Olvasási idő: 
14 perc
Photographer

Drámapedagógia

Tantárgyakon átívelő csodaszer

Novák János, a Kolibri Színház igazgatója húsz éve folyamatosan kísérleti terepen mozog: olyan alkotóműhelyt vezet, amely a művészetet, a közösségi élményt, a színház adta csodát sajátos módon állítja a nevelés szolgálatába.

– A Nemzeti alaptanterv (Nat) megalkotásakor ön erősen képviselte a mindennapi művészeti nevelés lehetőségét az iskolákban. Miben látja a jelentő­ségét?

– Koordinátori szerepem volt, a különféle szakterületek – a zene, a képzőművészet, a néptánc, a mozgókép-kultúra, a drámapedagógia – neves képviselőinek a munkáját hangoltam össze, hogy abból egy közös eredmény születhessen. Igyekeztünk megtalálni azt a közös nevezőt, amit együtt lehet képviselni.

A művészeti nevelés fontosságában mélyen hiszek. Ugyan nem vagyok iskolában dolgozó pedagógus, de meggyőződésem, hogy a művészeti neveléssel megerősített kreativitás az ember kiteljesedésében, egésszé válásában segít. Nem elég csak az egyik agyféltekét fejleszteni, a másikkal is bánni kell tudni. Az aktív művészeti tevékenység, az igazi művészi élmény hatása az élet minden területén kamatozik, nem beszélve arról, hogy a felzárkóztatásban, a közösségformálásban milyen egyedülállóan kitüntetett szerepe van, legyen az néptánc, hangszeren tanulás, drámajáték, kórusének vagy kézművesség, de legalább ilyen fontos, mással nem pótolható a katartikus élmény színházban, koncerten, moziban és a múzeumokban.

– Miképpen integrálhatók még jobban a művészeti foglalkozások az oktatásba?

– Az integráció több területen már megtörtént. Személyes tapasztalatom, hogy a gyerekszínházi megújulás sem elképzelhető olyan pedagógusok és szülők nélkül, akik ebben partnerek. Ma már elfogadják és igénylik, hogy a kiskamaszoktól a felnőtt kor határáig korcsoportok szerint ajánljuk előadásainkat, melyekben valódi emberi gondoknak tekintjük a korosztályokra jellemző sajátos problémákat.

Nem az a feladatunk, hogy csak a jót, csak a szépet mutassuk meg. Ha segíteni akarunk a fiataloknak, nem söpörhetjük a szőnyeg alá valódi gondjaikat, éppen ellenkezőleg: ha elő merjük venni az igazán nehéz és fájdalmas kérdéseket, akkor kerülhetnek közelebb nézőink a megoldáshoz. A színház lehetőséget ad arra, hogy a személyes problémákat eltávolítsuk, úgy késztetjük őket állásfoglalásra, hogy közben személyes szférájuk védve marad, nem magukról, hanem a színpadi műben ábrázolt konfliktusokról beszélnek az előadások után. Ez a védettség segíti őket saját élethelyzeteik felismerésében, megoldásában. – Ezért is jól integrálhatók előadásaink az iskolák nevelési programjába. Az előadások után kisebb csoportokkal tartott színházi nevelési programok, drámafoglalkozások segítséget nyújtanak a pedagógusoknak a darabok feldolgozásához. Akkreditált pedagógus-továbbképző programunkkal abban is segítjük őket, hogy a képzést követően önállóan is meg tudják tartani az előadások feldolgozását segítő foglalkozásokat.

A színház sűrített valósága sokrétűen hat a fiatalokra. Ha csak a nyelv szeretetét, a hagyományok tiszteletét gondolom, talán a legélményszerűbb átadására alkalmas. De ugyanígy lehetőséget ad új törekvésekre, a kortárs irodalommal való élő találkozásra. És nem utolsósorban közösségi élményt jelent. Ez óriási különbség és előny az internettel szemben, ahol a gyerek elszigetelten, személyes kapcsolat nélkül kommunikál. A színházban az együttes élmény hatása megsokszorozza a hatást, és együtt történik meg a csoda felnőttekkel, gyerekekkel, színészekkel.

– Miként lehet eszköz a színjátszás az oktatásban, a nevelésben?

– A drámapedagógia nagyon sokoldalúan használható. Alkalmas akár arra is, hogy hatékonyabb legyen a matematika, a történelem, a földrajz vagy a kémia tanítása. Például egy osztályban szerepjátékokkal, szerepbe lépéssel megjeleníthetnek és megvizsgálhatnak egy görög tengeri csatát, kezdve onnan, hogy miként lehet odaszállítani az élelmet, hány katonájuk van, ezeknek milyen a fizikai teljesítménye, mennyi vas kell a fegyvereikhez, és így tovább. Az pedig már a képzőművészet területe, hogy a mitológiai ismeretek birtokában megtervezhetik a pajzsok mintáját is. Eközben a gyerekek észre sem veszik, hogy a történelmi csata újrajátszásával könnyedén sajátítottak el magas szintű matematikai műveleteket. Tantárgyakon átívelő csodaszer, ha a gyerekek szerepbe lépve lelkesen tanulnak, és csak a fantázia szab határt, hogy mi mindenre használja egy jó pedagógus ezt a módszert.

– Egy nehéz darab feldolgozásakor hogyan kerül kapcsolatba színész-gyerek-tanár-szülő? Kinek milyen félelmei vannak?

– A nehéz darabok sem nehezek, mint ahogy a komolyzene sem mindig komoly, de az igaz, hogy amikor az első komoly problémát felvető darabokat műsorra tűztük, a pedagógusok és mi is meg voltunk rémülve. Hiszen addig gyerekelőadásokban tabunak tartott témákról beszéltünk. Félelmeink feloldásában a drámapedagógia segített. Nem hallgattuk agyon a kényes kérdéseket, néven neveztük őket, ugyanakkor fontosnak tartottuk, hogy még az előadáson belül feloldódjanak a problémák.

Az előadások utáni drámafoglalkozásokon elmélyítettük a feloldásból következő kedvező hatásokat. Nem a tanulságot sulykoljuk ilyenkor, de módot adunk a gyerekeknek arra, hogy a saját értelmi és érzelmi szintjüknek megfelelő válaszokra találjanak, vagy vizsgáljanak egy-egy problémát. Ezek a foglalkozások mélyebbre szántanak és hosszasabban fejtik ki jótékony hatásukat, mint az előre gyártott konklúziók. Osztályközösségeket teremthet a foglalkozás, megfordulnak a bebetonozott szerepek – kiderülhet, hogy aki eddig ki volt közösítve, mélyen érez, és olyasmit tud mondani, ami a többieket is meglepi, magával ragadja. Sok pozitív változás kezdetét jelentheti egy ilyen program.

A pedagógusok kezdeti félelmeit az oszlatta el, hogy rájöttek: hatékony nevelési eszközt kaptak a kezükbe színházunkban. A nehezen megfogalmazható témák a színházban megjeleníthetők, átélhetők, a színház-pedagógiai foglalkozásokon pedig példát, használható metodikát kapnak a feldolgozáshoz.

A színház lehetőséget ad arra, hogy a személyes problémákat eltávolítsuk, úgy késztetjük a fiatalokat állásfoglalásra, hogy közben személyes szférájuk védve marad, nem magukról, hanem a színpadi műben ábrázolt konfliktusokról beszélnek az előadások után.

– Milyen témákat lehet feldolgozni egy-egy
darabban?

– A diákok körében szokásos, könnyen eldurvuló iskolai ugratásoktól az osztályon belüli, vagy a tanárral szembeni erőszakig bármit. Vagy ott van a felelősség
kérdése – hol van az a határ, amikor valakit eleve felmentünk, mert gyereknek tekintjük még, illetve, amikor már azt mondjuk, olyan dolgot követett el, amiért gyerekként is vállalnia kell a felelősséget? Erről szól például a Kövek című előadásunk, melynek a kamaszok által akaratlanul elkövetett gyilkosság a témája.

Ha a gyerekek problémáiról nem beszélünk, az elhallgatás betegít. A gyerek elkezd dadogni, visszaesik a fejlődésben, ha szobatiszta, éjszaka újra bepisil a szorongástól, a fel nem oldott félelemtől. A problémákkal való őszinte szembenézés lehetőséget teremt a lelki-testi gyógyulásra. Érdekes volt az angol underclass darabunk, a Kócsag, ahol csellengő gyerekek mindennapjaiból indult ki egy nagyon szép történet. Itt a trágár beszédet nagyon hamar dekódolták a gyerekek: azért nem szabad csúnyán beszélni, mert azzal jelzem, ki vagyok, hová tartozom. Ha változtatni szeretnénk az életünkön, ezt a változást a viselkedésünkkel, beszédünkkel is jelezni kell.

A másik véglet egy elitiskolai tapasztalatunk, ahol azt mondták a diákok Klamm háborúja című darabunk után, amely egy tanár életét dolgozza fel, hogy őket nem érdekli egy tanár sorsa, adja le az óráját, osztályozzon, de az életéről már ne beszéljen velük. Ijesztő volt ez a hozzáállás. Bizony az anyagi jólét néha elfedi az empátia hiányát, az érzelmi fejletlenséget. A színházi előadások a jólétben, de valódi érzelmi háttér nélkül nevelődő fiatalok fejlesztésében is segítséget jelenthetnek a pedagógusoknak. 

Drámapedagógiával hatékonyabb lehet a matematika, a történelem vagy a földrajz tanítása is. Szerepjátékokkal megjeleníthetnek és megvizsgálhatnak egy görög tengeri csatát, kezdve onnan, hogy miként lehet odaszállítani az élelmet, hány katonájuk van, ezeknek milyen a fizikai teljesítménye, mennyi vas kell a fegyvereikhez, Megtervezhetik a pajzsok mintáját is. Eközben a gyerekek észre sem veszik, hogy könnyedén sajátítottak el magas szintű matematikai műveleteket. Tantárgyakon átívelő csodaszer, ha a gyerekek szerepbe lépve lelkesen tanulnak, és csak a fantázia szab határt, hogy mi mindenre használja egy jó pedagógus ezt a módszert.

– Iskolai keretek között is működhet mindez, a 45 perces órákon?

– Igen, de akár egy kurzust is fel lehet építeni, amely szinte kalandparkká teszi a tanulást. Az iskolai megvalósulásra kevesebb a rálátásom. A pedagógusképzésben tanítják ezeket a módszereket, és sokan használják. A saját színházi munkámban én is próbálom alkalmazni. Sőt, a Kolibri Színházban önálló színházpedagógusunk, Végvári Viktória szakmai irányításával oktatjuk is az előadások nevelési célra történő használatát pedagógusoknak, ahogy említettem is.

Azért nagyon fontos gyerekkorban az igazi, értékes művészettel találkozás, mert a gyerekek kulcsot kapnak ahhoz a sok kincshez, amit az emberiség eddig felhalmozott. Erre való a nemzeti kultúra, a világirodalom, a képzőművészet, a tánc, a klasszikus és modern zene, és a sokféle műfajban megszólaló színház is. A Nat megalkotásakor is azt az elvet követtem, hogy minden gyerek számára nyíljon lehetőség, hogy az oktatás keretében diákévei alatt évente legalább egyszer találkozhasson valódi értéket hordozó művészeti alkotással. A múzeumlátogatás, koncerthallgatás éppen olyan fontos, mint a több művészeti ágat ötvöző, a színészi alakformálással hitelesített élő színházi előadás. A művészeti élmény sorsfordító, emberformáló erővel bír, életre szóló pozitív élményt jelent, ezért fontos, hogy már gyerekkorban mindenki találkozhasson ezzel az élménnyel.

Öt földrész művészei vesznek részt a Gyermek- és Ifjúsági Színházak Világszervezetében, az ASSITEJ-ben (ejtsd: asszitézs). Mint a magyar szervezet elnöke, azért küzdök, hogy minden olyan értékkel megismertessem a magyar fiatalokat, ami elérhető a nagyvilágban. Ugyanakkor azt is fontosnak tartom, hogy a világgal is megismertessük a magyar klasszikus és mai szerzők gyermek- és ifjúsági színházi darabjait.

– A nemzetközi mezőnyben mi, magyarok hol állunk?

– Ebben a kérdésben elrejtve ott van az aggodalom, hogy esetleg valamiben le vagyunk maradva. De ez szerencsére nem igaz. Igazából minden országnak magának kell megfogalmaznia: mi az, amit fontosnak gondol a saját fiataljai számára. Ha ezek a fundamentumok biztosak, bátran meríthetünk más országok számunkra is fontos értéket jelentő előadásaiból. Ha egy fesztiválon látok egy német előadást, amitől azt remélem, olyan témát dolgoz föl, ami a magyar gyerekek számára is fontos, azt idehozom. A másik darabot, ami számunkra értéktelen, vagy esetleg ártalmas, azt biztosan nem hívom meg. A nemzetközi együttműködések óriási választékából felelősséggel kell válogatni.

Az is fontos hivatás, hogy a magyar kultúra képviseletében milyen darabokkal jelenünk meg a nemzetközi fesztiválokon. Nekünk is vannak különlegességeink, kiemelkedő produkcióink, ahogy más nemzeteknek is. Nem szégyen tőlük tanulni, de nem indokolt senkivel szemben sem a kisebbrendűségi érzés. Zenepedagógiai vonalon mindenütt ismert például a Kodály-módszer. De ugyanígy határokat könnyen átlépő műfajunk a tánc, a mozgásszínház vagy a bábszínház. A gyerekszínházi, ifjúsági színházak világában pedig nincs olyan ország, ahol ne ismernék a Kolibrit. 

– Visszatérve az ASSITEJ-re, idén május 5-én kezdődik a Biennálé Kaposváron. Kiknek és miről szól?

– Az ASSITEJ világszervezetet több más hasonló szervezettel együtt az UNESCO felhívására még a vasfüggöny idején hozták létre. Ezeket a szervezeteket akkoriban, mint afféle kulturális kirakatot, kelet és nyugat egyaránt támogatta. A vasfüggöny leomlásával aztán javarészt okafogyottá vált, hogy politikai okból támogassák ezeket a szervezeteket. A gyerek- és ifjúsági színházak világszervezete az egyik kivétel, amelyik nemcsak életben maradt, de a sokoldalú szakmai összefogásnak hála, jobban virágzik, mint valaha.

Az idei ASSITEJ Biennálé – a sorban immár a hetedik – a legnagyobb magyar gyerekszínházi fesztivál, melyre műfaji korlát nélkül minden társulat benevezhet. Az idei programot Andai Kati válogatta. A mostani Biennálén hangsúlyosan szeretnénk szerepeltetni a művészeti egyetemek hallgatóit. Az OFI pályázati támogatásával, a Kaposvári Egyetemmel együttműködve, Next Generation programot szervezünk számukra. Emellett lesz színházi nevelési konferencia, amely szakemberek vezetésével vizsgálja a színházi kommunikáció, a színházi és drámapedagógiai módszerek hatékonyságát. Arra is lehetőség lesz, hogy a résztvevők közösen elemezzenek előadásokat. A rendezvény mindenki számára nyitott, de különös örömmel várjuk a pedagógusokat, drámapedagógusokat az ötnapos programra. Éppen érettségi szünet lesz, talán olyanok is lesznek, akiknek éppen ez az időpont lesz a megfelelő.