Olvasási idő: 
14 perc
Photographer

Eljön az ősz, eljön újra

Lapunk e számában kiemelt témaként jelenik meg a magyar nyelv. Anyanyelvünk, mely nehéz, kivételekkel és rendhagyó formákkal teli, hol dallamos, hol pedig kemény. Változatossága, sokszínűsége és kifejező ereje utolérhetetlen. A mindennapokban észrevétlenül természetes. Sokan ápolják, őrzik hagyományait, fejlesztik. De mit jelent a magyar nyelv egy faluban élő gyermek számára? Nagy Dzsenifer elmeséli.

Domony Pest megyében, a főváros határától mindössze 30 km-re fekszik a Gödöllői-dombság keleti határán. A környék hangulatát a dombság lankái uralják, a települését a magyar faluk csendje és nyugalma. Nyugati szélén, családi házas környezetben él a falu roma lakosságának jelentős része. Itt él a Nagy család is, három gyermekkel. A családdal – elsősorban legnagyobb gyermekükkel – július végén beszélgettem a nyári élményekről, az iskoláról és a magyar nyelvhez fűződő kapcsolatukról.
Megérkezésemkor Beáta, az anyuka volt otthon, legkisebb gyermekével, Mirellával (5). Nővérei, Dzsenifer (11) és Virág (7) éppen a boltban voltak. Amíg vártunk rájuk, a családi háttérről beszélgettünk. Kiderült, hogy Zoltán, az apa, aki munkában volt még, cigány származású, míg Beáta nem az. Ez a körülmény még kíváncsibbá tett, vajon milyen a kapcsolatuk a két nyelvvel. Hamarosan megérkeztek a lányok is, és a nyári konyha hűvösében cseverészős formában kezdetét vette a riport.

 

– Mesélnétek nekem a nyári élményeitekről?

Dzseni: – A Domonyi Ifjak programsorozat keretében szervezett nyári táborban voltunk ketten, a Virág és én. Nagyon jó volt a tábor, bár sajnos mi közben betegek lettünk. Pedig egész napra jó programok voltak és finom kaják. Azokból mi nem sokat tudtunk enni. Máshol nem is voltunk, nem is megyünk. Az iskola által szervezett nyári táborba sem, mert nem tudjuk kifizetni.

– A nyár többi része hogy telik?

Virág: – Játszom, nagyon sokat. És sokat játszom nálam kisebbekkel is. Néha pedig tévézek. Na, jó, nemcsak néha.

Dzseni: – Nyáron csak 10 után kelünk, vagy még később. Legtöbbször mindent együtt csinálunk. Anya sem szereti, ha szanaszét vagyunk. Ha az egyikünk itt van, a másik ott. Aztán, ha én megindulok, a Virág jön utánam, a Virág után meg jön a Mirella, és akkor így, libasorban megyünk mindenhová. Van, amikor zavar, de van, amikor jó. Amikor sütnek anyuék, akkor mondják ők is, hogy menjünk ki az udvarra, vagy a ház elé az utcára játszani. De távolabbra nem. És sokat olvasok. Néha-néha, amikor olyan kedvem van, akkor feljönnek a barátnőim, itt vagyunk a közelben és olyankor beszélgetünk. Van, amikor csak a tv-ről beszélgetünk. Vagy csak vidámkodunk. Meg ruhákról, suliról beszélgetünk. És persze sokat játszunk. De van, amikor egyszerűen csak azt nézem, mit csinálnak kint az emberek.

– A tv-ben mit szoktatok nézni elsősorban?

Dzseni: – Walt Disney-sorozatokat, Jackie Chan-t, Harry Potter-t, Gyűrűk urát. Ezek a kedvencek. A magyar filmeket is nagyon szeretjük, az Indul a bakterház az egyik kedvencem. Sanyikámmal, édes Sanyikámmal.

– És mi a hobbid?

Dzseni: – Az egyértelműen az olvasás. És gyűjtöm a könyveket. Ha a barátnőmnél van egy jó könyv, akkor azt kérem kölcsön, amíg kiolvasom.

Ekkor, mintegy intermezzo gyanánt, betoppant Horváth Gyula, önkormányzati roma képviselő. A helyi roma családok számára igyekszik sok-sok éve célt és lehetőséget biztosítani minden eszközzel, önzetlenül. Elsősorban a jövő generációját próbálja meg fölkarolni, hogy jobb, teljesebb életet élhessenek. Az interjú lehetőségét is ő szervezte meg számomra.

Elmesélte, hogy délután barátja, Kiss Anikó szociológus látogatta meg őket dr. Fajcsak Zsuzsannával és Rehan Allahwala pakisztán származású üzletemberrel. A találkozó célja annak bemutatása volt, hogyan lehet megtanulni a pozitív gondolkodást, hogyan lehet az emberben élő szeretettel és akarattal kitörni a mélyszegénységből, sikeres emberré válni. Ezzel kapcsolatos tréningeket tartanak sokfelé, és ezen keresztül is próbálnak a mélyszegénységben élőknek segíteni.

És ha már betoppant, megkérdeztem őt az iskoláról. Elmondása szerint a helyi iskolában a tanulók 2/3-a roma, míg a településen csupán 1/3 az arányuk. Ez amiatt alakult így, mert a többség inkább másik településre viszi a gyerekeket. Ez a sajnálatos állapot 2004 óta tart, az országos szinten megjelenő, a felek között sokszor alaptalanul gerjesztett feszültség miatt. Szerencsére a tendencia javuló, kezd helyreállni a falu lakosságának arányait tükröző arány az iskolában is. Az új igazgató nagy hangsúlyt fektet a korábbi időkre jellemző ellenségeskedések feloldására. De a fenti okok miatt még mindig kis létszámú osztályok vannak.

A tanárok között roma származású nincs, pedig nagy szükség lenne rájuk, már csak példaként is fontos lenne a jelenlétük. A tanároknak viszont példás a hozzáállása a többségben lévő roma diáksághoz. Ez jól látszik a versenyeken elért eredményeken is. És ha már iskola, ezzel a témakörrel folytattuk a beszélgetést:

– Várjátok már a sulit?

Virág: – Én már várom. 15-en vagyunk az osztályban, ebből csak 4-en vagyunk lányok, jó barátnők vagyunk. Csak egyikük az, aki nem messze lakik innen, vele sokat találkozom, de a többiek sajnos messzebb laknak, így nem is szoktunk nagyon találkozni nyáron.

Dzseni: – Én is szeretem a sulit, mert sok ott a barátnőm. Van olyan is, akivel nem találkozom, csak az iskolában. Nyáron sokukkal ritkán találkozunk, mert a falu másik végén laknak. Emiatt várom is a sulit. Még az sem zavar, hogy tanulni kell. Az osztály az jó nagyon, csak kellene még több lány. Most 13-an vagyunk, ebből csak 7 lány. A barátnőim közül van olyan is, aki közel lakik, például itt a szomszédban, velük sokat vagyok nyáron is. Egy fiúval is jóban vagyok, de ő rokon.

– Melyek a kedvenc tantárgyaitok?

Virág: – A tesi és a német. Az olvasás nem nagyon. Lassan olvasok, de azt mondják, hogy szépen. A hangos olvasást kell még gyakorolni itthon.

Dzseni: – Az irodalom az, amit szeretek, meg a tesi és a német. Ennyi. A matekot kevésbé. A helyesírást viszont kicsit utálom. Tudok helyesen írni, de vannak olyan szavak, amiket egyáltalán nem tudok leírni. A vesszők, na, azt nagyon nem tudom. Van, amikor tollbamondásnál nem tudom eldönteni, miért úgy hangsúlyozták, kell vessző, vagy sem. Az „ly” és a „j” az jól megy. És a német nyelvtan is. Azt hallom, értem, tudom, hogy miről van szó, és az alapján megy. Vannak, akik mondják, gyere már ki, állandóan bent tanulsz, meg olvasol. Én meg mondom nekik, hogy várjatok, ezt még meg kell tanulnom. És akkor a végén csak este tudok kimenni játszani. A németet annyira szeretem, hogy még külön szakkörre is járok suli után. És nagyon szeretek énekelni is, bár azt nem tudom, hogy jól tudok-e. Van, aki szerint tudok is. Egyébként harmadikban még én is lassan olvastam, nagyon lassan. Amikor osztályozták, mindig hármast és négyest kaptam. Aztán ötödik elején nagyon sokat olvastam, azóta sokat fejlődtem.

– Versekkel régóta foglalkozol komolyabban. Hogyan kezdődött?

Dzseni: – Egyszer egy régi, másodikos tanítóm mondta, hogy nagyon jól mondtam egy verset, és lesz az iskolában egy versmondó verseny, próbáljam meg. És kipróbáltam, azóta járok versenyekre. Nekem is megtetszett a versenyzés, jó részt venni ezeken. Első próbálkozásra az iskolában harmadik helyezést értem el. Most ötödikes voltam. Négy éve járok folyamatosan versenyekre. Körzeti versenyeken már voltam első helyezett. A legjobb eredményem eddig a Mondola verseny országos döntője volt, ahol sajnos nem jutottam be az első háromba. De a tíz döntősből négy domonyi diák volt. Meg is mutatom az okleveleimet!

Amíg Dzseni az oklevelekért ment, anyukája elmesélte, szerinte ezeket az okleveleket illő és fontos megőrizni, örök emlék lesz neki. És a saját családjában is jó példa lesz majd. Amíg szereti csinálni, addig nyugodtan mehet a versenyekre, csak magának tesz jót vele. Igaz, néha rosszul éli meg, ha nem úgy sikerül a produkció, ahogy szerette volna. A díjazásnál minden egyes alkalommal könyvet, verseskötetet kapott. Annyira örült nekik! Nem érdekelte, ki kapott esetleg tabletet, ki kapott fényképezőgépet, azt mondta, neki ez többet ér, annyira imádja a könyveket. És olvassa is folyamatosan őket. Hiába megy a tv, elfordul, zenét hallgat, és közben olvas.

– Verset szeretsz jobban mondani vagy prózát?

Dzseni: – Verset. A rímek miatt, mert nekem így könnyebb megtanulni. Ha egy sor nem rímel, akkor azt viszont másképp is adom elő, másképpen hangsúlyozom, másképpen nyomom meg. Verstanulásnál először sokszor elolvasom, értelmezem azt, utána megtanulom. A prózát viszont először nekem át kéne költenem, hogy könnyebben megtanuljam – mondja mosolyogva. Ha prózát mondok, akkor az valamilyen állatos próza, például La Fontaine.

Versmondásnál Szilvi nénivel úgy szoktuk csinálni, hogy először elmondom úgy, ahogy én szeretném, és utána ő javasolja, hogy ezt nyomd meg, ezt itt lassabban, ezt mélyebben, itt kiabáljál, itt sikítsál! És én nem vagyok szívbajos a színpadon, meg is csinálom. Mondjuk, a hétköznapokon ugyanúgy kiengedem a hangom, ha kell.

– Egy tanévben hány verset tanulsz meg a versenyekre? Mi alapján, hogyan választod ki a verseket?

Dzseni: – Egy évben egy verssel foglalkozom. Amikor még kicsi voltam, általában megmondták, melyik verset mondjam. Idén úgy volt, hogy Móra Ferenctől mondtam A hegedűt. A tanárnő kiadott nekünk egy nagyon vastag köteg lapot, amiken versek voltak. Nézegettem, volt kettő, amelyik tetszett. Az egyik hosszú volt, mondták is, hogy nem fogom tudni megtanulni, én mégis megtanultam. Anya sem volt benne biztos, hogy meg fogom tudni tanulni, de amikor felmondtam neki, teljesen meglepődött, milyen jól megtanultam. Először a többiek választhattak verset, én csak a legvégén, és úgy örültem, hogy ezt nem választották ki, mert a választás előtt láttam már a kötetet, és kinéztem magamnak ezt a verset.

– Vannak kedvenc költőid?

Dzseni: – Igen. Petőfit és Mórát nagyon szeretem. Mostanában pedig Tóth Árpád verseit olvasom.

– Mi fog meg az ő verseikben a legjobban?

Dzseni: – Ahogy beleadják a versekbe az érzéseiket. Vagy ha nem átélték, de így adják elő, így fogalmazzák meg.

– Van kedvenc idézeted?

Dzseni: – Mostanában ez a pár sor fog meg Mórától:

„Egyszer azonban,
Isten tudja honnan:
Hozzánk egy vándor
Egyszerre betoppan.
Orcája sápadt,
A ruhája tépve,
Nem mertem nézni
Ragyogó szemébe.”

(Móra Ferenc: A hegedű)

– A verseken kívül mit szoktál még olvasni?

Dzseni: – Főleg mesekönyvet. Ha nagyon tetszik, akkor gyorsan olvasom, de ha nem fog meg az elején, akkor már nem is nagyon érdekel a könyv. Közepesen gyorsan olvasok, de sokat tudok olvasni egyszerre. És inkább a hosszú történetek fognak meg, a rövidek kevésbé.
A régi nyelvezetet nem szeretem, nem is értem meg mindig. A János vitézt olvastuk idén, abban voltak ilyen régi kifejezések. Volt olyan sor, amit egyáltalán nem értettünk, azt a tanár magyarázta el, hogy mit jelent. Van, amelyik szót ki sem tudom ejteni, akkor inkább mástól megkérdezem, hogy mit jelent, és utána próbálom meg kiejteni. Régi szó, amit aztán úgy próbálok meg kiejteni, mintha mostani szó lenne.

– Ha valaki helytelenül beszél, az „báncsa” a füledet?

Dzseni: –  Sőt, „hasogassa” is! – mondja nevetve. Ha nagyon feltűnően mondják, akkor szólok is, de csak a barátaimnak, a felnőtteknek nem szoktam. Azt szeretem, ha valaki szépen, helyesen beszél.

– Virág, te követed a versmondó pályán a nővéredet?

Virág: – Nem, nem voltam még ilyen versenyeken, tervben sincs, legfeljebb itthon mondok verset. Én inkább olvasni szoktam, a kötelezőn kívül is.

– A lovári nyelvet is használjátok?

Dzseni: – Egyáltalán nem. Az anyanyelvünk a magyar, csak azt használjuk. Cigányul csupán 5-6 szót tudok. Engem nem is érdekel egyáltalán. Ha nóta van, akkor néha érdekel, hogy miről szól, de nem értem, hogy mit mondanak. De együtt éneklem velük, mintha például angol lenne. A környéken, a Dankó utcában sokan beszélnek cigányul, velük persze le lehetne fordíttatni. Ha magyarul énekelnek, akkor az viszont nagyon érdekel, miről szól.

Virág: – Én sem tudok cigányul. Viszont nem énekelni, inkább táncolni szeretek, ha zene van.

– Van terved a jövőddel kapcsolatban?

Dzseni: – Tavaly még titkárnő szerettem volna lenni. Most már a színészeten gondolkodom. Tetszik, hogy sok darabot meg kell tanulni, sokfélét lehet eljátszani. Jó dolog más bőrébe bújni, de magammal is meg vagyok békélve. Sokszor gondolkodom, hogy egy szerepet én hogy tudnék eljátszani. Álmomban viszont sztárénekes szeretnék lenni, mint például Jennifer Lopez.

A beszélgetés végén érkezett meg a munkából Zoltán, az apuka. Fáradtan, de boldogan. Végre itthon. A lányok nagy szeretettel, ölelésekkel fogadták őt. Mi pedig elindultunk, hogy az Ónody-kúria parkjában néhány képet készítsek a lányokról. A fotózás sok-sok nevetéssel telt, és egy varázslatos napnyugta koronázta meg a délutánt. A hangulatból talán visszaadnak valamennyit a képek, amit viszont lehetetlen, az az ízes, vidéki beszéd, amit egész délután hallhattam.