Arany János és a köznevelés

Szöveg: Gloviczki Zoltán szerkesztőbizottsági tag, az Oktatási Hivatal elnöke


A nyugodt és komótos költő: hivatalnok és tanító. Mennyire helye lenne a „köznevelés” világában! Korrektor azonban, vagyis kiemelt státuszú tanító az iskolavezető szalontai rektor mellett nem képzettsége vagy hivatása folytán, hanem sokkal inkább a település irgalmából lett az édesanyja halála nyomán hazatérő és szeme világát éppen elvesztő édesapját ápoló fiatalemberből. Menekültében jutott Nagykőrösre is: a szabadságharc leverése utáni dermedt csendet követően. 1851 és 1860 között ismét rendes tanár, ahogyan számos jeles, az akadémiai létből száműzött kortársa. Három-, majd kilencesztendős tanítói munkájának ugyanakkor csupán mintegy bekezdésnyi közvetlen nyoma maradt életművében, kevesebb, mint diákemlékeinek. Az Elveszett alkotmány második éneke sejteti, hogy – noha tudunk kimagasló képességeiről – diákként sem volt más kortársainál:

„…így ment véghez nagyszerü tréfám:
A tanszéknek elül lábát kivevém a tanító 
Távolléte alatt, s kórócskát dugva helyette 
Vártam a majd bejövő mestert színlett nyugalommal. 
Jött; tanszékibe bútt, hajlongott, hátra, előre: 
A kórócska kitört; maga felfordult bodonostul, 
Ráhullván a nehéz fali tábla fejére, nyakára; 
Én meg egy ugrással felülék a tábla-középre 
S híván társaimat, vidor arccal, tenni hasonlót, 
Ránehezültünk vagy harmincan mester uramra, 
És mikor ellapitók kedvünkre, mi szerte szaladtunk, 
Ő pedig ügybajjal szabadulván, elmene tüstént 
A történteket elpanaszolni apámhoz: azonban 
Semmi egyéb nem lőn az eredmény, mint hogy a mester 
Egy harmadnap alatt vándor táskával elindúlt, 
Új maradást, új hont keresendő széles e honban.”

Arany helyét nem a neveléstörténetben, de nem is az irodalomkönyvek lapjain, valahol 1817 és 1882 között kell keresnünk.

Mindössze beszélgetnünk kell elkezdeni. Felnőttkorunk aktív szókincse néhány ezer, talán tízezer szó. Arany csupán kisebb költeményeiben huszonháromezerrel él. Az ő nyelvét beszéljük. Még kérdés és felelet sem szükséges. Elég, ha egyikünk befejezi másikunk szavát: Edward király, angol király…; Zúg az éji bogár…; Mint komor bikáé…; Este van, este van…; Száll a madár ágrul ágra…; Egy csak egy legény van…; Repül a nehéz kő…; Ki kopog? Mi kopog?...

Félmondatokból megértjük egymást? Közös nyelvet beszélünk? Itthon vagyunk?

Amíg anyanyelvünk nem csupán többé-kevésbé leírható és szabályokba foglalható jelrendszer, hanem egyúttal a jelek által leírt közös gondolatok és érzelmek teljessége, addig anyanyelvünk, s nem csupán egy, a kelleténél sokszor bonyolultabb technikai algoritmus.

Amikor, valahogy nyolcéves koromban először hallottam megszólalni a Toldit, először gondolkoztam el azon is, hogy a nyelv több mint közlés. Azon, hogy valami mélységes közöm van hozzá.

Ezt tanítjuk, ezt adjuk át, ez segít beszélgetnünk, családi körben – s a tágabb körben is. Ha átadjuk: generációk között. Mert neveltetésünk így alkot közösséget. Köz-nevelés.