Olvasási idő: 
15 perc

Gyógyító tanulás

„Egy jó kórházpedagógus rengeteget tehet a gyerek gyógyulásáért”

Munkája a hivatása: lelkesen, nagy odaadással és szeretettel, örök jobbító szándékkal, szívós elszántsággal végzi – több mint húsz éve már kórházpedagógusként. A Fővárosi Iskolaszanatórium Általános Iskola tantestületének tagja, a Kórházpedagógusok Egyesületének (KOPE) egyik motorja, az Európai Kórházpedagógusok Egyesülete (HOPE) magyarországi képviselője. László Márta emellett kápolnaőr, a Csodalámpa Alapítvány önkéntese. Szülők és gyerekek Márta nénijével a Heim Pál Kórház bejáratánál találkoztunk, ahol a betegfelvevő pult mellett faliújság vonzza magára a tekintetet; rátűzve gyerekrajzok, levelek, rajta a felirat: Suli a kórházban. Az egyik papíron gyerekes írással ez olvasható: „A kórházi tanulás izgalmas, jó, a tanár kedves, okos és szép.”

– Ezt a kolléganőmnek írták – mondja mosolyogva −, de kaptam, kapok én is hasonlót, sokat. Nagy örömöm például, hogy felvették a középiskolába azt a kislányt, aki épp a felvételire készülés idején került az ortopédiára néhány hétre. Elhozta az összes feladatlapot, együtt megoldottuk őket, aztán sikeresen felvételizett. Szép levélben köszönte meg. Jó helyen van ez a faliújság azért is, mert aki belép a kórházba, rögtön megtudja, hogy itt tanulni is lehet. Akinek be kell feküdnie a kórházba, rögtön kap egy tájékoztatót, hogy hozza a tanszereit, mert a kórházban tanítás folyik. Bár én inkább betegágy melletti korrepetálásnak mondanám, mert itt a tanulás-tanítás egészen más, mint az iskolában. Játékosan történik, hiszen fontos, hogy kedvet kapjanak a tanuláshoz, és legyenek sikerélményeik. Célja, hogy a gyerekek érezzék a folytonosságot, azt, hogy az élet megy tovább, annak ellenére, hogy kórházba kerültek. A tarisznyám mindig tele van apró kincsekkel, feladványokkal, dobókockával, csokival. Tizenöt éve dolgozom a Heim Pál Kórházban, 10–18 év közötti gyerekekkel foglalkozom, jelenleg hét fekvőbeteg-osztályt látok el. Egy alsós kolléganőm van, és egy felsős kollégám.



– Hogyan lesz valaki kórházpedagógus?

– Huszonöt évvel ezelőtt történt. Egy belvárosi általános iskolában tanítottam matematika−fizika szakos tanárként, amikor egyszer odajött hozzám az egyik tanítványom édesanyja azzal, hogy „Márta néni, magát az Isten is kórházpedagógusnak teremtette! Épp most van nálunk üresedés, jöjjön hozzánk dolgozni!” Azt sem tudtam akkor még, hogy ilyesmi létezik − mi az, hogy kórházpedagógus? −, de elgondolkodtam rajta, megtetszett az ötlet, s mondtam: próbáljuk meg!

Az első tanév eléggé különös volt, hiszen egy nyüzsgő belvárosi általános iskola után a csöndes budakeszi gyermek-rehabilitációs szanatóriumban találtam magam − amelyet azóta, sajnos, megszüntettek −, ahol volt egy miniiskola, kis csengővel, délutáni rövidített órákkal. Nagyon szerettem kijárni. Öt év után kerültem ide, illetve néha más kórházakba is küldenek, mert matek−fizika szakos tanárból hiány van. E tárgyak mellett − középfokú nyelvvizsgám lévén − németből is „használható” vagyok.

Nagyon megszerettem ezt a munkát, mert itt, a betegágy mellett tudok a legtöbbet segíteni, ez számomra nagyon fontos. A legfontosabb. Több osztályt is ellátunk, s olykor kevésnek is bizonyulunk, hiszen ez az ország legnagyobb kórháza, de igyekszünk súlyozni a feladatokat. Nyilvánvalóan a hosszú időn át bent fekvőkkel foglalkozunk elsősorban, hiszen van, aki hetekig, hónapokig, sőt évekig fekszik kórházban. A  tanuláshoz viszont minden gyermeknek joga van, annak is, aki csak néhány napot tölt kórházban. Sajnos, rájuk nem mindig jut idő, mert kevesen vagyunk. Itt, a Heim Pálban mindenképpen.

A kórházpedagógia a pedagógiának egy vékony, ám annál fontosabb szelete, mert segít elkerülni a hospitalizálódást, nem szakítja ki a gyermeket a normális életritmusából, értelmes elfoglaltságot biztosít neki, és ez a gyógyulását is felgyorsítja.

– Az állandó mosolya munkaeszköz?

– Nem mosolygok mindig, tudok haragudni is. De a gyerekekre soha! Csak akkor keseredem el, ha meg nem értésre találok a munkámat, a jobbító törekvéseimet illetően. Ebben a kórházban nagyon jó dolgozni: minden osztályon szeretettel fogadnak, kiváló az együttműködés, a kórházi vezetés is mindenben támogató.

Mindig nekünk kell alkalmazkodnunk a kezelésekhez, a vizitekhez, hiszen a legfőbb szempont természetesen a gyerekek testi gyógyulása, aztán a lelki felépülésük, csak utána jön a tanulás, de a három jól kiegészíti egymást, tulajdonképpen együtt hatékonyak igazán.

– Ön hogy tanult bele ebbe a munkába?

– Autodidakta módon képeztem magam, mert kórházpedagógus-képzés sajnos nincs Magyarországon, és a munkahelyünkről jobbára csak szaktárgyi továbbképzésekre lehet jelentkezni, holott a pszichológiai ismeretektől kezdve a gyásztanácsadásig elég sok mindenre lenne szükség. Ebben a hivatásban nagyon fontos a megfelelő személyiség kiválasztása, de a felvételkor megfelelő alkalmassági szűrő nincs.

Most néhány lelkes kollégával azon dolgozunk, hogy legyen ilyen képzés itthon is. Jó hír, hogy az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kara élénken érdeklődik iránta. Jó lenne, ha a döntéshozók is felismernék, hogy milyen nagy szükség van rá. Hiszen a kórházpedagógia a pedagógiának egy vékony, ám annál fontosabb szelete, mert segít elkerülni a hospitalizálódást, nem szakítja ki a gyermeket a normális életritmusából, értelmes elfoglaltságot biztosít, ezzel a gyógyulását is felgyorsítva. Sajnos, nincs utánpótlás – az országban körülbelül ötvenen foglalkozunk kórházpedagógiával –, pedig nagyon nem mindegy, hogy ki és milyen felkészültséggel kerül a beteg gyermek közelébe.

Egy jó kórházpedagógus rengeteget tehet a gyerek gyógyulásáért. Nagyfokú empátia, tapintat, szeretet, türelem kell ehhez a munkához: én igazából hivatásnak tekintem. Ezek a legfontosabb jellemzői egy jó kórházpedagógusnak. No, és a rugalmasság, mert itt pillanatok alatt kell felmérni, hogy milyen a gyerek aznapi állapota, és alkalmazkodni a helyzethez. Mi, újítani akaró kórházpedagógusok úgy gondoljuk, a beteg gyermekeket nem tananyagközpontúan kell tanítanunk, hanem ennél sokkal komplexebben. Teljes értékű pedagógusként kell helyt állnunk a kórházban, ahol a felzárkóztatás, a lépéstartás a tananyaggal nagyon fontos szempont – mindezt játékosan, rugalmasan alkalmazkodva a gyerek pillanatnyi állapotához. A kórház nem iskola, másként kell tehát értékelni, osztályozni, házi feladatot adni vagy nem adni.

A fiatalok azért is kellenének, mert ők jól értenek azokhoz az informatikai eszközökhöz, amelyekkel csodákat lehet tenni egy ilyesmikkel felszerelt osztályon. Például remekül megvalósíthatnánk már nálunk is azt, amit egy svéd kórházban láttam, ahol az úgynevezett eTwinning program keretében a betegágy mellett tartott földrajzórán − amikor a gyerekek Olaszországról tanultak − összekapcsolódtak egy olasz kórház földrajzórájával, így színesítve, érdekesebbé téve a tanulást. Ez a szemlélet a kórházak hematológiai, onkológiai osztályain vagy a Szent László Kórház csontvelő-transzplantáció osztályán különösen nagy jelentőségű – én is dolgoztam ilyen helyen hat éven át. Nagyon komoly kihívásokkal kell ott szembenézni, speciális, nagyon nehéz terület, de én igazán szerettem azt a munkát. Talán, mert úgy éreztem, hogy ott van a legnagyobb szükség rám. És nemcsak a kezeléseken áteső gyerekeknek, hanem a szülőknek is. Fontos nekem, hogy a gyerekek mindenütt örömmel várnak, és én örömmel jövök hozzájuk. Szívvel-lélekkel szeretem őket, nekik talán még nagyobb szükségük van erre, mint egészséges társaiknak…

– Úgy hiszem, nagy lelkierő is kell a kórházi tanításhoz – kivált a súlyosan beteg, nehéz kezelések alatt álló gyerekek betegágyánál…

– Engem a jó Isten vezérelt ide, és az erőt is ő adja a munkámhoz. Mindenképpen kell az elcsendesedés, hogy valahonnan mi is feltöltekezzünk testileg-lelkileg. És nemcsak nekünk kell – azt tapasztalom –, hanem a nővéreknek, a többi egészségügyi dolgozónak és a szülőknek is. Az Országos Onkológiai Intézet ökumenikus kápolnájának vagyok a kápolnaőre havonta néhányszor. Az elcsendesedésre lenne igény a mi kórházunkban is, főleg az intenzív osztályról. Ezt az elgondolást, hála Istennek, támogatja az igazgatónő, dr. Nagy Anikó is, így reménykedem, hogy talán előbb-utóbb itt is megvalósulhat egy ökumenikus imaszoba. Vesztettem el már tanítványomat: a gyerekhalált megszokni nem lehet, és nagyon nehéz feldolgozni. Nekem az segít, hogy hívő ember vagyok, így tudom, hogy az eltávozottaink már jó helyen vannak, az angyalok kórusában énekelnek… De azért mindig elkönnyesedik a szemem, ha eszembe jutnak… Azt tapasztalom egyébként, hogy a hívő szülők is könnyebben tudják feldolgozni a gyermekük halálát.

Tanítani azokat a gyerekeket is kell, akik gyógyíthatatlanok. Szakszóval palliatív tanításnak hívják a pedagógiának ezt az ágát – a latin szó azt jelenti: óvni, betakarni. Ekkor is van értelme a tanításnak, és a gyerekek is akarják, ha az állapotuk engedi. Mert érezniük kell a folytonosságot. A gyerekek – sokat beszélgettem velük – érzik a saját halálukat. Megérzik, és valamilyen módon kifejezik. Azt is tudják, ha egy társuk megy el. Magyarországon ez még mindig sok helyütt tabutéma, bár szerencsére egyre többször tapasztalok nyitottságot. Csak őszintén szabad velük erről beszélni. Nem szabad hazudni. Én mindig őszintén válaszolok nekik, ha megtisztelnek a bizalmukkal.

– Miért küzd olyan fáradhatatlanul a külföldi jó tapasztalatok, módszerek meghonosításáért, az utánpótlás megteremtéséért?

– Jász lány vagyok: szívós, kitartó, büszke és szabadságszerető. Ez és a hitem segít nap mint nap. Elhivatottság kell ehhez a munkához. Szívügyem a kórházpedagógia, harcolok érte, hogy ismertebb és elismertebb legyen Magyarországon, ahol még gyerekcipőben járunk az új módszerek átvételét, a merev rendszer rugalmasabbá tételét illetően. Büszke vagyok arra, hogy 2010 óta én vagyok az Európai Kórházpedagógusok Egyesületének magyarországi képviselője – a szervezetnek tagja a KOPE is, és öten közülünk egyéni tagok.

A kolléganőmmel rendszeresen járunk – saját költségünkön, a szabadságunk terhére – külföldi konferenciákra és kórházlátogatásokra, így van rálátásunk, hogy Európa más részein hogyan működnek a dolgok. Fontos, hogy tapasztalatokat cseréljünk, megismerjük a jó példákat, kapcsolatokat építsünk. Igyekszem ismertté tenni Európában, hogy mi itthon hogyan dolgozunk. Sokat tanulok a külföldi kollégáktól, de tudok én is olyat mutatni nekik, amit ők egyáltalán nem, vagy másképp csinálnak. Eleven a kapcsolatom sok kórháziskolával. Nagyon sajnálom, hogy a mi erőnk jelenleg még kevés ahhoz, hogy a soros nemzetközi találkozót a közeljövőben Budapesten rendezhessük, pedig a külföldi kollégák boldogan jönnének ide.

Fontos tapasztalat, hogy csak csapatmunkában − az orvossal, a pszichológussal, a pedagógussal együttműködve − lehet eredményeket elérni. Szoros kapcsolatban kell lenni nemcsak az egészségügyiekkel, hanem a családdal, a szülőkkel, sőt, az iskolával is. Német mintára néhányan már elkezdtük az iskolalátogatást itthon. A KOPE keretében folyamatosan dolgozzuk ki a szakmai szempontokat, szervezünk tréningeket, továbbképzéseket. Állandóan azon törjük a fejünket, hogy mit lehetne jobban, másként csinálni, gyerekközpontú és nem adminisztratív szemlélettel. Tudom, hogy megszállottak vagyunk, de csak így tehetünk érdemben a magyar kórházpedagógia jövőjéért, amelynek egyik letéteményese a jövőre 80. születésnapját ünneplő Fővárosi Iskolaszanatórium Általános Iskola.

– A Csodalámpa Alapítvány munkájába hogyan kapcsolódott bele?

– Sok-sok éve már, hogy a Szent István Bazilikában, egy karácsonyi koncert után egy nagyon kedves házaspár adakozásra kérte a közönséget az általuk létrehozott Csodalámpa Alapítvány számára, és azt mondták, hogy önkéntes munkára is szeretettel fogadnak mindenkit. Ez épp nekem való, hiszen én gyerekkórházban dolgozom – gondoltam –, ugyanis ez az alapítvány az életet veszélyeztető betegségben szenvedő gyerekek kívánságait teljesíti. Az a legjobb eset, ha nem az utolsó kívánságát, de bizony, sajnos, nagyon sokszor mégiscsak azt. Csatlakoztam a csapathoz, s így a kórházi munkám során próbálom kifürkészni a kis betegek szíve vágyát, és közreműködni a megvalósításukban. A kívánságok háromfélék lehetnek. Kívánhat a gyerek tárgyi dolgot, például hajasbabát, biciklit. Lehet a kívánsága valamilyen tevékenység: szeretne helikopteren ülni, vitorlázni a Balatonon, vagy Talmácsi Gáborral motorozni – azért épp ezeket mondom, mert ezeknek a megszervezésében én is segítettem. A harmadik lehetőség, hogy valakivel − énekessel, színésszel, sportolóval − találkozni szeretne. Amit csak tudunk, mind megszervezzük: óriási élmény a gyerekeknek! Hónapokig beszélnek róla, lelkileg feldobja őket, és a gyógyulásukat is elősegíti, gyorsítja − ez bizonyítható.

Sok örömöt is ad ez a munka, jókat viccelünk, könnyesre kacagjuk magunkat tanulás közben. Gyűjtöm az aranyköpéseiket, állandóan készülünk valamire, szervezkedünk megállás nélkül. De nemcsak én adok nekik, hanem magam is rengeteget kapok, tanulok ezektől a beteg gyerekektől. Kitartást, bátorságot, türelmet, reményt. Fantasztikus kis hősök vannak ám itt! Van egy titkos emlékkönyvem, amibe a tanítványaimtól és a szüleiktől kérek őszinte, tárgyilagos véleményt a kórházi tanulásról: hasznosnak tartják-e, jó-e így, vagy változtassunk valamin. Ezek a bejegyzések, a fiókomban lapuló gyerekrajzok, levelek, és természetesen a tanítványaim szeretete – a legnagyobb kincseim. Amikor elkeseredem, mert nem sikerül valami, vagy valamilyen szakmai ügyben nem találok megértésre, előveszem, olvasgatom őket, és megvigasztalódom. Erőt merítek belőlük, és folytatom tovább a munkámat, mert érdemes – a gyerekekért. „Boldogító tanulás” – ezt írta például kedves tanítványom, a kis Dani. Többet ér ez nekem minden kitüntetésnél!  A boldogság egyébként is csak tőlünk függ, mert az belülről jön. Legkedvesebb idézetemet az egri minorita templomban olvastam:

„Kezet csak megfogni szabad, elereszteni vétek, ellökni átok. Egymásba fonódó kezek tartják össze az egész világot.”