Author

Ép testbe ép lelket!

Illenék elméleti megalapozással kezdenem. Hogy örökifjú, plátói lelkünk botor és romlandó korpuszunkba zártan mily módfelett függ ez esendő porhüvelytől: sínylődik benne, mint börtönében, avagy birtokba veszi és általa él boldogan, míg csak az meg nem hal. Vagy hogy a korunkbéli embernek micsoda elemi szükséglete, hogy fizikai dimenzióiban is teljes életet éljen: üdeség töltse el, ózonfriss levegő járja át gép mellett tespedő, motorzajt és kormot nyeldeklő szervezetét, legalább a nap egy-egy kivételes szakaszára. Hogy a testünk fölött gyakorolt kontroll nélkül egész személyiségünket kontúrvesztés fenyegeti.

Mégis inkább személyes vallomással állok elő. Életem első negyven esztendejét kényelmes mozdulatlanságban töltöttem. Nemrégiben döbbentem rá eme furcsaságra, hazatérőben negyven kilométeres kerékpártúrámról, amely az utóbbi időben mindennapos igényemmé vált, és ha valamiért pár napig nélkülöznöm kell, olyan erővel követelődzik, amit csakugyan a platóni börtön-metafora fejezhet ki a legtalálóbban.

Ellenben az úgynevezett testnevelésórák – a tanárok az én időmben önérzetesen tiltották a tornaóra kifejezéssel élnünk – a méla undor és a páni félelem váltakozó érzéseit váltották ki gyermeki lelkemben. Utóbbi olyankor lépett a fásult visszautasítás helyébe, valahányszor hétköznapi halandó számára akrobatikusnak ható mutatványokkal vagy edzőtáborok eredménytábláinak pontszámait hajszoló teljesítménytesztekkel kedveskedett a tanulóifjúságnak a tanterv, amely – akkoriban legalábbis – a be- és megtörést tekintette fő célkitűzésének, alighanem a katonai kiképzések szellemében, a szocialista honvédelem igézetében. Az eredmény éppolyan frusztráló lett többségünk esetében, mint hogyha minden diákot, akinek nem adattak meg Van Gogh készségei, tehetségtelenségével szembesítene minden egyes rajzóra. Ámuldozva olvastam Amerikát járt barátom beszámolóját, aki kedvére görkorcsolyázhatott, úszhatott, rögbizhetett és teniszezhetett a testnevelésnek szentelt órakeretben.

Csupán gimnáziumi testnevelő tanárunk döntése után lélegezhettem fel (mennyivel ritmusosabban hangzik magyar mondatban a tornatanár szó…), aki szekrényugrásban és gyűrűgyakorlatokban tanúsított kilátástalan produkcióim láttán nemes egyszerűséggel kitiltott a tornateremből.

Ha nem teszi, sohasem kezdek fekvőtámaszokba és hasonló, kamaszos erősítő gyakorlatokba. Talán ma sem hasítok napi negyvenet huszonöttel a Tisza-töltésen. Fölmentett – nem a testnevelés, hanem inkább a teljesítménykényszer alól.

Így hát személyes élményekre alapozom mindazt, amit meglátásom szerint érdemes tekintetbe venni, ha a mozgás örömére, a szervezet karbantartására, jó közérzetre és egészséges életmódra akarunk nevelni egy gyereket. Igenis: örömre. Zord sípszó pattogásával, pállott szagú tornatermekben lehetetlenség örömteli, élményszerű, fölszabadító órákat tartani. Számomra a mozgás elválaszthatatlan a természet élményétől, és mint ilyen, afféle mindennapos nirvána, lélektisztítás, aktív meditáció.

Éppen ezért tetszik fontosnak az egész ember: test-lélek-szellem bevonása a testmozgásba. Korunkban a túltökéletesített idomok az idolok. Az ám. Csakhogy harmonikus lélek nélkül haszontalan és – bátran ki merem jelenteni – örömtelen a testmozgás.

És végül még valami, amire égető szüksége van a tespedés civilizációjában felnövekvő nemzedékeknek. A sport állhatatosságra, a kudarcok elviselésére, a nemes versengés szellemiségére, szerénységre, partnerségre és az egymás iránti tiszteletre nevel. Etika a gyakorlatban. Indoklás a címben írtak szerint.