Olvasási idő: 
13 perc
Author

Akit mindig megtaláltak a feladatok

A Klebelsberg Intézményfenntartó Központ megbízott elnöke látott már iskolát belülről, nem is egyet. Az ő esetében ez azért is különösen fontos, mert januártól majd 3000 iskola tartozik hozzá, miután a köznevelési, közoktatási intézmények jó része az államhoz került, és ezeket abból a budapesti Nádor utcai központból irányítják, melyet a két világháború közötti legendás oktatási miniszterről neveztek el. Marekné Pintér Aranka lett tehát a legnagyobb munkáltató Magyarországon: 120 ezer pedagógus főnöke, „az ország igazgató nénije”.

(Elhangzott a Kossuth Rádió „Történetek hangszerelve” című műsorában 2013. január 12-én. Riporter: Bálint István. A rádióinterjú szerkesztett változatát Balatoni Kinga készítette)

 

– Milyen zenét hallgat szívesen?

– Alapvetően a dallamos, tartalmas, elgondolkoztató zenét kedvelem. Nagyon szeretem Cseh Tamás dalait, mert közel áll hozzám, amit ő megfogalmaz. Végigkövettem az életútját, majd minden művét ismerem, emlékezetes előadásain vettem részt, így például az egyik utolsón is, Veszprémben. Nagyra tartom a munkásságát, és szép emlékeket idéz fel bennem, amikor őt hallgatom. Cseh Tamás muzsikája számomra az eszméletre ébredést jelenti.

De szeretem a Dire Straits-et is, az ő zenéjükkel a férjem ismertetett meg, még mikor osztálytársakként angolul tanultunk. Ha latin ritmusra vágyom, ott a Manu Chao. Az pedig, hogy alkalomadtán Quimbyt hallgatok, egyértelműen a fiam hatása. Kiss Tibor szövegei hitelesen közvetítik számunkra a mai gondolkodó fiatalok életérzését.

– Ha nem dolgozik, mivel szokott kikapcsolódni?

– Amíg volt időm, tornáztam, általában valami jó zenére, de jelenleg hiányzik az életemből a rendszeres mozgás és a kikapcsolódás. Az utóbbi hónapokban időhiányban szenvedek, bár ha van egy kis szabadidőm, akkor is előbb veszem elő a laptopot, annyira szeretem a munkámat.

– Munkamániás?

– Igen. Valószínűleg a sváb gyökereim miatt, hiszen azt mondják, a svábok szorgalmas emberek. A nagyszüleim is mindig dolgoztak: vagy a földeken, vagy az állatok körül. 8 éves koromig egy házban laktunk velük, az apai nagyszüleimmel, én ebbe az életformába nőttem bele.

Apukám városlődi, anyukám pedig oda ment férjhez. Parasztházban laktunk, ahol volt mindenféle állat: tehenek, disznók, tyúkok, s a házhoz föld is tartozott, amin gazdálkodtak… na, ott tényleg nem volt pihenő. A földeken mindig van munka, ott nincs leállás. Lehet, hogy nálam a megállás nélküli városi munka is innen fakad.

– Nem volt arról szó, hogy továbbviszi a nagyszülők, szülők örökségét, és Ön is gazdálkodó lesz?

– Nem, mert az államosításkor elvették a földeket a nagyszülőktől, a svábokat pedig, így nagyapámat is kitelepítették. Apukámat nem engedték továbbtanulni középiskolában, mielőbb szakmát kellett szereznie, hogy elmehessen dolgozni. Így lett kovács. Ezt ugyan sohasem szerette meg, de lakatosként elhelyezkedett az akkori Bakony műveknél, aztán később, munka mellett szerzett érettségit és technikusi végzettséget, majd felsőfokú tanfolyamokat is végzett. Végül a gyújtógyertya részlegben minőségellenőri és osztályvezető-helyettesi posztig vitte, és ahogy hallottam, ez volt akkor a top besorolás, hiszen nem lehetett akkoriban vezető posztot párton kívülinek betöltenie.

Éppen ezért az én szüleim már pici koromtól kezdve azt mondták, hogy nincs más dolgom, csak a tanulás. Pedagógus lettem, én voltam az első diplomás a családban, tehát első generációs értelmiségi vagyok. Később aztán anyukám is szerzett diplomát, védőnőként végzett a főiskolán.

– Tehát úgy nőtt fel, hogy mindig a munkát, a szorgalmat, a kitartást és a takarékosságot látta maga körül.

– Alapvetően igen. Egy falu életében természetes volt, hogy ha jöttek az ünnepek – húsvét, karácsony, vagy a búcsú – akkor mindenki kitakarította a portát, volt meszelés is. Mindezeket láttam én is, bár érdekes módon nekem nem jutott osztályrészemül a házi munka, én főzni is akkor kezdtem, amikor férjhez mentem. Szóval nagyon gondoskodó, meleg, szeretetteljes légkörben nőttem fel, amelyben a szüleim is minden körülményt biztosítottak ahhoz, hogy tanulhassak.

– Azt olvastam önről, hogy végig kitűnő tanuló volt.

– Jeles és kitűnő tanuló voltam egészen a diplomáig. Teljesen kitűnő végül is az orosz miatt nem lettem, mert nem volt annyi szorgalmam, hogy sokat biflázzak. A jeles eredménnyel viszont népköztársasági ösztöndíjra lehetett pályázni – ilyen most is van, csak köztársasági ösztöndíjnak hívják –, és azt el is nyertem. Gyakorlatilag úgy indult a tanári pályám, hogy kevesebb volt a kezdő fizetésem, mint az ösztöndíjam. Akkoriban az ösztöndíj havi 3000 forint volt, míg a kezdő fizetés kétezer-egynéhányszáz forinttal indult.

– Miért akart tanár lenni?

– Erre nehéz választ adnom. Már gyerekként is jól éreztem magam az iskolában, befogadó volt a légkör, sikerélményeim is voltak – én csak erre tudom visszavezetni. Aztán úgy 10 éves lehettem, amikor hallottam, hogy a szombathelyi főiskolán lehet matematikát tanulni idegen nyelvvel párosítva – ami akkor így együtt unikumnak számított –, és én eldöntöttem, hogy matektanár leszek.

Ez egészen addig tartott, amíg a Lovassy Gimnáziumban, amely híresen erős matekból, meg nem kaptam az első jegyemet matekból, amely talán 3-as lehetett. Mivel én 8 évig tiszta kitűnő voltam – a Városlődi Általános Iskola történetében összesen ketten voltunk ilyenek –, ez akkora csalódásként ért, hogy eldöntöttem, inkább magyartanár leszek. Az is lettem. Magyar-orosz szakon végeztem Szombathelyen.

– Hol kezdett tanítani, ahol kétezer-egynéhányszáz forintot kapott kezdő fizetésként?

– Veszprémbe, az akkori Szabó Gáspár, ma Teleki Blanka nevét viselő középiskolai kollégiumba kértem magam.

– Kollégiumi tanárként akart elhelyezkedni? Nem akart tanítani, a mindennapokban órát tartani?

– A megyei tanács vezetői is azt mondták, hogy elment az eszem, hogy ilyen eredményekkel kollégiumban akarok dolgozni. Sajnos sokan lenézik a napközis vagy a kollégiumi tanárokat, de engem a nevelés mindig jobban izgatott, mint a puszta tanítás. Persze tanítani is akartam, úgyhogy a kollégiumi főállásom mellett előbb óraadó lettem az egyik veszprémi általános iskolában, utána a Lovassy Gimnáziumban, majd pedig egy szakközépiskolában. Pörgős volt az egész napom: reggel 7-kor kezdtem az iskolában, délelőtt tanítottam, délutántól a kollégiumban voltam, és este 11-kor értem haza. Így legalább több oldalról jött a tapasztalat.

Aztán a főiskolán a tanáraim kapacitáltak arra, hogy ilyen eredménnyel menjek egyetemre. Később el is végeztem az ELTE-n a magyar szakot, így középiskolai tanári végzettséget is szereztem, de meg kell mondjam, a szombathelyi főiskolán sokkal többet tanultam módszertanból, mint utána az egyetemi képzés során.

– Mit adhat ön szerint a nevelés a tanításon túl?

– Úgy gondolom, hogy az ember megtanulhat mindent, akár ötven- vagy hatvanévesen is, matematikát, nyelveket, bármit, de hogy ember legyen, hogy gerinces legyen, hogy odafigyelő és másokkal együtt élni képes legyen, azt csak tizenéves korig.

– Voltak sikerélményei?

– Voltak. Csodálatos volt tanítani általános iskolában, eljutni oda, hogy egy ellenséges vagy lázadó gyerek később belássa, hogy én az ő javát akarom. Ez nagyon jó visszacsatolás. Ezt leginkább középiskolában lehet megtapasztalni. Volt olyan diák, aki megbukott valamilyen tantárgyból, én magyarból vettem át, és bementem órát tartani, ő ült a hátsó padban, ráborulva az asztalra, majdhogynem aludt… no, és innen eljutni oda, hogy ő jelentkezik az órán, mert hozzá akar szólni a verselemzéshez, az azt hiszem siker. A tanulásban ugyan nem lett nagyon lelkes, de a hozzáállása megváltozott. Azt gondolom, hogy ez a nevelés lényege: a hozzáállás megváltoztatása. Ilyen szempontból minden munkakörben, különösen vezető beosztásban ez a kihívás izgat: miként lehet megismerni, szükség esetén megváltoztatni az emberek hozzáállását valamihez, és hogy a közös munkába kit hogyan kell bevonni, támogatni, hogy közösen előbbre jussunk.

– Azt olvastam önről, hogy tud csapatban dolgozni, de hamar bebizonyosodott, hogy vezetői képességei vannak, és szeret is egy adott közösséget vezetni.

– Nincs bennem olyan szándék, hogy egy akármilyen közösségben nekem muszáj vezetővé válnom. Voltam beosztott is, de tény, hogy több helyen kerültem vezető beosztásba. Egyszerűen megpályáztam vezetői pozíciókat, és sok esetben sikerült is elnyernem ezeket. Mégis azt gondolom, én nem vezetőnek születtem, hanem vezetővé váltam. De van igazság abban, hogy ha az ember egyszer már megtapasztalta, milyen érzés döntési helyzetben lenni, akkor nehéz elviselni, ha más dönt helyette. Tudni kell azonban ezt is elviselni.

– Milyen vezetőnek tartja magát? Egykori munkatársai közül van, aki azt mondja önről, hogy egy nagyon racionálisan gondolkodó ember, aki keresztülviszi az akaratát, és van, aki csendes, szolid, de határozott egyéniségként jellemzi önt.

– Valószínűleg mind a kettő igaz, de az adott helyzet mondja meg, hogy melyik erősödik fel bennem. Belülről az alapszándékom: együttműködő, szelíd, inkább meggyőző bevonással rávenni a feladatellátásra az embereket. Ám vannak olyan szituációk, amikor gyors döntéssel, nagyon határozottan kell továbblépni és továbbléptetni azt a közösséget, amelyet vezetek, tehát nem lehet órákat lelkizni, bár van rá hajlandóságom. Mindig eljön egy pillanat, amikor a megbeszélés már nem célravezető, hanem racionális döntést kell hozni, és azt igen, meg kell lépni.

– Hogy éli meg, hogy ön az ország legnagyobb munkáltatója, több mint 3 ezer oktatási intézmény tartozik önhöz, és 120 ezer pedagógus sorsa felett dönt? De ön dönt egyáltalán?

– Ilyen feladatot nem szabad olyanra bízni, aki ragaszkodik bármilyen hatalomhoz, mert ez a fajta munka csakis szolgálatként fogható fel. A kollégáimtól mindig azt kérem – elvként el is várom –, hogy úgy intézzék az ügyeket, mintha ők lennének az ügyfelek, a betelefonálók, a segítséget kérők. Gondoljanak arra, hogy hogy esne nekik, ha leráznák őket, vagy nem válaszolnának a kérdéseikre. Minden pillanatban empatikusnak és megértőnek kell lenni. Úgy gondolom, akkor romlik el egy szervezet, ha valaki megmámorosodik a vélt vagy valós hatalmától.

Hogy én döntök-e minden esetben? Természetesen nem. Nem lenne jó és működőképes, ha egyetlen ember döntene mindenben, ezért bizonyos jogköröket már első napon delegáltam a munkatársakra. Az iskolaigazgató kinevezését a jogszabály az oktatásért felelős miniszterhez rendeli, de az egyéb munkáltató jogköröket felettük a tankerületi igazgató gyakorolja, ugyanígy a pedagógusok kinevezése hozzánk tartozik, de az egyéb munkáltatói jogköröket az iskolaigazgatóknak adtam át, hiszen ő a gazdája a szakmai munkának. A tankerületi igazgatók és az iskolaigazgatók sok esetben partnereim bizonyos előkészítő, javaslattételi feladatok során.

Sajnos napi 2-3száz e-mail mennyiséggel küzdök, s nagyon frusztrál, hogy egy-két hetes csúszásban vagyok a válaszokkal, én ugyanis korábban megszoktam, hogy egy-két napon belül válaszolok mindenkinek.

– Azt nyilatkozta valahol, hogy annak idején az MSZMP-be is be akarták léptetni, de a sváb nagyapjára hallgatott, aki azt mondta, „kislányom, szakszervezetbe, biztosítóba, pártba nem lépünk be”. Mindig tudatosan távol tartotta magát a politikától?

– Mindig túl szuverénnek, túl autonómnak éreztem magam ahhoz, hogy ne fogalmazzam meg a saját véleményemet. A politizálástól, ha annak nemes értelmét, a közügyekkel való foglalkozást vesszük, sosem tartottam magam távol, úgy érzem, kivettem belőle a részemet, de nem éreztem soha, hogy nekem be kellene lépnem valahová csak azért, hogy karriert csináljak.

– Megfordult-e a fejében, hogy ha itt teljesítette a feladatát, akkor visszamenjen a katedrára?

– Érdekes, de a tanítás hiányát nem érzem, azért nem, mert nagyon sok képzést vittem hivatalnokként is. Képeztem érettségi elnököket, szakértőket, tanítottam a felsőoktatásban, nagyon sok előadást, tájékoztatót tartottam, és ezek annyiban rokon területek az óraadással, hogy információkat adunk át. Ha most szívem szerint választhatnék, akkor újszülöttekkel foglalkoznék. Mint említettem, anyukám védőnő volt, és sokszor vitt magával. Máig él bennem az ott megélt csoda: van egy csecsemő, egy gyermek, aki oly nyitott és érdeklődő, hogy öröm látni, akiből még bármi lehet, csak támogatni kell. A mostani munkámban, habár közvetetetten, de ez motivál.