Olvasási idő: 
21 perc
Author

A fotográfia „beemelése” a mindennapi iskolai foglalkozásokba

Ébredéstől elalvásig mindennap folyamatosan fényképezünk. Tesszük ezt leginkább az agyunkkal. De amióta az olcsóbb okostelefonok is lassan már olyan képminőséget nyújtanak, amiért 15 éve még a profik sóvárogtak, könnyen érezzük magunkat egyfajta „szupererő” birtokában, és zsigerből kattintgatunk lépten-nyomon. De ezzel lényegében rengeteg pluszmunkát teremtünk magunknak, hiszen a képválogatás rendkívül sok energiát és időt igényel, amit más hasznos tevékenységre fordíthatnánk. A „szupererőt” változtassuk szuperképességé, és a technika birtokában fotózzunk úgy, mint anno a filmes korszakban: tudatosan, átgondoltan, alkotóerővel. 

Miért fejlesszük diákjaink vizuális látásmódját a fotográfia segítségével?

  1. A diákok látványosabb, igényesebb dolgozatokat, olvasónaplókat, beadandó munkákat lesznek képesek készíteni, letisztult, minőségi fotóanyaggal.
     
  2. A folyamatos kattintgatás és megosztás helyett a „kevesebb több” elvének jegyében átgondoltabb, megkomponáltabb fotók születnek és kerülnek ki a közösségi hálókra. Így kevesebb időt töltenek a diákok a fényképek válogatásával, ami manapság szinte hosszabb időt vesz igénybe, mint maga a fotózás.
     
  3. A diákok képesek lesznek egy zsúfolt képen is a lényeget meglátni és megjegyezni, azaz fejlődik a szelektív látásuk képessége, ami a fotózáson túl a mindennapi élet egyéb területein is hasznos.
     
  4. Fejlődik a kritikai érzékük, könnyebben el tudják dönteni, mi esztétikus, giccses, túlzsúfolt vagy épp közhelyes.
     
  5. Fejlődik az esztétikai és arányérzékük. Ha képesek egy fotón harmóniát létrehozni, akkor az pozitív hatással lesz általában a térbeli környezetük kialakítására, legyen szó akár az iskolapadról, akár a tanterem egészéről.
     
  6. A fotózás a rajzoktatás hasznos kiegészítője lehet, hiszen kameránkkal fotóvázlatot tudunk készíteni arról, amit később lerajzolunk. Érdemes majd a fotót és az arról készült rajzot egymás mellé helyezni, hogy utólag érzékelhessük, mi volt fontos tartalom számunkra a „nyers, retusálatlan” látványból, hiszen a kamerával ellentétben – ami válogatás nélkül mindent megörökít – ceruzánkkal ösztönösen a lényeget rögzítjük.

 Lássuk a lényeget!

Ne feledjük: Az eszköz rögzíti a látványt, de a szemünkkel fotózunk. Járjunk hát nyitott szemmel, hiszen a híres mondás szerint: „A téma az utcán hever.” Azért, hogy elkerüljük már a kezdetek kezdetén a rengeteg „digitális szemét” felhalmozását, szögezzük le, hogy mit ne fotózzunk: naplementét, virágokat felülről, házakat szemből stb., vagyis semmit, ami a Google-ról letölthető, vagy amitől elaludna az unalomtól a néző. Ansel Adams azt mondta: „A fényképen mindig két ember van. A fényképész és a néző.” Vagyis készítsünk olyan képeket, amelyek elkápráztatják azokat is, akiknek semmi közük nem volt a kép készítéséhez, ahogy rápillantanak munkáinkra, ragadja meg a tekintetüket.

Szerepeljen itt egy kísérlet a képalkotásról, amikor a fotó és a grafika egymást támogatja. Ehhez a feladathoz bőven elég az okostelefon, hiszen most csak a szemünkkel és az agyunkkal fotózunk, és a telefonunk lesz a vázlatkészítő eszköz. Menjünk végig egy utcán, és lássunk! Szerencsés esetben pont meg tudjuk kameránkkal örökíteni azt, amit láttunk, úgy, hogy elégedettek leszünk az eredménnyel. Viszont előfordulhat az is, hogy az agyunk tovább gondolkodik, és egy „összetettebb kép”, azaz montázs áll össze a fejünkben. A fotómontázs elkészítéséhez profi fotós ismeret és eszköztár szükséges, viszont agyunkkal és a ceruzánkkal meg tudjuk fogalmazni papíron azt a képet, amit összerakhatunk a számunkra fontos részletekből.

Íme egy példa a csehországi Rožmberk városából, ahol a látványt túlzsúfoltnak ítéltem, és nem találtam olyan pontot, ahonnan a rózsák, a folyó elegáns íve és a város karaktere egy nézőpontból látszódna. Ezért több vázlatfotó készítése után a számomra fontos részletekből papírra vetettem az „ideális képet”, amelyben fontos szerepet kapott a „lényeg láttatása” és a „kevesebb több” elve.

 

 

 

                                     

Egy másik esetben nem két képet dolgoztam össze fejben eggyé, hanem a kamerám által visszaadott látványt tisztítottam át szubjektíven: Prágában járunk, a szinte állandóan hömpölygő turistaáradatnak folyamatosan játszó utcazenész november hónapban megpihen, és gitárját a hangszertokba teszi. Ez egy olyan pillanat, ami egy évben csak egyszer fordul elő. Érdekesnek találtam, ugyanakkor nem volt időm a témát rendesen körbejárni, ezért nem hezitáltam sokat, előrántottam a zsebemből a telefonomat, és katt! Tudtam, hogy ezzel a képpel még dolgom lesz, és mivel nem volt később lehetőségem visszatérni és megkérni, hogy legyen szíves modellt állni, a rajzolás mellett döntöttem, amihez viszont elengedhetetlen volt a meglévő fotóvázlatom. Két „trükköt” vetettem be a végeredményhez. Elhagytam a témához nem kapcsolódó felesleges részleteket, vagyis a balról bejövő alakot nem rajzoltam meg. A második változtatásom a szobor és az utcazenész helyzetének megváltoztatása volt. A most már egyértelműen fő témát jelentő utcazenészt úgy emeltem ki a környezetéből, hogy közelebb hoztam egy lépcsősorral, igyekezve megtartani a részletek egymáshoz képesti arányát.

 

 

 


 

FELADAT DIÁKOKNAK

Vitassátok meg, hogy a fotóarcunk miért nem ugyanaz, mint a tükörben látott arcunk!
(Megoldás: Minden emberi arcnak van némi aszimmetriája, és amikor a tükörbe nézünk, akkor a jobb szemünkkel szemben a jobb szemünk van, míg amikor egy másik ember szemébe nézünk, akkor a jobb szemünkkel szemben a másik ember bal szeme van. Ez utóbbi a fotóarcunk, vagyis ahogy a külvilág lát minket.)

Ember az aranymetszésben

Legyen az alkotó amatőr vagy profi, az emberábrázolás örök favorit téma. Korosztálytól függetlenül érzékenyek vagyunk az arcképünkre, pontosabban a fotóarcunkra, hiszen ez utóbbi azonos azzal, ahogy a környezetünk lát minket. És akármilyen hihetetlen, ez nem egyenlő azzal, ahogy a tükörben látjuk magunkat.

A megosztott képek óriási százaléka arckép, sokszor csapnivaló minőségben, és e tekintetben teljesen mindegy, hogy szelfi, vagy nem szelfi. Mindösszesen 4 apró trükk bevetésével szinte profi portrét készíthetünk a másikról, akár okostelefonnal:

  1. Komponáld meg a képet! A fő témát helyezd aranymetszésbe, azaz a kép oldalainak harmadoló pontjait összekötő egyik metszéspontba. Ez a kép sokkal harmonikusabb élményt jelent, mintha a portré a kép közepét töltené ki.
     
  2. Találd meg a megfelelő távolságot az objektív és az arc között! Az okostelefonok objektívjei kivétel nélkül nagylátószögűek. Előnyük, hogy széles látványt adnak vissza, viszont ezek az objektívek felelősek az eltorzított arányú arcvonásokért, ha például kézből szelfizünk. Alapszabály: Telefonnal arcképet 1,5 méternél közelebbről ne fotózzunk!
     
  3. Keress homogén hátteret a portré mögé! Homogén háttérrel már-már műtermi hangulatot tudunk varázsolni akár egy utcán is. Ha erre nem figyelünk tudatosan, akkor szinte mindig találni fogunk a képen a modellünk fejéből „kinövő” villanyoszlopot, korlátot, fűzfaágat stb., ami igencsak csökkenti az alkotásunk esztétikai értékét, nem beszélve a modellünk csalódottságáról.
     
  4. Használd akár nappal is a telefonod vakuját! Egy kis pluszfény csodákra képes az arc előnytelen árnyalatainak kiderítésében: a napfénynél bekapcsolt vaku „ránctalanít”.

Akár egy kompozíciós segédeszközzel is gyakorolhatjuk a téma aranymetszésbe való helyezését. Portrék esetében hagyjunk teret abba az irányba, amerre a modell tekint. A képen látható pillanat még csak a kompozíciós gyakorlat eleje, mert ahogy látható, elég zavaros a háttér a modell körül, viszont a kamera szögének enyhe megváltoztatásával be tudjuk hozni teljesen a portré mögé a relatíve homogén házfalat.


 

FELADAT DIÁKOKNAK

Az aranymetszés megtalálható a természetben és a műalkotásokban is. Próbáljátok fotós szemszögből megfogalmazni az aranymetszés lényegét, és keressetek olyan fotókat, amelyek megfelelnek az aranymetszés szabályainak!

Város, ahogy mi látjuk, vagyis check in innen-onnan

Osztálykirándulások alkalmával ma már nem a bőröndkipakolás az első mozzanat a szállás elfoglalását követően, hanem a kötelező bejelentkezés a világhálón. Van, aki nem bíbelődik képek csatolásával, de aki szeretné megmutatni, milyen csodás helyen jár, annak értékesek lehetnek az alábbi ötletek.

A városképek fotózása első hallásra egyszerűnek tűnik, de a technikának van egy máig megoldásra váró hiányossága, mégpedig a szerény dinamikaátfogás. Ha éppen nem kora reggel vagy késő délután fotózunk a hátunk mögül sütő nappal, akkor szinte mindig fehér lesz az égbolt vagy „sötét alagút” az utca, ahol éppen állunk. Ennek az az oka, hogy míg a szemünk (pontosabban az agyunk) mesterien kiegyenlíti egy adott látványon belül a világos és sötét területeket, addig ebbe a feladatba még a jobb kamerák bicskája, akarom mondani, képérzékelője is beletörik.

Egy német közmondás szerint – „Zwischen zehn und zwei, ist der Fotograf frei” – délelőtt 10 és délután 2 között egyszerűen ne fotózzunk városképeket. De ha mégis, akkor ajánljuk a legprofibb, mégis ingyenes androidos fotószerkesztő alkalmazást, amellyel akár törlésre szánt fotókból is varázsolhatunk briliáns képeket. Ha már letöltöttük az alkalmazást, akkor egyetlen szakkifejezést kell megtanulnunk, a HDR (High Dynamic Range), azaz a széles árnyalatterjedelem fogalmát. Lefordítva arról van szó, hogy a szemünk és az agyunk mindig HDR üzemmódban működik, vagyis bármerre nézünk, a világos és a sötét területeken egyaránt szépen látjuk a részleteket. Ha kinézünk az osztályterem ablakán, akkor részletgazdagon látjuk egyszerre az udvaron és a teremben zajló eseményeket, mert az agyunk tökéletesen kiegyenlíti a sötét és világos részeket. Na ez az, amire a kamerák általában nem képesek, és ezért kell egy kis utólagos segítség.


 

FELADAT DIÁKOKNAK

Keressetek olyan témát, amelyben egyszerre találhatók nagyon világos és nagyon sötét képterületek! Az okostelefonotok kamerájának automata üzemmódjával készítsetek egy képet, majd nyissátok meg a fotót a Snapseed alkalmazásban androidos telefonon! Keressétek meg a HDR scape ikont, és állítsátok a csúszkát arra az értékre, amelynél úgy érzitek, hogy az eredeti látványt kapjátok vissza! Ha a képmódosítás közben lágyulna a kép, a következő lépésben válasszátok ki a Tonal contrast ikont, hogy visszanyerjétek vele a módosítások során elvesztett kontrasztot! Hasonlítsátok össze a végeredményt!

 

 

 

A fenti két képen jól látható a módosítás utáni különbség. A bal oldali kép az eredeti, a jobb oldali pedig a HDR paranccsal korrigált változat. A nagy dinamikatartomány hozzárendelésével lehetséges elérni azt a látványt, amit megközelítőleg a valóságban a szemünkkel érzékeltünk. 


Képmódosítás és retusálás – mi a különbség?

Gyakran hallani „oldschool” fotósoktól, hogy ők márpedig nem retusálnak. Ezen azt értik, hogy ők nem nyúlnak a képhez. Ahogy elkattintották, úgy lesz jó. A fentiekben tárgyalt HDR témája tipikusan az az eset, hogy a kép kívánja meg, hogy „belenyúljunk”, mert szeretnénk azt a látványt, hangulatot visszakapni, ami az emlékünkben él, de a kép sajnos életlen, sötét, színtelen stb. lett. Amíg a célunk az eredeti hangulat visszaállítása egy képen, addig általános szakmai egyetértéssel csupán képkorrekcióról beszélünk, és ez a művelet kifejezetten szükséges is akkor, ha például kiállításra szánunk egy képet, hiszen a közönségünket szeretnénk elkápráztatni egy briliáns installációval, vagy éppen a tónusfokozással szeretnénk drámai hangulatot kölcsönözni egy szociofotónak.

Ha viszont a kép tartalmába nyúlunk bele, hozzáadunk vagy elveszünk valamit, onnantól kezdve retusálásról beszélünk. Itt sem árt különbséget tenni a fokozatok között. Eltüntetünk egy belógó ágat, hozzáadunk az égbolthoz még egy csillagot, eltüntetünk egy ráncot vagy egy egész embert – hogy csak néhány példát említsünk.

FELADAT DIÁKOKNAK

Vitassátok meg, hogy a retusálás meddig etikus, és mi az a pont, amikortól nem! Meddig mehetünk el a retusálásban, ha a képen emberek szerepelnek, és meddig, ha mondjuk egy tájképről vagy épületfotóról van szó? Keressetek a történelem során a retusálás által híressé vált vagy meghamisított fotókat!

Finom vagy nem finom, de posztolom

Barátaink, kedvenc helyeink után szintén fontos, hogy a számunkra érdekes dolgokat megmutassuk a világnak – például azt a finomságot, amit épp most készítettünk. Lehet, hogy nekünk sokat mondanak ezek a képek, de a közönségünk szemében általában ezek a legérdektelenebbek – hacsak nem áll mellettünk egy food stylist, aki megmondja a nyerő beállítást. De ha már nem lehet diákjainkat eltántorítani attól, hogy posztolják a nyári tábor limonádéját, akkor ehhez is adunk pár tippet.

  1. Az ételeknél kiemelkedően fontosak a színek, hiszen részben ettől vonzóak. Hacsak nem süt verőfényesen a nap, használjunk mesterséges fényforrást is, mert különben egy fakó kép láttán senki sem fog irigykedni arra, amit éppen eszünk vagy iszunk.
     
  2. Rend a lelke mindennek. Ételfotónál legyen az étel-ital környezete letisztult, rendezett. Az összevissza környezet könnyen eltereli a néző figyelmét, és negatív asszociációkat indít el benne.
     
  3. Az étel nem játék. Kivéve, ha fotózzuk. Egy jó kép kedvéért ide-oda rendezhetjük a tányérunk tartalmát.
     
  4. Válasszunk stílusos hátteret. Ha például halászlevet szolgálnak fel, és éppen egy folyó közelében vagyunk, akkor használjuk ki ezt a körülményt, és legyen a folyó kellemes vonalvezetése és tónusa a háttér. Ha viszont zűrzavaros a környezet, akkor jobb, ha valami más téma után nézünk.

És akkor jöjjön a limonádé dombornyomásos fedeles bögrében! A fent említett stílusos háttér lehet például a szabad strand vagy bármilyen környezet, amivel a kellemes hangulatra asszociálhatunk. De lehet egy limonádésbögre a kísérletező kedvű diákok állatorvosi lova, és egy hajlékony lap (vagy A/3-as rajzlap) segítségével profinak tűnő végtelenített hátteret kaphatnak, máris műtermi környezetbe állítva ezt a hétköznapi tárgyat, melynek a mérete is pont jól kezelhető.

Az alábbi képen látható eredményt egy pici, de forgatható fejű vakuval és a limonádésbögrét körbeölelő fehér lappal értem el. Az eredmény közel sem tökéletes, de szemléltetésnek pont megfelel. Az üvegtárgyak fotózása amúgy sem egyszerű feladat, de éppen az benne a szép, hogy bámulatos eredményeket lehet vele elérni. Az üveg könnyen csillog, és a sok csillogás kellemetlen lehet a nézőnek, ugyanakkor az üvegre jellemző anyagszerűséget, ha visszafogottan is, de ábrázolni kell. Tehát legyen rajta legalább egy markáns, a tárgyon végigfutó fényes vonal, de a felesleges csillogások ne tegyék tönkre a képet!



Reménytelen vállalkozás lett volna a fotográfia teljes tudományát belesűríteni ebbe a pár oldalba. Célom a tudatos fotózás iránti kedv felkeltése volt iskolai környezetre hangolt gyakorlati példákkal. A fotózás ma már mindenki számára elérhető, míg anno a filmes korszakban „luxushobbinak” számított. Manapság egyszeri beruházással hosszú évekig profi eszköztárunk lehet. És ha már kezünkben az eszköz, szárnyalhat is a fantáziánk!


Egy kis fotótörténet

A magyar fotótörténet a híres Petőfi-dagerrotípiával kezdődik, amit szinte bárki fel tud idézni magában. A fentiekben két változatban látjuk a híres felvételt, baloldalt az 1844-es eredetit, jobboldalt az Escher Károly által restaurált verziót 1955-ből.
 

 

 

 

 

 


A hosszú, mozdulatlan percek a kamera előtt Petzvál József találmányával értek véget. Fotótörténeti mérföldkő lett a róla elnevezett és Voigtlaender bécsi optikus által elkészített első portréobjektív. Elterjedésével töredékére rövidült a fényképész kamerája előtt merev pózban eltöltendő idő. A fotózásról mint mindenki által elérhető hobbiról vagy hivatásról George Eastmann (Kodak) óta beszélhetünk, hiszen ő dobta piacra azt a gépet, amibe már gyárilag beletöltötték a nyersanyagot, ami akkor még fényérzékeny papírtekercs volt. A fotózás után a felhasználó postán elküldte a doboz formájú gépet egy központi laborba, majd postafordultával visszakapta az előhívott képeket, sőt fel is töltötték a kameráját új papírnegatívval, hogy tovább fotózhasson! Ez volt talán a világ első professzionális márkaépítése, nem beszélve arról, hogy azért választották a Kodak nevet, mert a világ összes nyelvén ugyanúgy ki lehet mondani. Az objektívekkel együtt folyamatosan fejlődtek a képrögzítő nyersanyagok és eljárások is. A 19. században vagy egy tucat eljárást kipróbáltak, mígnem a 20. században a film lett a befutó attól a perctől kezdve, hogy Oscar Barnack 1925-ben az akkor már létező mozifilmet befűzte egy általa tervezett kamerába (az ős Leica kamerába). És azóta már a csodás képeket létrehozó filmes korszak is végleg eltűnőben van. Magyarországon még körülbelül százan fotóznak elhivatottságból filmre, és az egykoron elérhetetlen árú fényképezőgépeket szinte utánunk dobják a használtcikk-kereskedők. De analóg vagy digitális gép ide vagy oda, a kamerák elvi felépítése ugyanaz a kezdetek óta, vagyis a camera obscura (lyukkamera) elvére épül az összes létező képrögzítő eszköz.

FELADAT DIÁKOKNAK

Vitassátok meg, hogy melyik „tájolás” a korrekt! Miért nem szeretjük sokan a fényképarcunkat, ugyanakkor miért fogadjuk el a tükörben látott arcunkat? Hogy ismer bennünket a külvilág: úgy, ahogy a tükörben látjuk magunkat, vagy úgy, ahogy egy fényképen szerepelünk? Továbbá fejtsük meg, hogy Petőfi egy tárgyat ölel-e magához, vagy támaszkodik valamire, és hogy ezt miért teszi!

(Tanároknak elárulom, hogy Petőfi támaszkodik, hiszen a fotózás [h]őskorában egy expozíció akár hosszú percekig is eltarthatott, és így biztosította a fényképész, hogy a kép éles legyen. Érdekes, hogy a pislogás nem hagyott nyomot a képen, hiszen a több perces expozíciós időhöz képest a pislogással eltöltött idő csak pár tized másodperc. A támasztékokkal beállított testtartás anno teljesen elfogadott volt, hiszen a fotózás ekkor váltotta le a festészetet, és az első fotómodellek azokból a körökből kerültek ki, akik néhány évvel korábban még festményeket rendeltek magukról.)

Jó tanácsok a fotós mindennapokra:

  • Mindennap úgy induljunk el, hogy életünk nagy képét fogjuk elkattintani!
  • A fotóeszközünk legyen pár másodpercen belül elérhető és üzemkész!
  • Találjunk ki magunknak olyan archiválási rendszert, amelyből gondolkodás nélkül elő tudjuk keresni bármelyik értékes képünket évekre visszamenőleg!
  • Osszunk meg rendszeresen képeket, de lehetőleg egy nap legfeljebb egyet, mert egyébként céljainkkal ellentétes hatást váltunk ki!

Osztálykirándulás-ajánló a fotográfia fontos helyszíneire:

A hazai fotográfia zarándokhelye a Fotómúzeum Kecskeméten: fotomuzeum.hu
Kortárs fotográfiai központ Budapesten: www.capacenter.hu
Magyar Fotográfusok Háza: www.maimano.hu
Olvasnivaló a múzeumpedagógia és a fotográfia metszéspontjairól: goo.gl/6PS1fd