Olvasási idő: 
22 perc
Author

Arany-alap

Arató Lászlóval, a Magyartanárok Egyesületének elnökével, az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Általános Iskola és Gyakorló Gimnázium vezetőtanárával az Arany-emlékév kapcsán beszélgettünk Arany János költészetének időszerűségéről, taníthatóságáról

– Arany János költészete megkérdőjelezhetetlen része a magyar irodalom oktatásának – számolnunk kell-e azonban az életművön belüli hangsúly-áthelyeződésekkel? Lehetséges-e, hogy a 21. században nem ugyanazok a művek maradnak az iskolai órák fókuszában, mint amelyek korábban voltak?

– A balladákat, köztük az Ágnes asszonyt, a Szondi két apródját, A walesi bárdokat nem tudta kikezdeni az idő. Azok úgy tökéletesek, ahogy vannak, a jelenetek, a figurák, a nyelv ma is nagyon erősen hat a diákokra. Én magam nagy lelkesedéssel tanítottam és tanítom az ötvenes évek líráját is, ami merészebb és modernebb az Őszikéknél. De izgalmas lenne foglalkozni a keserűbb, humoros művekkel vagy legalább egyes részleteikkel – a Bolond Istókra, A nagyidai cigányokra gondolok például.



– Mondhatjuk azt, hogy a tanítás hangsúlyváltásai az irodalomtörténeti megítélés változásával párhuzamosak?

– Bizonyára. Gyulai Pál annak idején egyértelműen az epikus Aranyt emelte piedesztálra. A nyugatosok fedezték fel az Őszikéket, majd a hetvenes években Németh G. Béla, a nagy hatású irodalomtudós az ötvenes évek válságlíráját tartotta az Arany-költészet legmerészebb rétegének. Az általa megalkotott új kánon a célok elvesztéséről, az el nem ért bizonyosságról, az idő szorításáról, a nagyvárosi ember magányáról szóló verseket emelte ki. Ma úgy tűnik, hogy a különösebb, groteszkebb művek, így a Bolond Istók vagy A nagyidai cigányok, valamint – érdekes módon visszatérően – Arany verses epikája váltanak ki erősödő, illetve megújuló értelmezői érdeklődést.

– A mai középiskolások mit szólnak A nagyidai cigányok hangvételéhez – az általános iskolában megismert Toldi harmonikus, mesei egyensúlyt teremtő világa után?

A nagyidai cigányok nyers, gyakran vulgáris-karnevalisztikus humora, a szabadságharccal, a szent eszmékkel szembeni tiszteletlensége, a Nemzeti dalt vagy Kossuth beszédeit és attitűdjét is kifigurázó szemlélete, a nagyotmondás, a demagógia éles, szatirikus paródiája teljesen működőképes ma már. Azért ma már és nem ma is, mert a saját korában nem volt az. Csóri vajda Dundi asszony méretes bájai által feltüzelt feleségváltási ábrándjaitól a pincében őrzött, lócitromnak bizonyuló kincsekig a keserű bohózat alpári komikumát is kínálja ez az eposzparódia. Politikai inkorrektségét, cigánykarikatúráját valamelyest semlegesíti, hogy cigányokról mesélve valójában hős magyarokról szól az elbeszélő.

– A középiskolában azonban jellemzően nem ez a mű, hanem a Toldi estéje szerepel a közös olvasmányok listáján.

– A Toldi estéjét nagyon szeretem tanítani. Először is elidőzünk az első versszak gyönyörű képeinél: „Őszbe csavarodott a természet feje, / Dérré vált a harmat, hull a fák levele (…) Megrezdül a feje sok öregnek erre: / Egymásután mégis mennek a nyughelyre.” Gyönyörű, bonyolult módon mintázódnak össze a fejek és a levelek, el lehet töprengeni, mi rezdül, mi csavarodik. A magyar ősz szó kétértelműsége (’szürkülő, fehérülő haj’ és ’évszak’) is játékba jön… És rengeteg ilyen van a Toldi estéjében, amelynek képei és elégikus hangja elvezethet minket a homo autumnalis, az őszi ember megértéséhez, akinek elégikus érzékenysége az értékveszteségre, a folyamatok ellentmondásos természetére irányul. És ez a hangoltság Aranynál már a szabadságharc bukása előtt megfigyelhető, hiszen a Toldi estéje 1847–48-ban keletkezett. Izgalmas kérdés, hogy honnan van ez a Petőfiétől annyira különböző attitűd, hozzáállás a világhoz. Ha nem a szabadságharc bukása váltotta ki az elégikusságot, akkor vajon mi? Alighanem a polgárosodás, a modernizáció szükségességének s egyben ellentmondásos, pusztítva építő voltának az érzete, a hagyományos értékek, a bensőséges személyközi-közösségi kapcsolatok bomlása, az elidegenedés. Persze a tizenéveseket egyelőre nem feltétlenül ez a fajta enervált bölcsesség és önkorlátozás érdekli…

– Ha nem az elégikus hangvételtől, akkor inkább milyen irányból érdemes elindulnia annak a tanárnak, aki azt szeretné, hogy a diákjai minél nagyobb kíváncsisággal forduljanak Arany költészete felé?

– Én azt szoktam mondani, hogy ő a magyar irodalom legnagyobb drámaírója – noha egyetlenegy drámát sem írt. Ez a bejelentés kellően meglepő ahhoz, hogy érdeklődést keltsen. Komolyra fordítva a szót: mindkét nemzeti drámánkat ő babusgatta és népszerűsítette, Az ember tragédiájába belenyúlt, a Bánk bánról értelmező tanulmányt írt. Döbbenetes, hogy milyen biztos kézzel választotta ki Katona József és Madách Imre művét, hogy azonnal értelmező kontextust is alkotott hozzájuk, és így döntő módon hozzájárult nemzeti drámává emelésükhöz. Emellett bizonyos értelemben a magyar drámairodalom gazdagodott azzal is, hogy Arisztophanész vígjátékait és Shakespeare drámáit – mégpedig a leghíresebb darabokat, a Hamletet és a talán legkiválóbb, legérettebb vígjátékot, a Szentivánéji álmot – fordította, méghozzá úgy, hogy az általa alkotott szövegek máig viszonyítási pontot jelentenek, felülmúlhatatlan erősségű szentenciákat, szállóigéket szállítanak. És harmadszor ott vannak még a balladák is, amelyeket nemcsak a dialógusok és a konfliktusok tesznek drámaivá, hanem valódi shakespeare-i alakjaik is. Arany tárgyias költészetének szereplői egészen szélsőséges érzelmek kifejezésére alkalmasak, döbbenetes, hogy ez az általában a kiegyensúlyozottsággal, renddel asszociált költő az őrület milyen bugyrait tudta megjárni rajtuk (például Ágnes asszonyon) keresztül. Persze drámai alakokat nemcsak a balladákban, hanem az epikus művekben is találhatunk. A Toldi jelenetei, például a két testvér találkozása vagy Lajos király és Toldi György, a rókalelkű báty furmányos beszélgetése is színpadra kívánkozó drámai jelenet. Vagy a Buda halálában Buda és Detre olyan érzékeny lélektanisággal árnyalt figurák, amilyeneknek alig van párjuk a magyar irodalomban. A Buda halálának lélektani motivációja, viszonyrendszere, például a Buda és felesége közti viszony rajza eleve drámai jelenetekkel jellemezhető, Detre pedig egy nagy formátumú, Shakespeare Jágóját meghaladó méretű intrikus.

A nyelv számára a kötött forma meder és határ, és ez a műfaji kötöttségekre is igaz. Arany műveinek a verses hagyomány szabja meg a medrét, és neki erre a mederre mintha szüksége lett volna. Ezért nem lett belőle prózaíró. Arany esztétikája és etikája elválaszthatatlan egymástól. Amikor ma Arany hatásáról beszélünk, akkor erre a nyelvre tekintünk úgy, mint „Arany-alapra”.

– Vajon egy ilyen drámai tehetséggel megáldott költő miért kötelezte el magát mégis szinte életre szólóan a verses epika mellett?

– Ez a kérdés a mandátumos költő problémáját veti fel. Arany ugyanis a Toldi megírása után azzal a feladattal találta szemben magát, hogy neki kell a nemzeti költőnek, a nemzet epikusának lennie, és ő ezt a szerepet elvállalta. Az ötvenes évek lírája egyébként éppen azért különösen izgalmas, mert ez volt az az idő, amikor egy ideig kibújt a szerepből, és megfogalmazta, például a Letészem a lantot, a Visszatekintés, a Kertben vagy a Mint egy alélt vándor… című versekben, hogy ez a szerep megszűnt. Kicsit később, illetve ezzel szinte párhuzamosan a Szondi két apródja-típusú, politikai jelentéssel is bíró, kitartásra serkentő balladákban visszatért a nemzeti költő szerepébe, újra elfogadta azt. Mindezzel azonban nem válaszoltam a miért kérdésére, pedig pszichológiailag az is rettenetesen izgalmas. Tudjuk, hogy Arany rendkívül sokszínűen tehetséges ember volt: jól rajzolt, zenélt, és kiváló színész is volt. Miután otthagyta a debreceni kollégiumot, hogy színésznek álljon, sikereket is aratott. A Máramarosszigeten véget érő színészkalandra Arany életének egyetlen nagyszabású kitöréseként, lázadásaként tekinthetünk. Az életrajz jól ismert adatai szerint miután álmában halottnak látta édesanyját, hazament, és a szüleit valóban szörnyű állapotban találta, apja megvakult, anyja haldoklott. A protestáns Arany, aki úgy érezte, hogy mindez büntetés azért, mert a neki kiszabott útról lelépett, ettől kezdve a kötelességteljesítés megszállottja lett. Nemcsak a nemzeti bárd szerepének akart szinte mániákusan megfelelni, hanem minden kötelezettségének: nagykőrösi tanárként éjt nappallá téve javította a dolgozatokat, írta az óravázlatokat és hozzá az irodalomtörténetet. Az Akadémia titkáraként hihetetlen lelkiismeretességgel foglalkozott a különböző számlákkal, levelekkel, elképesztő energiákat fecsérelt az Akadémia mindennapi ügyeinek intézésére és a két rendkívül magas színvonalú folyóiratnak, a Szépirodalmi Figyelőnek és a Koszorúnak a szerkesztésére is. „Nulla dies sine linea” – egy nap se múljék el sor nélkül. Amit ma „workoholic”-ságnak, munkamániának nevezünk, az nála a protestáns kötelességetikából és talán a személyes élettraumából következő magatartás volt. Mindezt, természetesen áttételesen, meg is írta a Bolond Istókban. Meg kellett tehát teremteni a nemzeti mítoszt, végig kellett vinni Toldi figuráját, miközben részben őt magát is feszélyezte a Toldi sikere. Az ötvenes években már úgy tekintett vissza rá, mint teherre, amit persze soha nem akart megtagadni, de azért a korai nagy siker be is skatulyázta, és nehéz volt kilépni abból a mégiscsak szorító cipőből, hogy ő „a Toldi költője”.

– Ez a kötelességtudat szorításában kiteljesedő írói, művészi attitűd mégsem a tehetsége megfojtását eredményezte, hanem a kiteljesítését.

– Igen, a határok közé bepréselt, beszűrt mindent, amit csak lehetett. Rendkívül izgalmas figurákat, szituációkat és nyelvet teremtett. A Buda halálában a hatalommegosztásról szóló elmélkedései páratlan gondolati és nyelvi remekművek. A Szondi két apródjának abban a sorában, hogy „Ő álla halála vérmosta fokán”, felizzik, szétolvad a nyelv. Schiller Mariann kolléganőm figyelemre méltó értelmezése szerint ezek a „Mint hulla a hulla!”-jellegű, túlpoetizált megoldások az apródok hiteltelen kompenzációi, túlzásai, amelyek abból következnek, hogy Ali szolgájával ellentétben ők nem látták közelről Szondi hősies küzdelmét. Arany zseniális nyelvi szabályszegései, inverziói órákig elemezhetők. „Ötszáz, bizony, dalolva ment / Lángsírba velszi bárd” – ebben a mondatban semmi sincs ott, ahol lennie kéne, de éppen ettől van súlya, ettől halljuk akusztikusan is, ahogy lassan jönnek, menetelnek a bárdok, és majd csak a sor végére érkeznek meg. A szórend életre teremti a képet. Vagy egy másik példa: a Reg és est című parányi remekműben Arany arról az – egyébként meghökkentően modern – életérzésről ír, hogy reggel még a természetből, a nap sugarából meríti az ember az életlendületet, este azonban már csak az „öntudat sugára” tarthatja életben, mozgásban. A két versszak mindenben: versmondattanban, ritmusban, rímelésben ellentétes, és formailag hozza a két lélekállapotot. Szinte mindent meg lehet tanítani ezen a két nyolcsoros strófán, amit a költői nyelvről tudni kell.

Szeretem a reggelt,
Mikor a jegenyék sudarára
Legelébb esik a
Születő nap arany sugára
S kiderűl a vidék,
Szine, illata, hangja föléled:
Tova még, tova még!
Enyim a nap, enyém az élet...

Ah, az est!
Bágyad akkor elme, test;
Hazaszáll a megtört lélek;
Nő a lombárny... félek, félek.
Mit hozál ma, vándor szellem,
Hogy holnapra fölemeljen?...
Boldog, ha visszanéz a mára
Öntudatod nyájas sugára! –

A formatudatossággal kapcsolatban egyébként azt is meg kell említeni, hogy Arany teoretikusként is kiemelkedő volt. Az ő költészetszemlélete, verselemzési készsége, ahogy ezt Dávidházi Péter a Hunyt mesterünk című monográfiájában megmutatta, olyan korszerű – az orosz formalizmust, a new criticism irányzatát, a strukturalizmust megelőző-előlegező – módon viszonyult a vers nyelviségéhez, ami szinte páratlan a magyar irodalomban. Talán József Attila értett annyira elméleti szinten is a költészethez, mint Arany.

– Az egyik oldalon tehát a legkorszerűbb modernség, a másik oldalon pedig egy makacs ragaszkodás a verses epikához, ami a 19. század végére, az európai nagyregények korára már poros, sőt elavult műfajnak számított.

– Véleményem szerint a kor verses nemzeti epikához köthető ideológiai elvárásainál, a mítoszteremtő feladatoknál többről van itt szó. Arany a nyelv potenciáljának teljes kiaknázására törekedett. Ez a teljesség pedig éppen akkor és attól lép működésbe, ha a nyelv használója mintegy gúzsba kötve táncol: épp a kötött ritmusok és formák képesek a maximumot kipréselni az emberi beszédből. Azt mondanám, hogy a nyelv minden rétegét csak versben lehet mozgósítani – és Arany annyira nagy művésze volt a magyar nyelvnek, hogy versben kellett beszélnie ahhoz, hogy ne hagyjon semmit parlagon…

A mai költők közül ebben a vonatkozásban Térey Jánost hasonlítanám hozzá, aki ráadásul szintén korszerűtlen műfajokban alkot abszolút korszerű műveket. Térey is annyira magas szintű művésze a nyelvnek, olyan jól rímel, és olyan jó a ritmusérzéke, illetve olyan mestere a versmondat alakításának, hogy epikus és drámai műveket is kötött formákban „érdemes” írnia.

Azt mondhatjuk, hogy a nyelv számára a kötött forma meder és határ, és ez a műfaji kötöttségekre is igaz. Arany műveinek a verses hagyomány szabja meg a medrét, és neki erre a mederre mintha szüksége lett volna. Ezért nem lett belőle prózaíró. Arany esztétikája és etikája elválaszthatatlan egymástól.

Amikor ma Arany hatásáról beszélünk, akkor erre a nyelvre tekintünk úgy, mint „Arany-alapra”. Az ő stíloptimalizmusa a legnagyszerűbb példája annak, hogy hogyan lehet mindenféle alapanyagot felhasználni és tökéletessé formálni – a vadromantikusan eredeti Vörösmarty-képek után vagy azokhoz képest egy domesztikált, nagyon megdolgozott stílusban.

– Milyen érdekes, hogy gúzsba kötve táncoló, azaz beszédét a kötött formákhoz hajlító, a meder és a határ mentén fogalmazó művész épp az indulatos, impulzív, forrófejű Toldi Miklós megformálásával, megéneklésével robbant bele a magyar irodalomba!

– Arany nagy verses epikai műveinek visszatérő mozzanata az indulat megfegyelmezésének kérdése, ami egyben nemzetkarakterológiai gondolat is. A fiatal Toldi valóban a „hamariság” vétkével jellemezhető, és az öreg Toldi is indulatból cselekszik, amikor az őt gúnyoló udvaroncokat megöli, miután legyőzte az olasz vitézt. A Buda halála is témájává teszi ugyanezt. Úgy tűnik tehát, hogy Arany egyik legmeghatározóbb törekvése, hogy újra meg újra beszéljen az indulat megfegyelmezésének civilizatorikus feladatáról – és ez valóban nem független a határokat tiszteletben tartó, fegyelmezett alkatától.

Toldi estéjéből kiolvashatjuk azonban, hogy Arany álláspontja érdekesen ingadozik, nem biztos abban, hogy a nyers egyszerűség valóban meghaladható vagy meghaladandó: „»Szeresd a magyart, de ne faragd le« – szóla, / »Erejét, formáját, durva kérgét róla: / Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják? / Nehezebb eltörni a faragatlan fát.«” Az öreg Toldi szerint az alapvető választás így hangzik: „Ha megromlik a nép régi jó erkölcse: / Mit ér a világnak csillogó kenőcse?” A nép régi jó erkölcse áll szemben a világnak kenőcsével, ez pedig a modernizáció elítélése. Nem véletlen, hogy a Toldi estéjében nem jön létre a kompromisszum a progresszív Nagy Lajos és a nemzeti identitást, a hagyományt képviselő Toldi között. Amikor Nagy Lajos elmagyarázza, hogy a haladás elkerülhetetlen, mert a puskapor feltalálása után a fizikai erő már nem számít, akkor ezt Toldi már nem hallja, hiszen meghalt – nem jön létre a dialógus a két eszmerendszer között, elmennek egymás mellett.

Aranyban bizonnyal élt egyfajta szkepszis a progresszióval szemben. Az emberről úgy fogalmaz a Kertben című versben, hogy „Mindég előre mász s – harap” – az előre mászást nem tudom másként értelmezni, mint progresszióként, amelynek a pusztítás és az önzés a sajátja. Arany valószínűleg úgy volt híve a polgárosodásnak, hogy közben látta a negatív oldalát is: hogy felszámolódnak az emberi kapcsolatok, és az önzés lesz úrrá a világon… Részben erről szól a Kertben vagy Az örök zsidó című vers is. Az örök zsidó a Kartaphilos-mítoszt és Tantalosz történetét megidézve beszél az otthontalanságról, a célvesztettségről, a létben való otthontalanságról. „Rohannom kell – s a földi boly / Mellettem gyorsan visszafoly: / Ködfátyol-kép az emberek: / Én egy arcot sem ismerek...” – Arany itt olyan modern életérzést és nagyvárosi magányélményt fogalmaz meg, mintha reggelente ő is a mai Budapest lakóival együtt utazna a metrón…

– A modernizáció és a polgárosodás témája a korabeli magyar közélet egyik alapvető kérdéséhez vezet. Milyen volt Arany viszonya a politikához?

– Arany alapvetően nem politizált és – ezen a téren sem – engedett szabad utat az indulatainak. A politika nyelvét (és vele a nemzeti demagógia nyelvét) is kerülte, hiszen nincsenek politikai versei. Deák-párti volt, de nem gondolta úgy, hogy neki nyíltan állást kellene foglalnia egy-egy aktuális vitában. Valószínűleg alapvetően nem is a politika érdekelte, hanem a szerves közösségi lét.

A társadalomképében is sokkal kisebb szerepet játszott az érdekek harcának gondolata, mint például Petőfinél. Talán azért, mert Arany egy szabad hajdúközösségből jött, ahol nem a földesúr és a paraszt vagy a jobbágy alá-fölé rendeltségi viszonya volt a döntő. Az összetartozás erősebb lehetett, mint a harc vagy a hierarchia. Vagy legalábbis ennek a harmóniának erősebb az emléke, az utóérzete, az ez iránti nosztalgia. Az első Toldiba is ez az archaikus-patriarchális-családias viszony vetítődik ki. Alighanem ezért lehet Toldi Miklós egyszerre paraszt és nemes.

Visszatérve a politikára: Világos után, Haynau alatt és a Bach-korszakban egy ideig nem is nagyon létezett magyar közélet, és felerősödött a már korábban is megjelenő félelem, amely reális veszélyként élte meg a nemzethalál lehetőségét. Arany talán épp e félelem nyomán törekedett az egyensúlyra, a szélsőségek közötti mérték megtalálására, és ezért a kiegyezés számára valóban mélyen fundált politikai koncepciót is jelentett. Az ekkortól ismét kibontakozó közélet pedig egy olyan törékeny egyensúlyt testesíthetett meg a számára, amit a kompromisszumaival együtt is alkalmasnak talált a még rosszabb elkerülésére. Politikai értelemben Arany szerintem inkább a rossz lépések, a rombolás elkerülésére törekedett, mint hogy aktívan síkraszálljon valami mellett.

– Egyes balladák mégis közismerten erőteljes politikai értelmezést kaptak, és politikai kiállásként híresültek el.

– Ez igaz, de természetesen minden ilyen balladának is van egy többszintű, ezért sokkal érdekesebb és egyetemesebb értelmezése, mint ezek a nagyon egyszerű politikai allegóriák. Rengeteg mindent elmondanak az emberi kommunikációról, a tartástípusokról. A Szondi két apródjában a politikai jelentésnél jóval érdekesebb az, hogy mennyivel lényegtelenebb és erőtlenebb egy függelmi kapcsolat a szeretetkapocsnál. Más balladákban Arany hihetetlen toleranciája tűnik fel. A saját magával szemben különlegesen szigorú erkölcsű ember szinte fatalista módon, a bűnnek való – talán ártatlan – kiszolgáltatottságként mutatja be például a házasságtörést, az ösztönök uralmát. A Tengeri-hántásban nincs ítélkezés Tuba Ferkóék fölött, Vörös Rébék, az ördögi madár-boszorkány asszony ellenállhatatlan hatalma tehet a házastársak bűneiről, Ágnes asszony könnye pedig az ártatlanság szimbólumaként ismert „liliomról pergő harmat”.

– Arany emberképében ezek szerint alapvetően fontos mozzanat az esendőség megmutatása.

– Az egészen biztos, hogy Arany lírájának fontos hozadéka a lírai én lefokozása, önironikus szemlélete, hétköznapi, tapasztalati énként történő bemutatása. A felstilizáltságnak ez a kerülése erősen hatott a kései Babitsra, a kései Kosztolányira és a kései József Attilára is. Az esendőséghez pedig azt tenném hozzá, hogy a Bolond Istók elején, a főszereplő bemutatásakor megtudjuk: valójában mindannyiunk másik neve Bolond Istók, mert mind bolondok – azaz kiszolgáltatottak és esendők – vagyunk. Az első bolond Ádám volt, és tulajdonképpen összes leszármazottjának viselnie kellene ezt a nevet. Ez Arany keserűen humoros álláspontja az emberről.