Olvasási idő: 
17 perc
Author

„Amikor a technológia hétköznapi, akkor az ember lesz különleges”

Dr. Aczél Petra nyelvész, kommunikációkutató, egyetemi tanár a Budapesti Corvinus Egyetem Magatartástudományi és Kommunikációelméleti Intézetének vezetője és oktatója, az újmédia és a médiaretorika elismert kutatója, számos könyv és tanulmány szerzője, nem utolsósorban édesanya. Őt kérdeztük ember és média viszonyáról.

– Kezdjük talán az elején: hogyan találkozunk ma a médiával, milyen igazodási pontjaink vannak? Miben különböznek a fiatalabb korosztályok médiafogyasztási szokásai a már felnőtt generációkéitól?

– Létrejöttekor a média eredeti elnevezése „közvetítő közeget” jelentett, majd hosszú évtizedeken keresztül intézménnyé vált. Mára azonban megváltozott a helyzet: a média mostanra sem nem csatorna, sem nem közvetítő, sem nem intézmény, hanem környezet. A társas és társadalmi lét kerete. A létezésnek ez a helyszíne (setting) pedig sokkal inkább körbevesz bennünket, mint eddig bármikor, sokkal inkább szerves része az életünknek, a társas cselekvések sokkal evidensebb módon jelen lévő szereplője.

Eltűnni látszik például elsődleges tájékoztató funkciója, és egyre fontosabbá válik a kapcsolati és együttműködési, illetve az ellenőrző vagy akár kritikai funkció. A média által teremtjük újra a társadalmi valóságot és közösséget. Ennek a valóságnak pedig már régen nem az információszerzés az elsődleges célja, éppen ezért a médiával kapcsolatos viselkedésünk és igényeink is megváltoztak. Ma azt akarjuk tőle, hogy kéznél legyen, hogy azonnal kielégítse állandó kapcsolati vagy információs éhségünket, hogy társunk legyen, olyanfajta megnyugvást adva, amelyet egy emberi kapcsolat nem mindig tud adni.

Ráadásul a média ma azt is jelenti, hogy az egyének, közösségek létrehozhatnak összetett, alternatív valóságokat. Így pedig leképeződik a médiában az intim világ: ez egy egészen más környezet, mint amihez szokva vagyunk, és másra is használjuk. Például míg korábban a hagyományos elektronikus médiából származó negatív hírekre voltunk nyitottabbak (mert azokkal nem azonosultunk, hanem iránytűnek tekintettük őket a világban való tájékozódás során), addig a közösségi médiában a jó híreket szeretjük jobban, mert az a hír, amit megosztunk, amiről párbeszédet folytatunk, ami mi magunk vagyunk (és jobban szeretnénk egy olyan hír mellé állni, ami pozitív, ami közösséget mutat fel).

A # (hashtag) kampányok azért sikeresek, mert érzünk mögöttük egy arcokból összeálló, de kritikus tömeget, amely egy bizonyos ponton ugyanazt akarja mondani – még akkor is, ha sokszor csak a „fotelaktivizmus” megnyilvánulásairól van szó. Ma már se iskolába, se munkába nem járhat olyan ember, akinek ne lenne evidens, hogy valamilyen módon kapcsolódik ahhoz a médiakörnyezethez, amelyben él. Mindannyian egy média által körülvett, médiával átitatott világban élünk, aminek hatására a fizikai vagy társas viszonyrendszerek mellett kialakult egyfajta médiakörnyezet is, és mind körülvesz bennünket. Éppen ezért egy fiatalnak ma már nem médiakritikára van szüksége, sőt még csak nem is médiatudatosságra, hanem médiamagatartásra. Tudatos, felelős médiamagatartásra. Hiszen ő maga is ebben a médiában létezik, újrateremti a médiát. Összegezve: megfigyelhető az elmozdulás a médiatudatosságtól a médiamagatartás (vagy -magatartások) irányába: ilyenkor nem egyfajta tudati létformáról vagy kritikus éberségről, hanem az ahhoz kapcsolódó teljes emberi magatartásról beszélünk.

– Mi az a többlettartalom, ami a médiatudatosságtól elvezet a médiamagatartáshoz?

– A produktivitás, a másik emberhez való, médián keresztüli viszony. A médiatudatosság azt jelenti, hogy ahhoz viszonyulok kritikusan, éretten, ami a médiában megjelenik. A médiamagatartásunkkal viszont már egymáshoz is viszonyulunk a média platformjain keresztül. Például egy barátság lehet Facebook-barátság vagy részben online, részben személyes barátság. A hírekkel való viszonyomat sem csupán a hír elemzése határozza meg, hanem annak a felismerése is, hogy adott platformon személyre szólóan nekem szabják a hírt az előző választásaim alapján. Ilyen értelemben ez egy sokkal hibridebb világ, mert nemcsak a médiaobjektumhoz viszonyulok, hanem a médián keresztül a világhoz is. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ez a felelős magatartás egy dimenziója – egy egyre inkább meghatározó dimenziója.

– De vajon beszélhetünk-e felelős magatartásról a legfia­talabb korosztályok esetében? Elvárhatunk-e tőlük ilyesfajta felelősségvállalást, tudatos részvételt?

– Minden ember felel azért, amit tesz vagy tett. Még a kisgyermek is. Elképzelhető, hogy még nem látja pontosan a tettei következményeit, de felelni értük tud. Másrészt a felelősségvállalást éppen hogy nem 40-50 évesen kezdjük el tanulni vagy számon kérni, hiszen az a szociális érés meghatározó fázisa, vagy legalábbis az kellene, hogy legyen már fiatalkortól. Amikor az emberi autonómia felelősségét, tehát mindazt, amit magamért kell vállalnom, és mindazt, amit másokért kell vállalnom, összerakjuk, azt úgy hívjuk: felelősség magamért és a világért. Mindig az a kérdés, hogy a világért vagyok felelős, így benne magamért, vagy magamért, és ezáltal a világért – én az elsőnek vagyok a híve.

– Hogyan tudja ezt a fajta felelősséget egy szülő vagy egy pedagógus felébreszteni a rábízott fiatalban?

– Mindenekelőtt a tagadás befejezésével. A digitális bennszülött és bevándorló különbségtételének elhagyásával, ami több okból is problémás. Egyrészt, mert korábban mindig a bevándorló civilizálta a bennszülöttet (most pedig fordítva történik), másrészt pedig, mert nincs akkora különbség köztünk, a médiakörnyezetet, a technikát ugyanúgy használjuk. Én a következőket javaslom:

  1. Önkritika és a tagadás lebontása. Ne tagadjuk, hogy a média jelentős, fontos része az életünknek, ne nézzük le a médiát, hiszen rengeteg pozitív lehetőséget hozott (pl. egyenlősítette a tudáshoz való hozzáférést, kitágította a kapcsolattartás dimenzióit, kapacitását stb.).
     
  2. Tudatosabb médiamagatartás elsajátítása. Ismerjük fel a saját személyes felelősségünket abban, ahogy és amire a médiát használjuk. Vegyük észre önkritikusan,  hogy mi is bekapcsolva hagyjuk azt a mobiltelefont, sőt soha nem is kapcsoljuk ki, és mindig hangosan csörög, a családi vacsora alatt is. Ezáltal reflektálni tudunk arra, hogy nekünk milyen a médiamagatartásunk, elég tudatos és felelős-e.
     
  3. A változó médiakörnyezetben közös (média)élmények megszerzésére való törekvés. Lehet ma úgy egy szobában ülni a családtagoknak vagy egy osztálynak, hogy közben egyénenként, de közösségi érdekek mentén használják a médiát, a netet. Lehet közös az élmény – annak ellenére, hogy mindannyian külön kis képernyők előtt ülünk, még megoszthatjuk az ezzel kapcsolatos tapasztalásainkat, és ez például az adott tanmenetbe is beépíthető.
     
  4. A félelmeink elhagyása. A félelem jó iparág, sok mindent fel lehet rá építeni, de egy dolgot biztosan: a saját elzártságunkat. A félelem az egyik legkevésbé hatékony érzés, hiszen ilyenkor elzárkózunk valami elől, amiből így ki fogunk maradni.

– Válasz lehet ez azokra a médiapesszimista nézetrendszerekre, amelyek azt hangsúlyozzák, hogy „a média, illetve az újmédia sokkal inkább eltávolít egymástól, semmint közelebb hoz”?

– A médiapesszimisták úgy vélnek valamit igaznak, hogy nem biztos, hogy kipróbálták. A médiatechnológiákkal kapcsolatban van bennünk egy félelem a tulajdon hozzá nem értésünk miatt; a félelem, hogy megsérülhet a tekintélyünk, amiért nem vagyunk olyan felkészültek az eszközök használatában, mint azok a generációk, amelyek már egészen fiatal korukban kialakítottak egyfajta magától értetődő viszonyt a technológiához és annak eszközeihez. Megnyugtatásul azonban hadd hozzak egy példát: lehet, hogy egy diák jobban tudja, hogyan működik a technika, de attól még az adat nem magyarázza meg magát.

– Milyen megoldási módokat lát, és milyen bevált tapasztalatokat tudna megosztani az oktató kollégákkal, akik túl szeretnének lépni ezeken a félelmeken ?

  1. Először is, döntsük el, hogy az averzióink nem tapasztalatlanságból vagy tekintélyféltésből származnak-e. Igen, az újmédia tanulásra kényszerít. Néha irreális tanulásra (hiszen két év alatt elévülhet egy-egy információ), de minden tanulásnak van értéke. Emellett meg lehet szokni a média szabályszerűségét, algoritmikus logikáját is, nem kell sznobnak lenni ezen a téren. Az értelmiségi sznobizmus itt azért sem állja meg a helyét, mert nem lesz valaki attól értelmesebb, hogy nem használja az új médiaplatformokat.
     
  2. Kérjük meg a diákjainkat, a gyerekeinket, hogy értékeljenek bennünket ebből a szempontból, hiszen nagyon jól tudnak reflektálni például bizonyos nem hatékony használati módokra.
     
  3. Tartsuk fenn a választás lehetőségének tudatát, mert változatlanul megmarad a választás érzése és a választás lehetősége is, és a diákoknak is fenn kell tartani ezt a lehetőséget. Mi vagyunk azok, akik fogyasztjuk és létrehozzuk a média tartalmait, ily módon a választás joga is a birtokunkban van, még akkor is, ha ez egy kényszerű helyzet, mivel sok esetben ez egy kényszerű döntés. Ki és be lehet kapcsolni a médiát, hiszen a távirányító a mi kezünkben van, és még mindig van ON és OFF gomb. Majd, amikor már nem lesz, akkor kell elkezdeni gondolkodni.
     
  4. A tudatos médiamagatartást minden tudáshoz kapcsolva tanítsuk. Kicsit olyan ez, mint a helyesírás; egy olyan jártasság, amely mindenben jelen van – vagy mint a jó modor, az illem: hozzátartozik minden egyes megnyilvánulásunkhoz, tudásunkhoz, műveltségünkhöz. Másrészt fontos annak tudatosítása is, hogy attól, hogy sok az információ, még mindig az ember termeli és az ember használja ezeket, nem pedig fordítva. Megmaradni választani képes szubjektumnak, és ennek tudatában lenni – ezt tartom a legfontosabbnak saját magunk és a diákok esetében is.
     
  5. Értessük meg, hogy amikor minden technológia zárt, akkor az ember forradalma következik. Amikor a technológia hétköznapi, akkor az ember lesz különleges. Érdemes tehát sokkal jobban odafigyelni az emberre; felfedezni, hogy mi az a többlet, ami az emberben hozzáadott értékként megjelenik, és ezek bizony olyan dolgok lesznek, amelyekről megint csak évszázadok óta nem beszélünk eleget: az érzés, az intuíció, a nem tipikusan kognitív jellegű tudás. Éppen ezért fontosnak érzem felhívni a figyelmet az ember forradalmára és az emberi kaland jelentőségére. Az igazi kihívás a jövőben sem az lesz, hogy algoritmusokat találjunk fel, hanem hogy rájöjjünk, mi az a jó dolog, amire mindezt használhatjuk: hogyan lehet bármi jobb attól, hogy mindez megadatott.
     
  6. Soha senki ne gondolja, hogy a technológia fejlődést jelent. A technológia csupán állapot, és ennek fényében a leginnovatívabb kor az embert a középpontba helyező reneszánsz volt (egyelőre)…

– Hogyan tudjuk ezt az üzenetet hatékonyan eljuttatni a szülőkhöz, a pedagógusokhoz és általában a felnőttekhez?

– A felnőttről tudjuk, hogy nem feltétlenül (média)tudatos. Ennek elsajátítását jó gyakorlatok megosztásával lehet növelni, elősegíteni. Érdemes összejönniük kisebb-nagyobb közösségeknek, hiszen a horizontális csoportok tudják egymásnak a legjobb tanácsokat adni – ilyenek például az iskolán vagy szülői közösségen belül formálódó csoportok. Nincs egyetlen helyes megoldás, hiszen annyiféle ráhatással találkozunk. De ez jó, mert így sokfajta magatartást fel tudunk mutatni. Azonban a felelősség megmarad. Persze létezik néhány hasznos tanács, például: ne a médiahasználatra szánt időt korlátozzuk, hanem a tartalmat próbáljuk árnyaltabban megadni, más szóval mindig a „mit” a fontosabb kérdés, nem pedig a „mennyit”.

A szülő gyakran felületesen ítél; sokszor nem látja, hogy a gyerek nem a géppel van együtt, hanem a társaival, s az együttlétben a gép csupán egy interfész, egy felhasználói felület. Meg kell próbálni a gyerekeket arról is kérdezni, ami a médiában történik: ez ugyanolyan nehéz, mint arról megtudni tőlük valamit, hogy mi volt az iskolában. De ha megtanítjuk a gyerekeket arról kérdezni, hogy nekünk milyen médiaélményeink vannak/voltak, akkor könnyebb. Hiszen miért ne lehetne kölcsönös kíváncsisággal beszélgetni? Szerintem nagyon fontos a családon belüli megosztás; megmutatni, hogy ez a kérdés minket felhasználóként is érdekel, nem csak szülőként, abban az értelemben, hogy mit ne tegyenek.

A tanárok esetében ez egy fokkal még érdekesebb – de miért ne lehetne az ő esetükben is előnyt kovácsolni mindebből, jelezni, hogy hozzá lehet szólni? Lehet dupla interakciót gerjeszteni, és a közösségi médiában ezt meg is lehet számolni, aminek további előnye, hogy ott kevesen maradnak némák. Ugyanakkor nem kell mindent betegesen technologizálni. Én személy szerint azt mondom, hogy a médiát soha ne médiával tanítsuk – de minden mást médiával. Korábbi kutatások is bebizonyították, hogy az kezeli jobban a digitális médiát, aki nem direkt tanulja, hanem „csak” közvetve. A médiát tehát legjobban nem a médián keresztül tanulhatjuk meg. Viszont sok minden mást meg csak a médiával: lehet a szerelmet vagy az irodalmat is a médián keresztül szemléltetni (pl. Nyári Krisztián Így szerettek ők Facebook-bejegyzéseivel, amelyekből később könyv lett).

– Számomra mindebben a közösség megtartó erejének gondolata jelenik meg hangsúlyosan…

– Sokunkban – az X generációban mindenképpen – ez egy nehéz viszony. Ez az a generáció (az 1961–1981 között születettek), amelynek mindenből jutott: kézírás, írógép, Commodore 64 és szociális média, de nem tudott szeretet- vagy kapcsolatviszonyt kialakítani a technológiával. Éppen ezért arra nagyon kell figyelnünk, hogy se alul, se túl ne kompenzáljuk ezt a kapcsolatot a technológiával. Fontos, hogy ne „szeressük túlságosan”: ne akarjunk nagyon modernnek tűnni, mint az öregedni nem tudó ember, de olyannak se, mint a bigott erkölcscsősz, aki soha nem képes megérteni, hogy nem minden élvezet bűn. Az X-eknek nagyon kritikus a viszonyuk a médiához, az Y generációnak (az 1982–1995 között születettek) már könnyebb, hiszen ők már többé-kevésbé beleszülettek a digitális hálóba.

– Hogyan jelenik meg a médiához való viszony, a fiatalok alapvető „médiaélménye” a magánéleti és karriertervezési céljaikban? Milyen változásokat, választásokat generálnak az élet hétköznapi területén a kifejezetten a médiához köthető hatások?

– Azt látjuk, hogy a kapcsolatok jellege változik; az intenzitásuk erősebb, hamarabb eljutnak bizonyos intimitási fokokra, gyakoribbak az üzenetváltások, emiatt az üzenetek szerkezete is megváltozik, megnő annak a jelentősége, hogy nyomot hagyjunk – ezek visszakereshető adatok. Aztán ott van a panoptikon jelensége, a megfigyelésé és a megfigyelhetőségé – ennek is van előnye és hátránya is. Végül pedig ott van az archiválás jelentősége: rengeteg dolgot kreálnak a mai fiatalok (üzenetet, képet, megosztást stb.), és nagyon keveset gondolnak arra, hogy mi marad meg mindebből. A kérdés tehát az, hogyan tudjuk mindazt, amit teremtettünk, szimbolikusan megőrizni. Ezért még mindig tudniuk kell kapcsolatot tartani a hagyományos médiumokkal, különben bizonyos megőrzési módok nem válnak lehetségessé. A tanulásban azonban egy boldog kor jön, mert újra meg kell tanulni jó és rossz között egyénileg különbséget tenni. Újra az ember korszaka jön. Túl vagyunk a ráció korszakán meg egy kicsit a technológiáén is. Újra jön az ember. Ezt nehéz megszokni, mert kényelmi viszonyban vagyunk az információval, de ezt a kényelmességet el kell engedni.

– Van személyes tapasztalata anyaként, amit szívesen megosztana vagy mint bevált praktikát továbbadna az olvasóknak?

– Olyan értelemben igen, hogy én sokat használom otthon is a médiaplatformokat, és megtanultam például, hogy a fiammal egy helyiségben dolgozzunk. Rengeteget tanultam tőle ezalatt, nagyon sokat segített a meglátásaival. Én pedig sokat segítettem neki azzal, hogy reflektálni tudtam az ő szokásaira is – például amikor egy időben elhatalmasodott rajta a videónézés... Sok közös élményünk volt, és ma ezekre ugyanúgy hivatkozunk, mint amikor egy sétára hivatkozik valaki.