Olvasási idő: 
26 perc
Author

Gyász az iskolában

A veszteség- és tehetetlenségérzés kezelése az osztályban

Elismerés illet minden olyan pedagógust, aki képes a minden embert megviselő gyászfolyamat végigkísérésére osztályában egy diák, tanár vagy egy gyermek közeli hozzátartozójának halála esetén. Pedagógusok, diákok, egy szülő és gyásztanácsadó mondta el ezzel kapcsolatos tapasztalatait.

„Volt diákom, aki autóbalesetben, és olyan is, aki súlyos betegségben halt meg”

„Pályakezdő koromban mint osztályfőnököt felhívott egy szülő. Kérte, mondjam meg a fiának, hogy meghalt a nagymamája – szerette volna, ha erről rögtön értesül a gyermeke. Természetesen megtettem, de úgy kellett elkapnom a nyurga, máskor magabiztos legényt, összecsuklott, kiesett a táska a kezéből. Kiderült, hogy szorosan kötődött a nagymamájához. Azóta nagyon óvatosan kezelem a haláleseteket… A legrosszabb talán az, ha váratlanul történik. Az pedig mindenképpen szörnyű, ha gyerek hal meg. Ilyen esetekben szerintem nem számít, hogy váratlan baleset vagy elhúzódó betegség következménye” – osztotta meg tapasztalatait a témában Domonkos László, a győri Jedlik Ányos Gépipari és Informatikai Középiskola igazgatója.

Sajnos megtörtént, hogy autóbalesetben meghaltak diákjai, nem sokkal az érettségi előtt. Tanította őket, és nem tudta kivonni magát az eset hatása alól. Hiszen egyik pillanatban még ott futkároztak a gyerekek a folyosón, a másikban pedig… Az is tanulságos volt számára, hogy az érintett családok mennyire másképp igyekeztek feldolgozni a gyászt. Voltak, akik  a részvétnyilvánítás mellőzését kérték, mások kifejezetten ezt köszönték meg.

Domonkos László egyik diákjáról kiderült, hogy súlyos beteg. Amíg járt iskolába, igyekeztek ugyanúgy bánni vele, mint a többiekkel, az egészségesekkel, mert neki ez jelentett segítséget. Később osztálytársai elküldték neki a leckét, e-mailen tartották vele a kapcsolatot. Amikor romlani kezdett az állapota, már maga próbált elszakadni a barátaitól. Tizedikben sajnos meghalt, de később a szalagavatón, az ünnepi műsor keretében is megemlékeztek róla az osztálytársai. Meghívták a szüleit is, akik el is mentek. Az iskolaigazgató úgy véli, ez segítség volt a gyász feldolgozásában a diákoknak és a szülőknek egyaránt. „Beszédemben akkor mindenki érezhette a hangomon, mennyire felkavart, hogy elvesztettük egy diákunkat. Azt mondtam az osztálytársainak, hogy ezzel a megemlékezéssel váltak igazi közösséggé, felnőtté. Korábban persze osztályfőnöki órán is beszéltünk a társuk miatti gyászról, érzi a pedagógus, hogy mikor van ehhez megfelelő hangulat. Nem lehet ez sem tabutéma. Elmondom a saját érzéseimet, és meghallgatom a fiatalokét. Aki egyáltalán nem képes beszélni erről, és megváltozik a viselkedése, annak szakértői segítségre is szüksége lehet. Egy haláleset után minden pedagógusunk ebből a szempontból is figyeli a tanulókat. Előfordul, hogy átmenetileg romlik a teljesítményük. Indokolt lehet a témazáró, a feleltetés elhalasztása, mert az osztálynak is van lelke, ugyanakkor éreztetnünk kell, hogy érdemes tanulniuk” – hangsúlyozta az igazgató. Úgy véli, a pedagógusnak a tanítványai miatt egy kicsit gyorsabban fel kell dolgoznia a gyászt, hogy segíthessen nekik. Ezért azt szokta mondani magának, hogy a halál az élet része. „Erősnek, de nem érzelemmentesnek kell mutatkoznunk” – szögezte le.

Így emlékeznek az egykori osztálytársak:

„Először az jutott eszünkbe, hogy kedveltük, aztán hogy miért kellett ennek megtörténnie. Kerestük az okát, valószínűleg fölöslegesen. Természetesen a tanárunk sem tudta a választ, ezt őszintén be is vallotta. Leginkább az volt a jellemző, hogy sokkal csendesebb lett az osztály. Mindenki visszafogottan viselkedett, a máskor magabiztos, nagyhangú fiúk is megszeppentek. Aztán egyikünk megemlítette, mennyire hiányzik a focicsapatból az elhunyt osztálytársunk, és hogy szinte az utolsó pillanatig, amíg betegsége engedte, aktívan sportolt, velünk játszott. Erre mások is sorban felidézték, miben volt jó, ügyes, milyen kedves perceket éltünk át vele. Szinte mindenkinek volt egy története. Ez a fajta emlékezés kezdett el egy kicsit segíteni, ott volt velünk az osztályfőnökünk is. De még ma is sajnáljuk, hogy nincs köztünk az egykori osztálytársunk, velünk kezdett, de már nem tudott leérettségizni” – mondták el az időközben már egyetemista diákok, akik középiskolásként vesztették el osztálytársukat.

Anyák napja anya nélkül

„Falusi iskola a miénk, így rögtön tudunk róla, ha valamelyik diákunk családjában haláleset történt. A temetésre közeli hozzátartozó esetén a kollégák nagy része és több tanuló is el szokott menni. Az érintett tanulóval ilyenkor az iskolában az osztályfőnök külön beszél, kifejezzük neki részvétünket. Mivel ismerjük a személyiségét, könnyebb megtalálni a megfelelő szavakat, tudjuk, melyik pedagógustól mennyi külön figyelmet igényelhet.

Ilyenkor persze a felnőttnek is meg kell birkóznia a saját érzelmeivel, miközben nem szabad rideggé, érzelemmentessé válni. Valószínűleg épp az ellenkezőjével segíthetünk. Halálesetkor leginkább tehetetlenséget érez mindenki. A tanár, akitől megszokták, hogy a legtöbb kérdésre tudja a választ az iskolában, nem tehet úgy, mintha ebben a helyzetben is tudná. De mutathat kiutat, segíthet diákjának a gyász feldolgozásában akár csak azzal, hogy meghallgatja, hogy segít neki emlékezni és felidézni korábban már megfogalmazott céljait. Az biztos, hogy azoknak a tanulóknak tudunk a legtöbbet segíteni, akiket jól ismerünk, akikkel erős tanár-diák kapcsolatot alakítottunk ki már korábban. Ez egyébként is fontos az oktató-nevelő munkában” – mondta el Németh László, a győrzámolyi Petőfi Sándor Általános Iskola igazgatója. Szerinte a pedagógusnak az jelenti az egyik legnehezebb feladatot, ha anyák napjára készül a gyerekekkel, és van az osztályában olyan diák, akinek elhunyt az édesanyja. Ilyen esetben akkor tudja kellő empátiával kezelni a helyzetet, ha éreztetheti a gyerekkel: van, aki édesanyja helyett is szereti őt, például a nagymamája.



„A lányomat csúfolták az édesapja elvesztése miatt”

Szondiné Szuromi Mónika háromgyermekes anyuka. Férje egy hónapos betegség után hunyt el két és fél évvel ezelőtt. A gyermekekkel magára maradt asszonynak máig sem sikerült teljesen feldolgoznia a történteket. „Ahogy telnek a napok, és lelkileg nehéz, mert nem érzek változást, azt mondom magamnak: a gyerekek miatt érdemes a jövőre gondolnom” – mondja az édesanya, aki orvosi, pszichológusi és másfajta szakértői segítséget is kért gyermekei számára, és gyászfeldolgozási csoportba is jár. Kislánya korábban leveleket írt, rajzolt meghalt apukájának, ám ez az édesanyát annyira felzaklatta, hogy sírt, amikor látta. Reakciói hatására a tizenegy éves kislány felhagyott a levélírással, pedig valószínűleg nála ez a gyász feldolgozásának kezdete volt. Tizenhét éves fia, úgy tűnik, jobban megbirkózik a helyzettel. Az édesanya szerint talán azért, mert többet lehetett édesapjával, több útravalót, szeretetet kapott a mindent a családja érdekében tevő, kivételes személyiségű férfitól. A legkisebb testvér, a hétéves kisfiú beszél róla a legtöbbet, neki hiányzik valószínűleg a legjobban. Nála figyelhető meg komolyabb viselkedésbeli változás, a korábban szófogadó kisgyerek sokkal kezelhetetlenebb lett.

„Az iskola tud segíteni és ártani is. A pedagógusok jó része nincs felkészülve a gyerekek támogatására ilyen nehéz helyzetben. Bár ellenpélda a nagyfiam osztályfőnöke, akinek szintén hasonló korában halt meg az édesapja, és aki – talán saját tapasztalatából is merítve – a fiam mellé állt, segítette őt. De ezt a kicsiknél nem tapasztaltam. A lányomat például csúfolták a diáktársai az édesapja elvesztése miatt, gúnyosan kiabáltak rá. Beszéltem a pedagógusával, ő pedig külön az osztálytársakkal, azóta ilyen nem fordult elő, de egyszer is sok volt. Nekem néha az segít, ha másokkal beszélhetek a gyászomról, de eleinte lelkiismeret-furdalásom volt amiatt, hogy eközben nem a gyerekeimmel foglalkozom. Persze tudom, ha én jobban vagyok, akkor nekik is inkább tudok segíteni” – monda el az édesanya.

Az egyik gyerek magába fordult, a másik kezelhetetlen lett

„Nekünk felnőtteknek sem egyszerű megbirkózni a traumával, amit egy szeretett személy elvesztése okoz. Még nehezebb egy gyermeknek, aki teljesen értetlenül fogadja az eseményt. Két megdöbbentő esetre emlékszem pedagógusi pályám során. Két felső tagozatos fiú volt az érintett, mindkettő az osztályomba járt. Az egyik eset sok évvel ezelőtt történt, az anyuka halt meg autóbalesetben, a másik fiúnak az édesapja hunyt el. A gyerekek különböző módon dolgozták fel a feldolgozhatatlant” – emlékezett vissza Fodor Pálné, a téti Kisfaludy Károly Általános Iskola pedagógusa. Szavai szerint az édesanyját elvesztő fiú korábban is csendes, visszafogott volt, a fájdalmát is ennek megfelelően viselte. Kishúga Fodorné legkisebb fiával járt óvodába. Az árván maradt gyerekeket szerető család vette körül, nagyszülők, nagynénik, nagybácsik és természetesen az apuka, akire nagy fájdalma mellett a legnehezebb feladat hárult: pótolni a pótolhatatlant. Az iskolának, a pedagógusoknak ebben az esetben ezt a szerető légkört kellett kiegészíteniük a gyászfeldolgozás érdekében, segítette ezt a munkát, hogy a kisvárosban szinte mindenki ismer mindenkit. A testvérek azóta felnőttek, a fiúból szakács lett, a kislányból építőmérnök. Édesapjuk gondoskodó szeretete kísérte minden lépésüket, büszke lehet gyermekeire, és így gondol rájuk volt osztályfőnökük is.

A másik esetben a szülők válófélben voltak, s a gyerekek elhelyezése miatti ellentét sem tűnt már egyszerűnek. Volt, hogy a nagymamától vagy más-más szülőtől jött a fiú az iskolába, és ebben a zilált helyzetben történt a tragédia. A diák korábban is kezelhetetlen volt, valószínűleg nem véletlenül, a haláleset hatására pedig egyre kiszámíthatatlanabb lett. Igényelte a beszélgetést, az valamiféle kapaszkodó volt számára. „Természetesen erre, amikor csak tudtam, lehetőséget biztosítottam neki. Már nem az iskolánk tanulója, de ha találkozunk, még mindig elbeszélgetünk kicsit. Figyelem a sorsa alakulását, remélem, nem kallódik el” – mondta a pedagógus.

Az osztályfőnököt mielőbb pótolni kell

Az ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Gimnázium közösségének néhány éven belül két nagy tanáregyéniség váratlan halálát kellett megélnie. „Egy pedagógus elvesztése az egész iskolaközösséget rendkívül erősen megviseli. A hír minden diákot érint, független attól, hogy tanította-e az elhunyt kolléga, vagy nem. Ilyenkor tudatosul mindenkiben, hogy életének mennyire meghatározó része az iskola, és hogy az iskolához tartozás némiképpen a családhoz tartozás élményére hasonlít – fogalmazott Munkácsy László igazgató. – A halál, az addig távolinak tűnő fogalom, az iskola alapvetően védett világában hirtelen valósággá válik. Elveszítjük a mintának tekintett, becsült, szeretett pedagógust. A tanár gyakran az élet egyik szilárd viszonyítási pontja a gyerek számára; elvesztése eddig elképzelhetetlen volt, és ez a képzet most egyszerre semmissé válik.”

Munkácsy László úgy véli, nem lehet egyértelműen megmondani, mit kell tenni ilyen helyzetben, de nem lehet megkerülni a feladatot, be kell menni az osztályterembe, és segíteni kell. Hogy miként, azt sok egyéb mellett a tanulók életkora és a közösség jellege is meghatározza. „Gimnáziumi korosztályról szólva joggal számíthatunk rá, hogy a tanulók bizonyos élettapasztalatok birtokában valamilyen módon megkezdik a feldolgozást. Ennek ellenére segítségre van szükségük: be kell vonni a szülőket és amennyiben lehetséges, az iskolapszichológust. Ha az osztályfőnökét veszíti el az osztály, akkor többről van szó: ő volt az, aki közelről ismerte a gyerekeket, aki támaszt nyújtott, akivel közös emlékeik és közös terveik voltak. Talán megnyugtató, ha hamar megtaláljuk azt a kollégát, akit az osztályfőnök mellett kedveltek, elfogadtak a diákok, és aki – ha őt pótolni nem is, de – mihamarabb meg tudja adni nekik a biztonságot. Érezhetik: van kihez fordulni, van, akivel együtt továbbépíthetik a közösséget. A tanár részéről nem könnyű vállalás, de a tapasztalat szerint ilyen helyzetben természetes a segítségnyújtás szándéka.”

„Két közismert, szeretett tanár kollégát veszítettünk el az elmúlt években. Az egyik esetben osztályfőnökről volt szó, itt különösen fontos volt a gyors cselekvés. Éreztem a szolidaritást a tanári karban, az osztályt tanító egyik kolléga el is vállalta a feladatot. A gyerekek pedig rendkívül hálásak voltak, mert érezték, hogy nem hagytuk őket magukra. Az érzelmi biztonság a legfontosabb, így lehet a folytonosság érzését biztosítani. Az új osztályfőnök kezdeményezésére a temetés délelőttjén egy emlékhelyet alakítottunk ki, kiállítva a tanár úr fényképét. A tanítványok, a kollégák elhelyezhettek egy-egy szál virágot, esetleg üzenetet a tanár úr számára. Osztálya ily módon közösen búcsúzott, miközben néhány tanár beszélgetett velük. Egy másik alkalommal a szülők és a diákok részvételével képeket vetítettünk volt kollégánk és az osztály közös emlékeiről” – idézte fel az igazgató. S ha a haláleset miatt romlik a diákok iskolai teljesítménye, akkor szerinte csakis a szülőkkel és az iskolapszichológussal együttműködve lehet segíteni annak érdekében, hogy minél hamarabb kikerüljenek a válságból. Az említett esetben a céljuk az volt, hogy minél hamarabb térjenek vissza a diákok a megszokott kerékvágásba, hiszen az élet megy tovább, még ha nem is ugyanúgy, mint korábban.

Mit javasol a gyásztanácsadó?

„A gyászfolyamat minden lépcsőfokán más jellegű támogatásra van szükség. Egy diák halála, főként ha váratlanul következik be, olyan tragédia az osztály- és az iskolatársak számára, aminek feldolgozásához mindenképpen segítségre van szükségük. A gyászmunka hosszadalmas folyamatán az osztályfőnöknek kell átsegíteni a tanulókat és a közösséget. Ez azért is rendkívül megterhelő feladat, mert mindeközben ő maga is elszenvedője a veszteségnek” – kezdte tájékoztatását Pulay Klára klinikai szakpszichológus, gyásztanácsadó, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának mestertanára.

„A haláleset közlésekor a gyász első stádiumába, az úgynevezett kezdeti sokk és elutasítás állapotába kerülnek a gyerekek. Képtelenek felfogni, elhinni, tudomásul venni a halál tényét, és ilyenkor nem szabad őket magukra hagyni, még akkor sem, ha a tanároknak maguknak is nehéz erről beszélni” – hangsúlyozta a szakember, és arról is beszélt, hogy az iskolának teret, időt kell adnia arra, hogy elsőként lehetőleg az osztályfőnök beszélhessen a diákokkal. A gyász elindulásának fontos feltétele ugyanis, hogy minél részletesebben megtudják a történteket, és kérdéseket tehessenek fel, ami segíti a tragédia tudomásulvételét.

A gyászfolyamat elindulását az segíti a legjobban, ha a tanár higgadtan, de mégis saját érzelmeit is bátran kimutatva tud kommunikálni az osztályával. A beszélgetéseken kívül érdemes – természetesen a helyzettől függően – az elhunyt diák padján gyertyát gyújtani, azt körülállva rá emlékezni. Az egész iskola számára adjunk lehetőséget az emlékezésre, tegyük ki a fényképét egy mécsessel az iskola közös terében is. Sokat segít, ha a társai megfogalmazzák, beszélnek arról, mit szerettek benne, miért fog hiányozni. Ezt esetleg a padjára tett rövid levelekben is leírhatják, és ehhez hasonló módon kell lehetővé tenni a búcsúzást. A temetésen való megjelenést nem szabad kötelezővé tenni, de az iskola tegye lehetővé, hogy minden érintett tanuló és tanár jelen lehessen.

„A gyász második szakaszában, az érzelmek felszakadásakor nehezen kontrollálható érzelmek sora – bánat, fájdalom, bűntudat, a harag, keserűség, reménytelenség érzése – jelenhet meg. Elengedhetetlen, hogy az osztályfőnök ebben a szakaszban is a diákok mellett álljon: tanár és diák egyaránt őszintén beszélhessen az érzéseiről. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy itt minden érzés megélése normális és elfogadható. Érdemes külön hangsúlyt fektetni a gyásszal szinte kötelezően együtt járó bűntudatra, ami egyszerűen csak azért jelenik meg, mert a másik meghalt, mi pedig élünk, lélegzünk, eszünk, iszunk, alszunk, és néha még élveznénk is az életet. Különösen erős lehet ez a bűntudat osztálytársak esetében, hiszen közöttük óhatatlanul előfordul harag, sértődés, oda-odamondogatás, veszekedés például. De ami tegnap még ártatlan viccnek, kisebb sértődésnek tűnt, az a halál árnyékában súlyos, visszavonhatatlan bántásnak, bűnnek minősülhet. Fontos az ilyen irreális bűntudat feloldása a tanár vagy az osztályközösség által” – magyarázta Pulay Klára, majd azzal folytatta, hogy a közös gyászmunka során azt is figyelembe kell venni, hogy minden gyerek önálló személyiség, és így a maga módján gyászol. Ne tartsuk például „lelketlennek” azt a gyermeket, aki kihúzza magát a beszélgetések alól, közönyösnek mutatkozik, vagy éppen nevetgélni kezd, hiszen mindez lehet az éppen elviselhetetlennek érzett érzelmek hárításának jele is. „Soha ne tegyük kötelezővé az ilyen beszélgetéseken való részvételt, soha ne minősítsünk érzelmeket, soha ne ítélkezzünk ezekkel kapcsolatban” – emelte ki a legfontosabbakat.

Gyászidőszak során számítani kell a diákok teljesítményének átmeneti romlására. Ennek oka, hogy az érzelmi krízisbe került ember képtelen a megszokott koncentrálásra, erős szorongás lehet úrrá rajta, viharos érzelmei szétzilálhatják kognitív funkcióit, vagy egyszerűen szomorúsága, reménytelenségérzése teszi lehetetlenné, hogy jól teljesítsen. Különösen jellemző ez a serdülőkre, akik ebben az életkorban kezdik kutatni az élet értelmét, kialakítani saját egyéni életcéljaikat. Egy kortársuk halála mindezeket megkérdőjelezheti, átmenetileg lerombolhatja. „Minek tanulni, erőlködni, ha holnap engem is elüthet egy autó?” – gondolhatják magukban. „Fontos szerepe van a nehézségek leküzdésében annak, ha a pedagógusok megértőek és türelmesek a teljesítményromlással vagy a megváltozott viselkedéssel szemben, ugyanakkor azt is képviselik, hogy az élet megy tovább, és hogy bíznak benne, hogy a gyászmunka előrehaladtával visszaáll a tanulók régi teljesítményszintje is” – szögezte le a mestertanár.

„Szakemberhez, elsőként az iskolapszichológushoz akkor kell fordulni, ha a megrekedt gyászfolyamat jeleit tapasztaljuk. Ilyen például, ha a tanuló teljesítménye hónapok elteltével sem tér vissza a normális szintre, ha tanórán kívüli aktivitását elveszíti, abbahagyja a sportolást, a hobbiját, ha huzamos ideig állandó szomorúság jellemzi vidám periódusok nélkül, ha képtelen osztálytársaival a korábban megszokott kapcsolat felvételére, ha a kezdeti regresszív magatartás nem szűnik meg, ha önsorsrontó vagy destruktív magatartást, alkohol- vagy drogfogyasztást tapasztalunk nála, vagy ha testi tünetek, betegségek jelennek meg nála” – sorolta a figyelmeztető jeleket a gyásztanácsadó. Az iskolapszichológus segítségét érdemes már kezdetektől fogva igénybe venni, például konzultációk formájában, háttérsegítségként, megtartó erőként a pedagógus számára is. „Véleményem szerint ugyanis jobb, ha az osztályfőnök a pszichológus szakmai támogatásával, de maga kíséri végig osztályát ezen az úton. Persze ennek elengedhetetlen feltétele, hogy a tanulókkal eleve olyan erős, elfogadásra és szeretetre épülő, ítélkezésmentes kapcsolata legyen, ami lehetővé teszi az őszinteséget, a nehéz érzelmek kifejezését, megosztását. Sajnos azt kell mondanom, hogy ha az osztályfőnöknek nincs ilyen teherbíró kapcsolata a diákjaival, vagy kifejezetten rossz a kapcsolatuk, akkor kudarcra van ítélve a közös gyászmunka is. Ilyen esetben sokkal jobb, ha az iskolapszichológus vagy hiányában esetleg a tanulókhoz közelebb álló, általuk elfogadott kolléga segítségét kérik” – hangsúlyozta.

„Az iskolai veszteség feldolgozását az is nehezíti, hogy nincsenek jól bevált rítusaink, amik megkönnyítenék a folyamatot. Az egyházi iskolákban ezt segítheti például egy közös gyászszertartás, istentisztelet vagy gyászmise. Azonban ilyenkor számítanunk kell arra is, hogy az osztálytárs „értelmetlen halála”, mint minden más súlyos veszteség, erősen megtépázhatja a serdülők Istenbe vetett hitét, és ez ellenállást szülhet bennük. A pedagógusoknak ezt az ellenállást is el kell fogadniuk, megértéssel, együttérzéssel kell hozzá viszonyulni, esetleg saját hasonló érzéseiket is megoszthatják diákjaikkal. Segítség lehet számukra, ha az iskola lelkipásztorával, hittantanárával is őszintén beszélhetnek erről, hiszen Istenhez való viszonyunk, istenképünk is állandóan változó, dinamikus, és a megtapasztalt életesemények, esetleg éppen a veszteség okozta krízisek, az azokból való kilábalás hatására is képes fejlődni, érettebbé válni” – adott gyakorlati tanácsokat a szakember.

„Ugyanakkor azt tapasztalhatjuk, hogy a diákokban magukban is megszületik a vágy arra, hogy találjanak rítusokat vagy legalább olyan „eszközöket”, amik segítik őket a feldolgozásban. Szeretnék erre is néhány szép példát említeni. Egy művészeti iskola kilencedikes tanulói elhunyt diáktársuk emlékére kedvenc fájából ültettek facsemetét az iskola kertjébe, kézműves-foglalkozásokon készített legszebb darabjait pedig kiállították ki az iskola galériájában. Egy Waldorf-iskola tizenkettedikes diákjai pedig balesetben elveszített osztálytársuk meggyászolása során többek között olyan búcsúkoncertet rendeztek az osztály tagjainak és az iskola kórusának részvételével, melyen részben szakrális, részben az elhunyt osztálytársukra emlékeztető zeneszámokat adtak elő. Emlékkönyvet nyitottak társuk számára, amibe a koncert után a nagy számban jelen lévő diákok, tanárok és szülők emlékező, búcsúzó sorokat írhattak. Ezt az emlékkönyvet – a szülők beleegyezésével – társuk sírjába helyezhették.

Ugyanezen gyászeset kapcsán történt, hogy a baleset után az akkor még intenzív osztályon fekvő társukat meglátogató diákok döbbenten tapasztalták a váróhelyiségek félelmetes ridegségét. Osztálytársuk halála után, az intenzív osztály vezetőjével együttműködve, hozzáértő diákok falfestményekkel tették őket emberibbé” – mesélte Pulay Klára.

„Az utolsó példából is látható, hogy ezt a tettet akkor és ott, egyetlen alkalommal lehetett létrehozni, nem lehet más helyzetekre alkalmazni. Azért születhetett meg, mert az osztályközösség ahhoz volt szokva, hogy saját ötleteiket szabadon megvalósíthatják, és mert ezúttal is szabad volt azt érezniük, amit éreztek. Ezek az érzelmek motiválnak, tettekre sarkallnak: a mélységes fájdalomból, a tehetetlenség és az értelmetlenség érzéséből egyszer csak megszülető tenni akarás kreatív erői szülik az ilyen megoldásokat. Nem kész megoldásokat kell tehát adni tanulóinknak, hanem ilyen szabad légkört teremteni a közös gyászmunkához is” – állítja a gyásztanácsadó.

Tanárokkal és tanárjelöltekkel dolgozva azt tapasztalta, hogy a legtöbben nagyon félnek az ilyen helyzetektől. Egyrészt azért, amiért mindannyian félünk a halállal, az elmúlással való találkozástól. „Hiszen egy kolléga vagy egy fiatal tanítvány halála nemcsak fájdalmas, megrázó és megrendítő esemény, hanem erősen szorongáskeltő is, mivel óhatatlanul szembesít bennünket saját halandóságunkkal, életünk végességével is. Mindazokkal az érzésekkel, amiket az örök ifjúság, a szenvedés- és halálmentes élet modern kori illúziójának megőrzése érdekében igyekszünk elfojtani, elhárítani. Így aztán, ahogy a társadalom legtöbb tagjának, pedagógusainknak sincsenek ma is elfogadható rítusaik, mintáik, sőt még megfelelő kifejezőeszközeik, szókészletük sem egy ilyen helyzet kezelésére. Másrészt azt gondolom, hogy a pedagógusok félelmét az is fokozza, hogy a mindent tudó pedagógus szerepe még ma is sokak szerepelképzelésében, szerepelvárásaiban él. Mintha a pedagógusnak minden kérdésre tudnia kellene a választ. De melyikünknek vannak biztos válaszai az élet és halál nagy kérdéseire, melyikünknek vannak erre olyan válaszai, amiket másoknak is el kellene fogadniuk? Ezért aztán, amikor pedagógusként odaállunk egy osztály elé, hogy segítsünk közös veszteségünk feldolgozásában, akkor le kell vetkőznünk minden biztonságot adó tanári szerepet, és jó értelemben véve pőrén, pusztán emberi mivoltunkban, hiteles érzéseinkkel – és így egyben védtelenül is – kell megjelennünk előttük. Ez bizony nehéz, embert próbáló feladat. Köszönet és elismerés illet minden olyan pedagógust, aki képes az igen megterhelő gyászfolyamat végigkísérésére” – zárta gondolatait a szakember.