Olvasási idő: 
8 perc

Egy kis odafigyelés

                                                                1

„Még jó, hogy van köztünk egy lángelme, emeli az iskola színvonalát!” – kiáltotta elragadtatásában egy eminens diák.

Nagyon előreszaladtam a történetmesélésben. Valójában sokkal korábban kezdődött, pontosan három évvel ezelőtt, amikor a főváros egyik nagy múltú iskolájába kerültem. Olyan gyerekeknek segítettem, akiknek nehezen ment a tanulás.

Egy napon halk, alig észlelhető kopogásra lettem figyelmes. Bátortalan hatodikos fiú állt az ajtóban, Nózi. Illett hozzá ez a tréfás becenév. Udvarias volt, meglepően tisztelettudó. Termete átlagos, kedves arc, pisze orr, szőke haj, hatalmas kék szemek, amolyan lányok által hőn áhított, hosszú szempillákkal. Mintha egy modern kori Gárdonyi-novellából lépett volna elő.

Első látásra feltűnt, mennyire szorong. A család egy kis faluból költözött a fővárosba, szerény körülmények között, albérletben laktak az iskola közelében. Napjai egyhangúan teltek. Az órák után a legtöbb tantárgyból korrepetálásra járt. Így aztán nem maradt ideje semmire. Hosszan sorolta az iskolai kudarcokat, végül csendesen megjegyezte: „És csúnya az írásom.” Elővett egy füzetet. A nehezen olvasható, kusza vonalvezetésű sorokat olvasva feltűnt, hogy egyetlen helyesírási hiba sincs benne. „Nekem tetszik” – mondtam, és így is gondoltam.

A tanulás, főleg a matematika, számára egyet jelentett a leküzdhetetlen akadállyal, mintha a K2 hegycsúcsot kellett volna megmásznia minden reggel oxigénpalack nélkül. Csetlett, botlott, a rengeteg energia, amit a tanulásra fordított, nem járt eredménnyel. Próbáltam segíteni, de az elégtelenek egyre csak gyűltek. A tanév végén nagy nehezen sikerült a bukást elkerülnie.

A tanárok is, gyerekek is szerették kedves, maga kedveltető lényét. Volt benne valami a vidéki emberek ősi alázatából.

A következő tanév elején már nem volt kedve a tanuláshoz. Félév előtt öt tantárgyból állt bukásra. Asztmás lett. Stresszhelyzetben képtelen volt teljesíteni.

„Ez így nem mehet tovább!” – mondtam. Ezzel Nózi is egyetértett. Megbeszéltem a döntéshozókkal, matematikából a felmentését javasoltuk. A család is így látta jónak.

Ma már tudom, hogy kis változások nagy fordulatot hozhatnak az ember életében. Így volt ez Nózi esetében is.
 

2

Egyik alkalommal lelkesen újságolta, írt egy verset magáról. Legalább ötször olvastattam fel vele, mert nem hittem a fülemnek. Kedves volt, ötletes, szellemes. „Remek, írjál még!” – biztattam.

Közben sikerült felmentést szereznie matematikából. Mintha kicserélték volna. „Mázsás tehertől szabadultam meg” – mondta. Megjött a kedve a tanuláshoz, kisebb volt a teher, úgy látszott, megbirkózik a tananyaggal. Lassan rendbe jött az élete, lakást kaptak, megnőtt az önbizalma, a jegyei az előzményekhez képest jobban alakultak.

Tavasszal jelezte: van egy új vers, a ballagásra írta. „Halljuk!” – mondtam. A vers némi kiigazítás után kifejezetten jó lett. Szép Ernő verseit ajánlottam neki, jól illettek a karakteréhez. Gondoltam, keresek egy mentort, aki segít neki a versformák, a költészeti stílusok között eligazodni. Én mégiscsak műkedvelő vagyok.

A verset elküldtem az igazgató úrnak, aki a matematikusok szemszögéből szemlélte a világot. Tetszett neki, minden kollégájának felolvasta.

Költeményeit megpróbáltam különböző újságokban megjelentetni. Azt hiszem Petőfi korában könnyebb volt ismertté válni, mint most. Minden újság elutasított, a legkülönbözőbb indokokkal. A sikerre még várni kellett.
 

3

Az utolsó tanév jól indult. Figyelmét lefoglalta az írásbeli felvételire való készülés. Tervezte a jövőt.

Minden rendben ment, ez volt az első olyan félév, amikor nem bukott meg semmiből! Az asztmája elmúlt. Már nem szorongott annyit, mint régen. Több ideje maradt élni.

Mindig lelkesen újságolta, ha valami jó történt vele. Így volt ez azon a januári napon is, amikor megértettem, hogy a tehetség milyen különös dolog. Van, akinél időben megmutatkozik, felfigyelnek rá, hisznek benne – ő az igazán szerencsés ember.

„Írtam egy új verset! – kiáltotta, amikor belépett az ajtón. – Felolvashatom?” Nagyon izgatott volt. A betűk most is táncoltak a papíron, mint az első alkalommal, csak most boldog kuszaságban. Ő már tudta, amit én még nem, hogy valami nagyszerűt alkotott. Eddig is sejtettem, hogy tehetséges, de ez a vers minden kétségemet eloszlatta. Lenyűgözött a tartalom és a forma teljes egysége. Igazi stílusbravúr!

Az osztályfőnöke, aki egyben a magyartanára is volt, örült a versnek. „Már évek óta tanítom, de semmi jele nem volt annak, hogy ilyen jó érzéke van a versíráshoz” – mondta.

A legújabb költeményt elküldtem egy magániskola által hirdetett versíró pályázatra. Csak kapjon valami elismerést! Legalább egy oklevelet! Izgatottan vártuk az eredményt. Két hétig nem jött válasz.
 

4

A foglalkozásokon próbáltam képekkel inspirálni, írjon még verseket, de az ihlet mindig elkerülte. Egy nap az elkezdett sorait olvasgattam. Azon kaptam magam, hogy rímeket keresek, megírtam életem első versét. Nózinak olvastam fel először. Tetszett neki. Azonnal észrevette, hogy én teljesen más stílusban írok, mint ő. „Az ön verse elbeszélő költemény, egy történetet mesél el” – állapította meg szakavatottan. Igaza volt. 

A várva várt elismerés végre eljött. Nózi különdíjat nyert, kedves szavakkal méltatták a tehetségét, a szavalóversenyen zúgó tapsvihar fogadta a versét. Lehet, hogy különösen hangzik, de beindult a karrierje.

Ezután felgyorsultak az események. Ifjú költőnk egy csapásra a felső tagozatos lányok kedvence lett, felnéztek rá. A fiúk csak vele akartak kerékpártúrára menni. Még a költségeket is állták.

Az osztályfőnöke rendhagyó irodalomórát szervezett. Mikor először jártam az osztálytermében, Nózi szorongva várta a matematikaóra végét. Most büszkén, kicsit megilletődve olvasta fel a verseit. Mindenki őszinte lelkesedéssel fogadta. A különdíj átvételekor nem ő volt az egyetlen, aki meghatódott.

Az igazgató úr az irodájában várt bennünket. Nózi sápadt volt, mikor felmentünk a fényesre koptatott lépcsőn. Az iroda közepén egy hosszú asztal uralta a teret, kétoldalt székekkel. Leültünk az igazgató úrral szemben. Amíg felolvastam a versét, éreztem, hogy feszeng a széken. Távozóban félénken fogadta a gratulációt. „Büszke vagyok rád” – mondta az igazgató úr, és férfiasan megszorította a kezét. Az ilyan szép pillanatoknak szívesen vagyok tanúja, mint amilyen ez a találkozás volt.

A hirtelen jött sikerrel nem tudott mit kezdeni. Egy ideje hangosan kettőt koppantott az ajtón, mielőtt belépett. Fekete napszemüvegben járt, mint egy rocksztár. Valójában az maradt, aki volt.

Egyre jobban teljesített, és ez a jegyein is meglátszott. A felvételije is sikerült. A ballagásán az ő versével búcsúztak a hetedikesek. Közvetlenül az ünnepség előtt érkezett még egy elismerő díj.

Az iskola előterében álltunk. A falon lévő képekről híressé vált régi diákok mosolyogtak ránk. „Örülsz?” – kérdeztem, és sietősen odaadtam a frissen érkezett ajándékcsomagot. „Igen, csak olyan furcsa.” „Furcsa?” – kérdeztem vissza.

Valóban az. Olyan, mint az élet.