Olvasási idő: 
22 perc
Photographer

„A feladat elől nem szabad kitérni”

Köznevelés villanófényben

Az éjszakába nyúlóan dolgozatokat javító magyartanár édesanyja mellett már gyermekkorában a pedagóguspálya vonzásába került, annak fény- és árnyoldalait egyaránt megtapasztalva. Köznevelési államtitkárként Dr. Hoffmann Rózsának gyakran kell szembesülnie a részérdekek, az egyedi esetek és a nagy egész érdekei közti konfliktusokkal, amelyekben az alapvető jobbító szándék mellett a korszerű, megfelelő szintű tudással és szilárd erkölcsi alapokkal rendelkező generációk felneveléséért érzett felelősség a legfőbb iránytűje. Segítséget pedig mindenkor saját szakmai tapasztalatai – több évtizedes tanári, pedagógusképzési és tudományos munkája –, többségükben pedagógus múlttal rendelkező munkatársai és a pályán lévőkkel folytatott folyamatos párbeszéd jelentenek.

– Nagy viták és nézetkülönbségek közepette kellett átalakítani a nevelés-oktatás teljes rendszerét. Hol tart ez a folyamat, mikorra várható a nyugodalmasabb időszak beköszönte?

– A finomhangolásra nyilván folyamatosan szükség lesz. Azt azonban ma már elmondhatjuk: az intézményvezetők és a pedagógusok értő segítségével sikerült felépíteni egy új, működő rendszert úgy, hogy mindvégig biztosítani tudtuk a nyugodt iskolai munkát. Pedig mélyről kellett kezdenünk! Minden nagy rendszer-átalakítást megelőzően fel kell mérni az adott helyzetet. Jóval az építkezés megkezdése előtt, 2008−2009-re mi is elkészültünk a diagnózissal.

A mi örökségünk a következő volt: széttagolt, az egységes szakmai irányítást nélkülöző iskolarendszer, elfogadhatatlanul nagy különbségek az egyes intézmények felszereltsége, működési feltételei között, valamint a szakmai színvonal és az eredmények tekintetében. A gyerekek jövőjét illetően Európában szinte Magyarországon bizonyult leginkább meghatározó erejűnek az az adottság, hogy ki hová, milyen körülmények közé született. A felzárkózás eredménytelenségét, a leszakadás nagyságrendjét jól érzékelteti a sok éve ismert adat, amely szerint a fiatalok mintegy ötöde funkcionális analfabétaként hagyta el az iskolát. Az értékrelativista, a nevelés szükségességét és jogosságát megkérdőjelező, azt ellehetetlenítő irányítási filozófia, a közoktatás szolgáltatáskénti értelmezése, mind gyorsabban erodálta a rendszert. A tartalmi szabályozás 2003-as átalakításával, a részletes követelmények kiiktatásával megszűnt a lehetősége annak, hogy minden gyerek ugyanahhoz a tudás- és műveltséganyaghoz férhessen hozzá. Míg a ’80-as években Magyarország a világ élvonalába tartozott például a természettudományos ismeretek terén, 2010-re már az utolsó harmad végén kullogtunk. A diákolimpiák szép sikerei sem feledtethették, hogy az átlaghoz tartozók és a gyengék egyre rosszabbul teljesítenek. 

Tetézte a bajokat, hogy a pedagógusképzés és  továbbképzés szétaprózottá vált, ráadásul elszakadt az iskolák valós igényeitől. Általános jelenség volt a működésképességet veszélyeztető állandósult forráshiány és az oktatásra fordítható pénzek pazarló felhasználásának egyidejű jelenléte. Mindez együttvéve – valamint az anyagi és erkölcsi megbecsülés hiánya, a méltatlanul alacsony fizetések – a pedagógustársadalom apatikus állapotát eredményezte.

Miközben a pedagógustársadalom java becsülettel cipelte a vállán és tartotta roskadozva a terheket, a külső szakmai ellenőrzés, az ösztönzés hiánya soraikban egyre nagyobb különbségeket eredményezett. Szakmai visszajelzés nélkül dolgozni olyan jelenség az iskolarendszerben, mintha a tanár az osztályában dolgozatjavítás, feleltetés és értékelés nélkül tudna, akarna eredményesen tanítani…

Ezeket a trendeket kellett megfordítanunk. És úgy orvosolni a helyzetet, hogy a gyermekek, fiatalok tudása, műveltsége, erkölcsi színvonala emelkedjék. Minden intézkedésünk – a 120-nál is több új vagy módosított jogszabály – hátterében és céljában fellelhetők ezek a törekvések, melyeket sok pedagógus már nagyon hiányolt, még akkor is, ha – pontosan érzékelem – néha az ő életüket is megkavarta a gyökeres átalakulás. A megújulást viszont – ezt munkám megkezdése előtt és közben is tapasztaltam – nagyon sok pedagógus és a társadalom többsége óhajtotta, szorgalmazta már régóta. És ne feledjük, hogy Magyarország e mellett tette le a voksát 2010-ben. A köznevelés megújításának középpontjában természetesen a gyermekek érdekei állnak. Ugyanakkor mindig igyekeztem és igyekszem a kollégák szempontjait is érvényesíteni, nem elfeledkezve közben a társadalom jogos elvárásairól, illetve az ország teherbíró képességéről sem.

– Az évismétlés és az osztályozás újbóli engedélyezése alsó tagozaton, az iskolalátogatási kötelezettség összekapcsolása a családi pótlék felfüggesztésével, illetve az osztatlan pedagógusképzés mindenki által üdvözölt visszaállítása már a kezdet kezdetén jelezte az új irányt. Majd a másfél éves előkészítő munka után nagy többséggel elfogadott köznevelési törvény megteremtette a kereteket a folytatáshoz, amely azonban számos vitát szült…

– Az értelmes és szükséges szakmai viták mellett, illetve helyett, sajnos folyamatos politikai és média-ellenszélben kellett végezni a munkánkat. Ráadásul a futball mellett talán a tanítás az, melyhez mindenki azt hiszi magáról, hogy ért is… Ennélfogva harsányan hangoztatja a véleményét, mint az egyedül lehetséges helyes megoldást.

Mégis sikerült kidolgozni az új Nemzeti alaptantervet, felállítani a Klebelsberg Intézményfenntartó Központot, megújítani a pedagógusképzést, lévén, hogy a pedagóguspolitika a köznevelés-irányításunk egyik fundamentuma. A kitűzött célok elérése érdekében a Fináczy Ernő szerint értelmezett nevelést, azaz a legtágabban felfogott pedagógia szolgálatát tettük a rendszer minden szereplőjének kötelességévé.

Bevezettük a mindennapos testnevelést – gőzerővel zajlanak az uszoda- és tornaterem-építések. Talán magunk sem reméltük, hogy milyen elsöprő sikere lesz a közösségi szolgálatnak, amit mindenütt nagyon jól fogadtak. Ugyanilyen sikeres az erkölcstan, illetve a helyette választható hit- és erkölcstanoktatás beindítása, párhuzamosan az etikatanár-képzés erősítésével – erre is nagy volt az igény mind a szülők, mind a pedagógusok részéről. Hogy az erkölcsi nevelést kapott fiatalok alkotta jövő Magyarországa már ne legyen többé „következmények nélküli ország”… Folytathatom a sort azzal, hogy intézkedéseink hatására az elmúlt években radikálisan, egyharmadára csökkentek az igazolatlan hiányzások. És folyamatosan növekszik a délutáni foglalkozásokat igénybe vevő gyermekek száma. 

Munka közben gyakran azzal szembesültem, hogy a mondvacsinált indokok alapján szított tiltakozásnak nagyobb a füstje, mint a lángja. Az erkölcstan esetében például alig van többről szó, mint ami eddig is az osztályfőnöki órák feladata lett volna: az élet dolgait megbeszélni, értelmezni, értékelni. Vagy ki tagadná, hogy a napi sportolás elengedhetetlen az egészséges fejlődéshez? Persze, okkal lehet panaszkodni a teremhiányra. Viszont, ha gyorsan lépünk, akkor gyorsabban megteremthetők a megfelelő feltételek is, mint ha megállnánk a tyúk vagy tojás elsőbbsége dilemmánál. Kormányunk és az Országgyűlés határozott döntést hozott, s ezzel ki is jelölte önmaga számára a tornaterem- és uszodaépítési program teljesítésének feladatát. És amit vállaltunk, azt meg is csináljuk, mint eddig is.

 – Roppant ellentmondásos véleményeket hallani a KLIK-kel kapcsolatban, amelyre igazán nagy feladat hárul…

– A kiegyensúlyozott és színvonalas munka megteremtésének előfeltétele volt az iskolák állami fenntartásba vétele, ami a KLIK-ben realizálódik. Ez az intézmény mindössze 14-15 hónapos múltra tekint vissza. Ne feledjük, a semmiből épült fel egy nagy szervezet! Voltak – és ahol emberek dolgoznak, mindig lesznek is – működésbeli döccenők. Mindazonáltal a KLIK alapvetően beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Nem mellékes adat, hogy a tanügyirányításban itt dolgozók összlétszáma 40 százalékkal kevesebb, mint a korábbi önkormányzati rendszerben. Ki kellett izzadni a válaszokat azokra a kezdeti bizonytalankodással kísért dilemmákra, hogy ki intézze a fénymásolást, ki vegye a krétát, hogyan váljék ketté a fenntartói és a működtetői feladat. Mára kiépültek a megoldásokat szolgáló konzultációs csatornák a szereplők – iskola, KLIK, önkormányzat, kormányhivatal, civil társadalom stb. – között. A KLIK ott van mindenütt, és segít, amikor szükséges, legyen szó kazánrobbanásról vagy a tanárhiány megoldásáról. Folyamatosan és rugalmasan alkalmazkodunk a felmerülő, valós élethelyzetekhez. Az új fenntartói szerkezet igen hatékony például a – szintén nagyon sikeres – „Határtalanul” programunk szervezésében, a tanulmányi és sportversenyek segítésében, a felzárkózást támogató HÍD-programok vagy a közfoglalkoztatottak oktatásának szervezésében.

Korábban elhanyagolt, ma kitüntetett jelentőségű a szakszolgálatok munkája. A problémákkal küzdő gyerekek gondjait az önkormányzati szisztémában elszigetelten, egységes szakmai irányítás nélkül kellett megoldani. Most a KLIK fenntartásába került megyei szervezetekben, szakemberek közreműködésével kialakított szakmai protokollt követve itt is javult a helyzet. Fontos tudni, hogy a szakmai programokba sem a minisztérium, sem a KLIK nem szól bele: az iskolák autonómiája lényeges területeken növekedett. Hiszen maguk hagyják jóvá saját pedagógiai programjukat, helyi tantervüket, működési szabályzatukat és házirendjüket.

Gőzerővel zajlanak az uszoda- és tornaterem-építések; elsöprő sikere van a közösségi szolgálatnak és az erkölcstannak is. Intézkedéseink hatására 160.000 pedagógusnak nőtt a jövedelme; új iskolák nyíltak, nőtt az iskolák autonómiája; 12,85%-kal többet fordítottunk az oktatásra, mint korábban, és milliárdos nagyságrendben költünk tehetségprogramokra is.

– Az eddig jobb anyagi helyzetben lévő iskolák tapasztalataim szerint mégsem feltétlenül boldogok…

– Nézze, az államnak egységesen kell garantálnia – a kiegyenlítődés és a minőség érdekében – a megfelelő színvonalat. Az átlag legyen jó – ám az átlag fölé nőni nem tilos! Vagyis az iskola iránti elkötelezettségük következtében, de a saját jól felfogott érdekükben is a kedvező anyagi helyzetben lévő önkormányzatok változatlanul támogathatják iskoláikat. Teszik is, örvendetes módon, ahogyan tapasztalom országszerte.

A feltornyosult problémák özönét nyilván lehetetlen négy év alatt megoldani. Varázsolni nem tudunk. A leszakadás meggátolása érdekében nagyon sok tennivalónk van még, és nem csak a köznevelésben. Az Európában is fontos célként megfogalmazott, eredményesebb intézményes felzárkózás érdekében megtettük, amit négy év alatt lehetett. A tervezett előkészítő osztályok megszervezését sajnos – a tanítók egybehangzó szakmai igénye ellenére – a politika diszkriminációra hivatkozva megvétózta, de a személyre szabott felzárkóztatást célzó HÍD-programok sikeresen elindulhattak.

Azzal szemben, hogy az oktatásból való forráskivonással vádolták a kormányt, az igazság az, hogy minden évben nőtt a ráfordított összeg. Ebben az évben például 12,85 százalékkal. 

Sajnos, hol a kellő tájékozódás hiánya, hol szimpla rosszindulat vagy szándékos zavarkeltés miatt sok fölöslegesen gerjesztett indulattal is meg kellett küzdenünk. Bizonyára sokan emlékeznek még rá, hogy tavaly szep­tem­berben a délután 4-ig kötelező iskolai nyitva tartás miatt „odaláncolt” gyerekekről, „kényszernapköziről” vizionáltak, és rázták öklüket politikai ellenlábasaink. Holott a törvény csak arról rendelkezett, hogy az iskolának nyitva kell lennie, lehetővé kell tennie délután a gyerekek tartalmas időtöltését, ha a foglalkozásokra igény mutatkozik. S lám, felméréseink szerint folyamatosan nő azon felsősök száma, akik – bár nem kötelező nekik délután bent maradni – maguk kérik, hogy részt vehessenek a szakkörökön, a különböző programokban. Egyszerűen azért, mert mind több az érdekes és hasznos szakkör, sportkör, egyéb foglalkozás. Épp a minap tájékoztatott arról egy csongrádi igazgató, hogy náluk már a gyerekek 70 százaléka igénybe veszi a délutáni foglalkozásokat, és ezzel párhuzamosan felére csökkent a félévi bukások száma. A hasznos időtöltés pozitív hatása máris mutatkozik tehát, ez nagyon jó eredmény, és persze, öröm. Mert ez is egy lépéssel közelebb visz ahhoz a célhoz, hogy radikálisan csökkenjen az iskolából képzetlenül kilépők száma. A korábbi „tiltakozók” persze elhallgattak, anélkül, hogy mentegetőztek volna a közvélemény félrevezetéséért…

Öröm az is, hogy míg 2002 és 2010 között kb. 500 iskola szűnt meg, addig az elmúlt négy évben egy sem, sőt, újak nyíltak. Nyolc kisiskola. Kevesebb, mint szerettük volna, de egyelőre csak ennyire volt igény. Mi továbbra is kitartunk ama törvénybe foglalt ígéretünk mellett, hogy ahol legalább nyolc szülő igényli, és van esély a fennmaradásra, ott alsó tagozat és óvoda is működjék.

2002–2010 között 17 000 pedagógust bocsátottak el. A mi kormányzásunk alatt alig csökkent a nevelők létszáma, az is csak nyugdíjba vonulás miatt, és kisebb arányban, mint a gyermekeké. Holott, jó egy évvel ezelőtt azzal a hazug szakszervezeti fenyegetéssel volt tele az éter, hogy tízezerszám készülünk utcára tenni a kollégákat. E rémhírkeltésért sem kér senki utóbb elnézést…

Tehetségprogramunk ékes bizonyítéka annak, hogy az előző kormány jó kezdeményezéseit nem szüntettük meg, hanem folytattuk, sőt, kiszélesítettük. Milliárdos nagyságrendben költünk arra, hogy a tehetség ne vesszen el. Így mára már évente több mint 40 000 gyerek és 29 000 pedagógus és segítő részesül támogatásban. Nagy örömömre most már a tehetséggondozásban eredményes pedagógusokat is el tudjuk ismerni, díjazni méltóképpen – például a Bonis Bona díjjal – és gyerekek tízezrei vesznek részt tanulmányi táborokban, versenyeken.

– A béremelés pedig nyilván a pedagógusok örömére szolgál, amit némiképp beárnyékolnak sokaknál a portfólió-feltöltéssel kapcsolatos nehézségek.

– Tizenegy híján 160 000 pedagógusnak nőtt a jövedelme tavaly, nem kis mértékben, annak köszönhetően, hogy az országnak sikerült kikerülnie a túlzottdeficit-eljárás alól! Az a tizenegy kolléga, aki korábban kiemelkedően magas önkormányzati vagy egyéb kereset-kiegészítést kapott, nem jelentéktelen kompenzációban részesült, így a jövedelme csak csekély mértékben csökkent. Tartozásaink vannak még a pedagógiai munkát segítők elismerése terén, ezt tudjuk. Magyarország teherbíró képessége egyelőre ennyit, egy többlépcsős pedagógusbér-emelést tett lehetővé. De jó tudni, és ez tény, hogy eredményeképpen átlagos keresetű pedagógus házaspárok évente egymillió forinttal többet keresnek tavaly szeptember óta.

A béremelés és az életpálya-modell része annak a minden elemében felépített pedagóguspolitikának, amelynek célja, hogy Magyarországon is legalább olyan professzionálissá váljék a pedagógiai munka, mint például Finnországban. A minősítés, a saját tevékenységgel való szembesülés, az önreflexió egyrészt nem előzmények nélküli, másrészt egyáltalán nem ismeretlen. Számos helyen alkalmazzák a nemzetközi gyakorlatban.

A portfóliók esetében is nagyobb a füst a lángnál… Az erőteljes változások hatása és egy alapvetően szakmai kérdés a kampányidőszak sajátos fénytörésében gerjesztett a közelmúltban sajnálatosan indulatos vitákat. Holott nagy körültekintéssel, a legjobb – a gyakorlatban is jártas – szakemberek közreműködésével, nemzetközi sztenderdek alapján állítottuk össze a portfóliót, amelynek a szembesülés és az önfejlesztés a lényege. Hogy ki-ki tudatosítsa magában saját pedagógiai munkája erényeit és gyengéit, gondolja végig, mi az erős oldala, s mit kellene esetleg másként tennie. Semmi mást nem várunk, mint a gyerekekkel végzett munka őszinte számbavételét és folytonos jobbá tételét. Akik első körben részt vehetnek e minősítő rendszerben, azoknak már van szakvizsgájuk, tehát tudniuk kell, mi is az a portfólió, még ha az idősebbeknek esetleg több fejtörést is okoz az összeállítása. Az átmeneti időszakban éppen ez előbbieket részesítettük előnyben. Az sem véletlen, hogy a pályájukon három évtizeden át, eddigi életútjukkal bizonyítók számára is megteremtettük annak lehetőségét, hogy amennyiben szeretnék, az elsők között, 2015-ben vehessenek részt a minősítési eljárásban. A tíz évvel a nyugdíj előtt állóknak nem kötelező a minősítés, ők szabadon eldönthetik, hogy megmérettetik-e magukat vagy sem. Ezzel a jogszabályban biztosított szabadsággal az újdonságokkal talán nehezebben barátkozó idősebb kollégáknak kívánunk kedvezni.

A minősítéshez minden lehetséges segítséget megadtunk, részletes tájékoztató anyagokat, személyre szabott tanácsadást. Ráadásul idén még nem is kötelező a minősítésre való jelentkezés, csak lehetőség, nekünk pedig a pedagógusok teljesítményhez kötött előléptetése, nem pedig a „lenullázása” a célunk. Négy év alatt megtörténik a jelenleg pályán lévők minősítése, az idei 25 és a jövő évi 30 ezres keretszámmal a pedagógusok több mint harmada magasabb kategóriába léphet. Ott lenni pedig mind presztízs-, mind anyagi okokból előnyösebb. Ezért tartom értelmetlennek és méltatlannak a meghirdetett bojkottot, amelynek csak elenyésző számban vannak – talán megtévesztett – hívei.

A pályájuk elején tartó fiataloknak kilenc év alatt kell a pedagógus I-ből a II-be átlépni, kétszeri próbálkozással akár. Utána már csak az egyéni ambíció, becsvágy és tudásvágy hajtóereje marad, nincs más kötelezettség.

Hadd tegyem hozzá: az is tény, a világ minden igényes szakmájában létezik minősítő rendszer, léteznek fokozatok, minőségi kritériumok, amelyeknek meg kell felelni. Sajnálatos, hogy nagy tapasztalatú, eredményes kollégák némelyike megalázónak tartja ezt az „önigazolást”. Remélem, hogy ez csak az új szemléletű minősítő rendszerrel szembeni idegenkedésből fakad. Sok, a portfóliót már összeállító pedagógus számolt be arról, milyen hasznos volt számára a szakmai szembenézés önmagával, amelynek eredményeképpen tudatosabbá vált a munkája.

– „Az a kilátás, hogy valamit itt majd jobb útra lehet terelni, számomra felülírja azt, hogy … szétszedik az embert, keresztre feszítik.” Pontosan négy éve fogalmazott így, az államtitkári poszt elfoglalása előtt. Hogyan látja most, érdemes volt vállalni a folyamatos támadásokat?

– Már a szülői szülői házban azt tanultam, hogy a feladat elől nem szabad kitérni, azt becsülettel, legjobb tudásunk és meggyőződésünk szerint meg kell oldani. A hitem és a családom is sok erőt ad. Több évtizedes tanári, iskolaszervezői, pedagógusképzési és tudományos tevékenységem szakmai tapasztalatai szilárd támaszt jelentenek. Köszönettel tartozom áldozatos munkájáért mindazon kollégáimnak, akik megértve a kormány őszinte szándékát, segítik a köznevelés megújítását. Úgy látom, amit ennyi idő alatt meg lehetett valósítani, azt elértük. Döccenők, hibák voltak és lesznek is még, de az irány jó, eredménnyel biztató perspektívák állnak a köznevelés előtt. Meggyőződésem, hogy ezen az úton, ebben az irányban kell tovább haladni. Akkor is, ha igazán látványos eredmények – a nevelés hosszan tartó folyamatjellege miatt – majd csak pár év múlva jelentkezhetnek. De jelentkezni fognak. Biztos vagyok benne.

Dr. Hoffmann Rózsa
Az 1948-ban született Dr. Hoffmann Rózsa pedagógus, egyetemi docens, oktatáspolitikus, 2010 júniusától 2013 februárjáig az Emberi Erőforrások Minisztériumának oktatásért felelős államtitkára volt, azóta a köznevelésért felelős államtitkár. A Művelődési Minisztériumban kezdte pályafutását, majd francia-orosz szakos középiskolai tanárként dolgozott a budapesti Kaffka Margit Gimnáziumban. A fővárosi Németh László Gimnázium igazgatójaként megszervezte a nyolcosztályos gimnáziumi oktatást. 1995-ben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar Tanárképző Intézetének intézetvezető egyetemi docense lett, gyakorlati és elméleti képzésben részesítve a tanárjelölteket. 2003–2010-ig a Mester és Tanítvány című pedagógiai folyóirat főszerkesztője. 1997 óta rendszeres tudományos publikációiban az oktatás és az erkölcsi nevelés elméleti alapvetéseivel, a reformhoz szükséges feladatokkal foglalkozik. 1992–2006 között a Németh László Társaság elnökségi tagja. 1993 és 2002 között a Nemzeti Tankönyvkiadó felügyelő-bizottsági elnöke volt. 1993 és 2006 között az Országos Köznevelési Tanácsban, 2000 és 2006 között az Országos Érettségi Vizsgabizottságban tevékenykedett. 1994-től 1997-ig a Gimnáziumok Országos Szövetségének elnökségi tagja volt, 1999–2000-ben az Országos Közoktatási Értékelési és Vizsgaközpont igazgatója. A Független Pedagógus Fórum elnöke, majd tiszteletbeli elnöke, a Magyar Tudományos Akadémia Pedagógusképző Albizottságának elnöke, a Magyar Rektori Konferencia Pedagógusképzési Albizottságának elnökségi tagja volt 2006-ig. A Kiváló Pedagógus, az Apáczai Csere János-, a Budapestért- és a Trefort Ágoston-díj, valamint a Francia Köztársaság Becsületrendjének birtokosa.