Olvasási idő: 
18 perc
Author

„Ember az, akinek arca van, és meri azt vállalni”

Dr. Török Csaba atya az Esztergomi Hittudományi Főiskola egyetemi tanára, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia TV-referense, az Emberi Erőforrások Minisztériuma Egészségügyi Tudományos Tanácsa Humán Reprodukciós Bizottságának tagja, a Magyar Sion, a Távlatok és a Szív című folyóiratok szerkesztőbizottsági tagja, valamint széles látókörű, humánus szemléletű és kivételesen felkészült beszélgetőpartner. Vele beszélgettünk emberi és világi kérdésekről: hitelességről, hidakról és hatásokról.

– Mit gondol, tág közelítésben hogyan lehetne körülírni a 21. századi ember médiával kapcsolatos tapasztalásait?

– Egyre inkább meggyőződésemmé válik, hogy ami a legmarkánsabb és a legfontosabb számunkra ebben a világban, amiben élünk (amely nemcsak valós, de virtualizált és mediatizált is egyszerre), az, ami egyre inkább hiánycikké válik: egyfajta testközeli valóságtapasztalat. Talán közhelyként hangzik, de igaz: akár a családdal, akár a barátokkal, akár a tanárokkal való kapcsolattartás szintjén hiteles, emberi modellekre van szükségünk, hogy innen elindulva eljuthassunk egy radikális módon megtapasztalt életvalóságig. A diákoknak elképesztő igényük van arra, amit hitelességnek hívunk. Ez azonban nem a tökéletesség szinonimája, hanem egyfajta emberarcúság. A hiteles ember az, akinek arca van, és aki az arcát meri vállalni – akkor is, ha az nem tökéletes.

A szociális hálók világában könnyen kialakul körülöttünk egy információs buborék (amelyben a keresőmotorok algoritmusai megfigyelik a szokásainkat, és ehhez mérten szűrik, prezentálják a valóságot számunkra), ugyanakkor én azt érzem, hogy emellett létezik egy érzelmi vagy kapcsolati buborék is (amelyben elszigetelve, csak azokkal az „ismerősökkel” találkozunk, akik állandóan pozitív visszajelzéseket küldenek nekünk), ami azonban előbb-utóbb szétpattan. Olyan nincs, hogy egy embernek ne kellene beleütköznie a valóságba – ha máskor nem, akkor, amikor kifogy a virtuális világból (akár külső adottságok, akár egy betegség vagy végső esetben a halál okán). Az egyének szintjén tehát a hitelesség a valóság kapuja, a megéltség szintjén pedig égető szükségünk van a valóságosságra.

– Szükségszerűen létezik egy ehhez hasonlóan erős szembenállás a virtuális és a valós világ között?

– Itt nem dichotómiáról beszélünk; az ember is testből és lélekből áll, de ez nem jelenti azt, hogy két darab létező van összekötözve benne. Inkább azt mondhatjuk, hogy az emberi létnek vannak dimenziói vagy szintjei: világnézeti kérdés, hogy ezeket hogy kezelem, de az, hogy az emberi létezés komplex, és létezik pszichikum, testi való vagy akár spirituális szint, az biztos. A virtualitás lényege nem abban rejlik, hogy létrehozok egy „béta-verziójú” világot; hiszen az összes olyan eszköz, amivel ma küszködünk, eredendően azért jött létre, hogy a valós élethelyzeteinkben és kapcsolatainkban segítséget nyújtson (pl. telefonon beszélhetünk azzal, levelet írhatunk annak, aki fizikai értelemben nincs mellettünk, felvételen megörökíthetünk egy hangot, egy zenét stb.). A virtuális valóságnak is nagyon sok ehhez hasonló, kisegítő funkciója van: pl. a kapcsolatok rendben tartása, nehézkes ügyek gyors és egyszerű megoldása (akár nagy távolságokból is) stb. Kérdések akkor merülnek fel, amikor a kisegítő funkció már nem kisegít, a médium pedig már nem közvetít.

Világos, hogy ebben az esetben nem egy másik valóság jött létre, hanem az én valóságtudata, valóságképe alakult át: anyagtalanná vált. Mindez azért tűnhet furcsának, mert látszólag minden elképesztően testorientálttá vált, valójában azonban mindez disszociálja az érzelmi világot: elválasztva a lelki megélést a testi funkciótól. Ennek a különválasztásnak megvoltak a történelem során a maga előnyei is: lehetővé tette, hogy többé ne szent tabuként tekintsünk a környezetünkre, hanem nekiálljunk tudományos módon feldolgozni, míg végül az orvostudomány előbb-utóbb felboncolta az embert, ezáltal egyre jobban megértve működésünket, elősegítve a gyógyításunkat. A szociális hálónkon megjelenített, saját magunkról készített képeinken is ugyanez látható: eltárgyiasítjuk magunkat azokon a szinteken, ahol korábban a legszemélyesebbek akartunk volna lenni.

– Mondhatjuk, hogy védtelenek vagyunk mindezzel szemben? A fiatalok védtelenek mindezzel szemben?

– Igen. Ezért sem szoktam szeretni, amikor mindenféle erkölcsi jelzők röpködnek arról, hogy „a fiatalok ilyenek” vagy „a fiatalok olyanok”. Nekünk egészen mások voltak a problémáink (pl. a testi épségünk megóvása, a polgári együttélés szabályainak tiszteletben tartása viszonylag egyértelmű keretek között, melyeket a szüleink könnyen átadhattak nekünk). A gyermeknek az előrehaladás, az élethez fontos képességek elsajátítása tehát nem volt olyan nehéz, mint manapság. Ezzel szemben egy mai szülő a saját gyereke nevelésében sem biztos, hogy kompetens – gondoljunk csak az új technológiák által felvetett kérdésekre. Innentől kezdve pedig védtelen a szülő, és védtelen a gyerek – és persze védtelen a társadalom is. Az ember nem erre a gyorsaságra és nem az ingereknek erre a tömegére van tervezve. Ha van is még napjainkban biológiai evolúció, annyira felgyorsult a kultúra ideje, hogy a biológiai evolúció látszólag stagnál; köszönhetően annak, hogy rövid időn belül radikális változások mentek végbe. A biológiai evolúciónak már nincsen 50 millió éve az alkalmazkodásra: a kulturális evolúció szakaszába léptünk, és ezt a gyorsulást a természetes adottságaink nem könnyen tudják utolérni.

– Mindezek fényében hogy látja, mennyiben formálja kapcsolattartási módjainkat a közösségi média, a médiahasználat? Milyen újfajta módozatok jöttek létre, és hogyan alakítják át a társadalmi konstrukcióként létrehozott valóságot?

– Ami nekem nagyon furcsa, hogy olykor a valós kapcsolattartás kevésbé tűnik valósnak, mint ami a közösségi hálón keresztül történik – pl. hazamegyünk hamarabb a közös együttlétről, hogy aztán otthon ugyanazokkal az emberekkel hálózatba kapcsolva játsszunk tovább, és a hálózaton keresztül, avatárok mögé bújva, beszélgessük tovább. Új kommunikációs metódus jön létre, amelynek kulcskérdése az azonnaliság, és emellett ott van még a kontrollnélküliség érzete is. Mintha nem érzékelnénk az átmenetet a valóság és a virtualitás között, pedig ilyenkor más szenzorok, korlátok kapcsolnak ki és kapcsolnak be – pl. teljesen természetes, hogy egy elektronikus beszélgetésben olyan dolgokat is kimondunk, amiket személyesen soha nem árulnánk el.

– De nem változik meg ezzel együtt a személyközi kommunikációnk is?

– A virtuális világra jellemző kontrollnélküliség föllazít terepeket, informálisabbá tesz találkozásokat, de szerintem az élőbeszédben mindig ott lesz a kontroll. Egyszerűen azért, mert utóbbi esetében folyamatosan figyeljük a másikat; ez egy biológiai funkció, ha ránézünk valakire, akkor a szemére fókuszál a szemünk. Más szóval ilyenkor egy biológiai gát lép működésbe, hiszen folyamatosan figyeljük a másik arcát, testét, hanghordozását, reakcióit stb., s ez akár a saját kommunikációnkat is folyamatosan felülvezérli – mindez a virtuális kommunikáció és kapcsolattartás esetében (részben) hiányzik.

– De vajon a virtuális platformokon nem igazítjuk ugyanígy a személyiségünket és a kommunikációnkat ezekhez az elképzelt (vagy akár jelen lévő) másokhoz, illetve a hozzájuk kapcsolódó elvárásokhoz? Vagy mindez teljesen máshogy működik, mint a személyközi kommunikáció esetében?

– A kettő különbözik egymástól, hiszen a virtualitásban az álszemélyiségemmel vagyok jelen, kialakíthatok egy vonzó egyéniséget magamnak (pl. végtelen számú like-ot szerezhetek), míg a biológiai személyiségemmel – ha tetszik, ha nem – ezt nem tehetem meg. Nem tudom, azt hallotta-e már, hogy egyes kutatók szerint a like megszerzésének az enyhe drogokhoz hasonló hatása van… Az ember egyébként mindig is társakat keres, másokkal való kapcsolattartásra törekszik, éppen ezért nem robbantjuk fel a kommunikációs hidakat, ellenkezőleg: mindig azt keressük (a virtuális vagy valós világban), hogy hogyan tudnánk megőrizni őket. Akármilyen technológiai újításról van tehát szó, annak oka van: a technológia abban segít, hogy hidakat építsünk.

– Hozott változásokat ez az erősen mediatizált, médiával átitatott világ az erkölcsi iránytűk, normák, értékek tekintetében? Olyan változásokra gondolok, amelyek kifejezetten a média megjelenéséhez kapcsolódóan jelentek meg.

– Jean Baudrillard, francia filozófus, szociológus szimulákrumelmélete szerint a virtuális valóságban folyamatosan képmásokat hozunk létre, amelyeknek nincs eredetijük. Ha továbbfolytatjuk ezt a gondolatot, a valóságot helyettesítő szimulákrumok világában minden, ami régen erkölcsnek számított, mára banalitássá alakul át. Előbb-utóbb tehát a dolgok apránként akár önmaguk ellentétét is elkezdhetik jelenteni. Mondok egy példát: Milyen olyan értékrendi elemünk van, amiből ne tudnánk valóságshow-t, TV-show-t csinálni? Semmilyen, hiszen mindegyikre van a szórakoztatóipari palettában valamilyen megoldás. Egy ilyen társadalmi keretben kimondani azt, hogy ez vagy az erkölcsileg rossz, szinte lehetetlen. Arról van szó, hogy gyakorlatilag már a banalizálás minden típusához hozzászoktunk: akár a jónak, akár a rossznak a kiüresedéséhez. Nem kiáltunk már fel, fel sem kapjuk a fejünket, csak lapozunk tovább. A folyamat látványos, hiszen úgy tűnik, mintha az erkölcsi érzékünk totálisan eltompult volna, ez pedig visszahat, visszaüt.

– Eddig makroszintű elemzést végeztünk (társadalmi vagy globális értelemben), de ha az egyén hétköznapi életének szintjeit szeretnénk vizsgálni, például a fiatalok mindennapi életvitelét, akkor hogyan jelenik meg mindez a szülőkkel, az oktatóval való kapcsolatukban? Hogyan jelenik meg a baráti vagy a szerelmi kapcsolataikban való jelenlétükben? Ön folyamatosan kommunikál a fiatalokkal, találkozik velük, biztosan sok tapasztalata van e téren...

– Én itt az ember önmagához való viszonyából indulnék ki, ami ott kezdődik, hogy a saját személyemnek, a saját testi és lelki mivoltomnak méltóságot adok. Ha az ember elkezd beszélgetni és reflektálni ezekre a mindennapi jelenségekre, akkor egy súlyos elzártság, egyfajta kommunikációs képtelenség kerül felszínre. A saját testünknek, pszichés vagy mentális állapotainknak nincs már akkora értéke számunkra, hogy odafigyeljünk rájuk, törődjünk velük.

A szülőkkel elbeszélgetve egyfajta lemondó állapotot lát az ember: hiszen sokszor már nem értik a gyerekeiket, nem tudnak hatni rájuk, mert nincsenek meg a kellő kompetenciáik. Ebben van egy nagy adag kétségbeesettség is. A kérdés tehát az, hogy átadhatja-e, képes-e átadni a szülő az emberi modellt vagy mintát a gyerekének? S ha tudatosul benne, hogy nem, akkor mit tehet? Az egyik reakció a lemondás, a másik, hogy mindent megtesz azért, hogy legalább a barátja lehessen a gyerekének – ha már a klasszikus értelemben vett apa vagy anya nem tud lenni. A probléma az, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy a szülők nem konfrontálódnak; bármit csinál a gyerek, egyetértenek, és alátolnak mindent, hogy a gyerek ne szembesüljön nehézségekkel, mert akkor az a szülő kudarca lenne. Amikor egy fiatal a jövőjét tervezi, és távlatokba néz, vajon meglátja-e azt a szerepet, hogy szülőnek (apának, anyának, feleségnek, férjnek) lenni mit jelent? Meglátja-e azt a távlatot, amit a család jelent? Ennek érdekében először is azt kell elérni, hogy visszanyerjünk egyfajta valóságtudatot, lényeglátást, mert ameddig ez nem történik meg, addig nincs miről szónokolni, és nincs mit megvédeni.

Tanárként szintén nincs könnyű dolgunk, hiszen nem az a feladatunk, hogy a tanulóink a barátaink legyenek, nem ezért vagyunk ott. Sok esetben például, amikor ebből később probléma van az iskolában, kiderül, hogy maga a felnőtt, a tanár volt az, aki elmosta a határt – ez egy nagy kísértés. A másik veszély, amivel a tanárnak szembe kell néznie, az ennek éppen az ellenkezője: amikor az érzelmi sebezhetőségünk miatt határok mögé zárkózunk, és beindulnak az önvédelmi reflexeink. Kicsit tehát ki-be szaladgál az ember a határok között, amiben viszont az a legnehezebb, hogy az életkor előrehaladtával szó szerint veszítjük el a csatornáinkat a gyerekeinkhez. Egyszerűen arról van szó, hogy ma sokkal nagyobb kihívás eljutni a személyesség autentikus szintjéig.

– Ez azért érdekes, mert arról már beszéltünk, hogy nemcsak ezekhez a szintekhez, de eleve a fiatalokhoz nehezebb eljutnunk. De vajon hogyan lehet azokhoz a fiatalokhoz, akik sok esetben, ahogyan Ön is említette, már az alapvető, hétköznapi kommunikációra sem mindig nyitottak, a mélyebb, erkölcsi vagy spirituális tartalmakkal, gondolati tanításokkal, tapasztalásokkal eljutni? Hiszen a tapasztalatok hagyományos úton való közvetítése sokkal lassabb feldolgozást, más hozzáállást, más típusú embert és kort igényel…

– Ezzel kapcsolatban annyit szoktam mondani, hogy én itt vagyok: ha akarsz, megszólíthatsz. Én elmondom a magamét, hogy hitelesnek tartanak-e, azt már ők döntik el. Én adok egy felületet, hogy megszólítsanak: ez azt jelenti, hogy semmilyen problémát nem oldok meg semmilyen speciális varázsigével, csupán azt mondom neki, hogy amikor akarsz, jöhetsz. Ha beszélni akarsz, beszélhetsz. És fognak beszélni. Én papként nagyon kényelmes és védett helyzetben vagyok, hiszen amíg egy osztályfőnöknek a teljes osztályért, a 100%-ért kell felelősséget vállalnia (pl. a matematikaérettségin mindenkinek át kell mennie), addig az én esetemben – noha a 100%-nak kell ajánlatot tennem –, nincsen elvárt szintje annak, hogy hány diáknak kell élnie ezzel a lehetőséggel.

– Ugyanakkor Ön egy sokkal nehezebben megfogható, sokkal hosszabb távon ható és kiható tartalmat közvetít.

– Csakhogy a történet nem azzal kezdődik el, ki az Isten, vagy mi az Isten, hanem az emberrel. De ehhez is arc és ember kell – ez nem egy szimulákrum, egy eredeti nélküli másolat, hanem egy eredeti arc – akkor is, ha nem tetszik. Az én eszközöm az emberi mivoltom: az a hidam, amelyen keresztül megszólíthatóvá válok. Hogy a nagy erkölcsi értékeket hogyan viszem ebbe át? A Biblia kulcsszava erre a tanúságtétel. VI. Pál pápának volt egy bölcs mondása: „a mai világ inkább hisz a tanúknak, mint a tanítóknak. Nem azért van ez így, mert nincs szükség a tanítók által hirdetett igazságra, hanem mert az igazságot nem elég elmondani – ezért sem lehetek az antipólusa annak, amit közvetítek.

– Fontos, hogy ezt az üzenetet, tanítást hiteles emberek közvetítsék? Például Pál Feri atyát mindenki ismeri, hatalmas elérést tud generálni, de a kérdés az az, hogy miben rejlik az általa közvetített üzenet sikeressége? Fogékonyak a fiatalok erre az üzenetre?

– Igen, messzemenően. Van igény és van fogékonyság. A II. vatikáni zsinat alapvető víziója, hogy az emberi életben egyik réteg a másikra épül: tehát ahhoz, hogy keresztény legyek, előbb embernek kell lennem. Ma egy olyan világban élünk, amelyben lehet, hogy először nem az Istenről, hanem az emberről kell beszélni. És ha már beszéltünk az emberről, akkor kezdhetünk el beszélni az Istenről. A zsinat is idéz egy 3. századi dokumentumot (nem ismerjük a szerzőjét, csak a címzettjét: a Diognétoszhoz írt levélről van szó), amelyben Jézus úgy jelenik meg, mint az emberekhez küldött ember. Ezért olyan fontos Pál Feri sok ember életében, mert ő egy olyan pap, aki teljes személyiségével van jelen, nem pedig egy szerepben. Az egyház számára ez nagyon nagy kihívás, hiszen hozzászoktunk, hogy hivatalszerűen beszéljünk az Istenről – hozzáteszem, az Istenről sajnos nagyon könnyen lehet személytelenül, az absztrakt fogalmak módjára beszélni.

– Hogyan lehet összesimítani technikát, médiát és ezt a típusú üzenetet?

– Természetesen kihívást jelent, ugyanakkor a technológia ott rejti magában a támogatás ezer lehetőségét; az már számunkra egy „aszketikus” kihívás, hogy hogyan tudjuk ezeket használni. Egyrészt nem fogadhatjuk el a technopesszimizmust vagy a technológia démonizálását, ugyanakkor egy küzdelmes úton meg kell tanulnunk élni vele: ez tehát az online és offline létezés tanulása. Nagyon érdekes, hogy a kortárs pszichológiában egyre inkább megjelenő mindfulness mennyire rímel minderre: hiszen a leírásában rengeteg olyan dolgot találunk, ami hasonlít például Loyolai Szent Ignác szemlélődő imagyakorlatának a fizikai, testi bevezetésére. Ilyen szempontból nem hinném, hogy a helyzet annyira kétségbeejtő lenne, de bölcsességre szükség van. 

– Mondhatjuk tehát, hogy egyfajta újrafelfedezését éljük a belső életnek és azon tartalmak újbóli megismerésének, amelyekről a reneszánsz, a humanizmus, a filozófia vagy a hittan mindig is beszélt?

– Miközben elképesztő sebességgel zajlik a kulturális evolúció, az ember mint biológiai lény nem változik ilyen gyorsan. A digitális bennszülöttjeink vágynak egy nomád, akár fizikailag is városon-kultúrán kívüli életre – ahová azért magukkal vihetik az okoseszközeiket. Tehát nem arról van szó, hogy vissza fogunk menni a technológiai kőkorszakba, hanem arról, hogy biológiai és pszichés tekintetben nagyon is hasonlítunk a száz évvel ezelőtti emberre, mert az elemi igények nem szaladtak el mellettünk. Bár szerettük volna azt hinni, hogy a gazdasági, technológiai rendszerek önmagukat egyensúlyba juttatják, és szükségszerűen vágányon tartják, egyre inkább rájövünk, hogy ez nem így van. A rendszer gyökerénél ott áll az ember, s az emberen áll vagy bukik maga a rendszer is, így hát a rendszerproblémák megoldása is az ember felől kell hogy érkezzen.

– Azt gondolom, hogy mindez a lehető legjobb lezárása ennek a mai eszmecserének, melynek magvát az Ön egyik korábbi gondolatával tudnám a leg­jobban összefoglalni: „Én itt vagyok, ha akarsz, megszólíthatsz.”