Olvasási idő: 
10 perc
Author

Aki meghallgatja a diákjait, arra jobban odafigyelnek

Akad tanár, aki a testbeszédet szereti alkalmazni, mimikáját, mozdulatait használja diákjai motiválására. Más sosem ül le a tanórán, hogy a gyerekek között lehessen, amikor beszél velük, hogy éreztesse közvetlenségét. Példát találtunk arra, hogy az osztályfőnökkel a Facebookon szeretnek a szülők leginkább kommunikálni, és sokszor a tanító a kisdiákok tekintetéből szűri le, mit mennyire értettek meg.

A halk beszéd és a dicséret ereje

„Még pályakezdő voltam, amikor egy alsós osztályban a pénteki utolsó tanórán egyre nehezebben tudtam elérni, hogy figyeljenek rám a diákok. Zavart, hogy egyre hangosabban kellett hozzájuk beszélnem, bármennyire érdekes feladatokat találtam is ki nekik erre az órára. Ezért inkább a szokásosnál is halkabban kezdtem el beszélni. Így persze csak az első padokban ülők hallottak. Ők viszont egyre jobban figyeltek rám, még viccelődtünk, nevettünk is, ha néhányuk ügyesen frappáns választ adott. Ez pedig már felkeltette a hátrébb ülők, az addig hangoskodók, rendetlenkedők érdeklődését is. A szünetekben társaikat egyre arról kérdezték, miről maradtak le, és a következő órán megkértek: újra beszéljek arról, ami az előző órán annyira tetszett az elöl ülőknek. Persze boldogan megtettem.

Szintén már több mint egy évtizede történt, hogy néptáncot tanítottam alsós osztályokban. Az egyik oda járó kisfiúra már előre felhívták a kollégák a figyelmemet:  kezelhetetlenül fegyelmezetlennek tartották. Én is rögtön megtapasztaltam, hogy igazi kisördög, ráadásul verekedős is, ezért a társai kiközösítették. Megsajnáltam, és ha csak kicsit is jól csinált valamit, azonnal megdicsértem. Aztán akkor is, ha nem adott rá okot, ha nem is érdemelte meg, mert bíztam benne, hogy emiatt változik meg. Minden órán többször is kimondottan kedvesen, külön rá figyelve szóltam hozzá. Először elkerekedett szemekkel nézett rám, nem tudta mire vélni, hogy egy tanár nem bünteti, szidja vagy fenyegeti rossz teljesítménye, magatartása miatt, mert ezt szokta meg. Aztán tényleg elkezdett igyekezni, és tényleg egyre jobban mentek neki a tánclépések. A többi tanító is látta, hogy tőlem rendre írásbeli dicséreteket kap, és megkérdeztek: »Nálad tényleg nincs gond vele?« Én pedig csak annyit válaszoltam: »Nálam ügyes, szorgalmas.«

Ennek köszönhetően elkezdtek másképp tekinteni rá a kollégák, pedig már azon gondolkodtak, azt tanácsolják, kerüljön kisegítő iskolába. De erre nem volt szükség, mivel adtak neki egy új esélyt, és év végére minden tantárgyból javított. Mint kiderült, súlyos családi problémák álltak a viselkedése hátterében, amiket bántalmazás tetézett.

Annyira örültem annak, hogy ennyire sikerült megváltoztatni egy kis ember sorsát, hogy sikerült motiválttá tenni, hogy ez azóta is meghatározza, hogyan kommunikálok a tanítványaimmal. Még akkor is, ha tudom, van, aki visszaél a megelőlegezett bizalommal, és nem mindenkinél válik be ez a módszer. De nem azért vagyunk mi, tanítók, hogy minden kisgyermekért megpróbáljunk mindent megtenni, amit csak tudunk? Hogy mindig újra és újra ezzel próbálkozzunk?” – mondta el az alsó tagozatosokat tanító pedagógus.

 

„A Facebookon üzenek a szülőknek”


A gimnáziumban történelmet tanító tanárnő szintén többször megismétli szóban azt, ami az alapkövetelményhez tartozik. S bár gyakran e-mailen küld vázlatokat tanítványainak – mert szeretik ezt a modern kommunikációs formát –, ezeket a tananyagrészeket kinyomtatva is kiosztja nekik. Az a tapasztalata, hogy amit papíron a kezükbe nyom, annak jobban átérzik a fontosságát. A tanórákon pedig egyáltalán nem haragszik, ha a tananyaghoz kapcsolódva olykor a szavába vágnak a diákok. „Na bumm! Akkor mi van? Legalább biztos, hogy figyelnek” – állítja mosolyogva.

„A szülőknek korábban szintén e-mailen üzentem, de ez nem vált be. Sokszor hetekig nem olvasták el a leveleimet. Ezért létrehoztam nekik egy Facebook-csoportot. Így mind azonnal értesülnek arról, amiről tájékoztatni szeretném őket, és sokkal többször mernek kérdezni, tanácsot kérni. Apróbb ügyekben is röviden írnak, nem várnak arra, hogy több és nyomósabb okuk legyen, hogy velem mint tanárral beszéljenek, és én is igyekszem hamar válaszolni nekik. Meglepett, hogy ilyen jól működik ez a fajta kommunikáció, de nagyon örülök neki, mert így együttműködhetek a szülőkkel a gyerekeik, a tanítványaim érdekében. Nagy változás ez a gyakori üzenetváltás a korábbi idők gyakorlatához képest, pedig én eddig is megadtam a szülőknek a mobilszámomat, eddig is biztosítottam lehetőséget arra, hogy bármelyik nap hívjanak, vagy hogy megkeressenek az iskolában” – mondta el a gimnáziumi tanár, aki saját bevallása szerint, mióta megszülettek a gyerekei, sokkal megértőbben beszél a szülőkkel. Korábban elég sarkosan és hosszan közölte velük a véleményét, mert azt gondolta, a szakértelmét kell bizonyítania nekik. Ma már inkább együtt érző, baráti hangnemet üt meg, hisz maga is tudja, mennyi kérdés és kétely merül fel egy szülőben gyermeke nevelése során.

 

„Sosem ülök le a tanári asztalhoz”

Az elektronikus rendszer vált be abban a szakközépiskolában is, amelyben marketinget tanít a lapunknak nyilatkozó pedagógus. Intézményükben a diákok, a szülők is jelszót kapnak az iskolai digitális rendszerhez, így figyelhetik az osztályzatokat és azt is, melyik tananyagrésznél tartanak a tanulók. Már sokszor a szülők szólnak, ha egy tantárgyból még nem írta be csemetéjük jegyét a tanár, mert azt hiszik, még nem kapott osztályzatot.

„A marketingtananyag része a hatékony kommunikáció tanítása. Így ha e téren nem mutatnék példát, nem is hinnék el nekem, amit erről mondok. Én mindig érdekes, személyes történeteket, a napi életből vett példákat szövök bele a mondanivalómba, és őket is erre biztatom, amikor prezentációt, kiselőadást tartanak. S szeretem őket gondolkodtatni, gyakran kezdem úgy a mondatomat: Mit tennétek, ha nektek kellene megoldani...” – sorolta módszereit a tanár. Negyven éve van a pedagógusi pályán, de sosem ült le a tanári asztalhoz, mindig a diákok közt mozog, megszólítja őket, miközben testtartása nyitottságot tükröz, és a szemkontaktust is felveszi velük. Azt vallja, hogy a mimikája is része a tanításnak, és tanítványainak is elmondja, mennyi mindent elárul az emberi arc. Ő például ezért tudja gyakran lebuktatni a puskázókat.

 

„Éreztetem, hogy jót akarok”

„Mondhatok akármit, ha a hanghordozásom, a mozdulataim, a testtartásom nincsenek összhangban a szavaimmal, ha nem érződik mindebből, hogy jót akarok. Csak így lehet a diákoknál fejlődést elérni. S a kölcsönösség az, amit a legfontosabbnak tartok a kommunikáció terén. Ha én is figyelek a diákjaimra, ha én is fontosnak tartom az ő mondanivalójukat, akkor várhatom el, hogy ők is figyeljenek rám” – mondta el a falusi általános iskola pedagógusa, aki sajátos nevelési igényű tanulóknak tart fejlesztő foglalkozásokat. Egy tanítványa folyton pörgött a székén, a padra tette a lábát, izgett-mozgott, így persze nem is foglalkozott a feladataival. Leült mellé, és komoly, érdeklődő tekintettel megkérdezte, szerinte mi ennek az oka. Kiderült, hogy kényelmetlennek tartja a székét. Erre a pedagógus bevitt neki egy nagy labdát, amin ülni lehet, és a gond megoldódott. A csendre intés helyett pedig rövid mozgásos gyakorlatokkal rázza fel óra közben a diákjait. Ilyenkor például úgy hajladoznak, mint a fák a szélben, úgy topognak a lábukkal, ahogy az eső kopog a háztetőn. Ezzel is a beszédértést gyakorolják, és utána mindig nyugodtabban figyelnek.

Egyébként a feladatokat általában szóban elmondja a tanító, majd a táblára is felírja, és a tanulók füzeteiben is bejelöli – minél többféleképp igyekszik velük a tennivalókat megértetni. Ami nehezebb, arra hangsúlyozással hívja fel a figyelmet, és azt a szövegben is aláhúzza. „Rögtön látom a tekintetekből a bizonytalanságot, azt, hogy értik-e a feladatot. Ha azonnal elkezdenek dolgozni, akkor igen. Ha nem, akkor megkérdezem, ki érti. Általában akadnak néhányan. Egyiküket felszólítom, hogy ő magyarázza el a többieknek. Így még egyszer hallják, és a diáktársuk szavaira sokszor szívesebben figyelnek. Egyszer egy olyan fiú magyarázhatta el a többieknek a feladatot, akit a leggyengébb tanulónak tartottak a társai. Rögtön megnőtt a szemükben, és az önbizalma is erősödött, mert kitüntetésnek érezte ezt a lehetőséget” – mondta el a pedagógus.

 

„Szavaimnál többet érhet a tekintetem”

Szintén az órai szóbeli munkára koncentrál elsősorban az általános iskola felső tagozatában németet oktató tanárnő. Emellett gyakran szemlélteti rajzokkal a szavak jelentését főleg a memorizálást segítő játékok során. A lényeget a tanórák elején és a végén is kiemeli, összegzi. Osztályfőnökként pedig engedi, hogy legalább annyit beszéljenek a diákjai, mint ő. Az a tapasztalata ugyanis, hogy e téren kell többet fejlődniük.

„Leginkább írásban történik a számonkérésük, ezért a szókincsük szegényes, a metakommunikációt, a testbeszédet, a gesztusokat nem használják. Én megmutatom nekik, hogy ez milyen hatékony lehet, és gyakoroltatom is velük. Ha nem tartom jónak, ahogy egy diák viselkedik, azt a nézésemmel éreztetem. Ha fordított szórendet használ, a kezemmel jelzem, hogy cserélje fel a szavakat. Ha túl hangos az osztály, szintén elég egy mozdulatot tennem, hogy jobban figyeljenek. Akiket pedig régóta tanítok, azokat kedves becenevekkel illetve is igyekszem jobb teljesítményre sarkallni. Tanulásra ösztönzi diákjaimat, ha érzik, hogy közvetlen partnerük vagyok a tudásszerzésben” – állítja a tanárnő.