lesz. Ha a keskeny folyosón átmegyünk a hátsó részre, először el kell osonni a Lakatosék ajtaja előtt, náluk általában hangosan megy az Aranyeső a családomra, jaj meghalok című szám, és finom cigiszag jön ki tőlük az ajtón, ami anyukám szerint visszataszító. Ő szigorúan csak az erkélyen szokott dohányozni. A folyosó legvégén, ahol már nincs lakás, le lehet látni a régi óvodámra. A házunk hátsó részéből, fentről nézve egészen más a homokozó, a mászóka, picit összevissza dől a vonat faház teteje, nem is annyira színes, és egyáltalán nem barátságos. Viszont, ha nem szoktunk már itt nagyon megijedni és azonnal visszarohanni az ajtónkhoz Janival, akkor még egy félemeletet felgyalogolunk, és ott van a titkos ajtó, a mi titkos ajtónk.

(Részlet egy készülő könyvből)

Illusztráció: Jeney Zoltán