Olvasási idő: 
16 perc
Author

Hétköznapi hősök

Minden korban vannak a gyerekeknek példaképeik, akikre felnéznek, akiket próbálnak utánozni. Én általános iskolásként megszállott Michael Jordan-rajongó voltam, de ha mostanság lennék hasonló korú, akkor valószínűleg Cristiano Ronaldo, korunk egyik legnagyszerűbb labdarúgója lenne a példaképem.

Ők azonban elérhetetlenek, megközelíthetetlenek a hétköznapi emberek számára, személyes találkozásra, beszélgetésre velük szinte semmilyen esély nincs. Azonban, hála a technika fejlődésének, manapság sokkal könnyebb megtudni róluk valamit, mint az én gyerekkoromban. Annak idején én még kivagdostam az újságokból a fekete-fehér vagy színes cikkeket, beragasztottam őket egy füzetbe, és büszkén vittem be megmutatni az általános iskolás testneveléstanáromnak. Egy mai tinédzsernek elég csak felmennie az internetre, és a Twitteren, Facebookon, Youtube-on, Instagramon máris töméntelen mennyiségű információhoz juthat az idoljáról.

Így utólag, felnőtt fejjel jöttem rá azonban arra, hogy az igazi példaképem nem is az olümposzi magasságokban lévő kosaras sztár volt, hanem a testnevelő tanárom, akinek azóta már a kollégája vagyok, és akit 
– bár nem egy intézményben tanítunk –, még mindig „tanár úr”-nak szólítok. Ő szerettette meg velem a különböző sportágakat, és őmiatta jártam be az iskolába éveken keresztül a hét minden délutánján valamilyen tömegsport-foglalkozásra. Nem az a fajta tanár volt, aki csak állt az oldalvonal mellett, és onnan dirigált, hanem rengetegszer beállt közénk kosarazni, és úgy, a játék közben tudtunk a legtöbbet tanulni tőle. Az is már tanárként tudatosodott bennem, hogy azért volt rám olyan nagy hatással, mert maga mutatta be a különböző technikai, taktikai elemeket.

Bár én nem testnevelőként dolgozom – informatikatanár és kollégiumi nevelő vagyok egy középiskolában –, azért igyekszem továbbadni a mai fiataloknak a sport szeretetét, és próbálom rászoktatni őket a rendszeres, napi mozgásra. Ezt hitelesen tudom megtenni, ugyanis hobbi-, illetve amatőr szinten több sportágat is űzök. Tisztában vagyok vele, hogy az összes diákomnál nem tudok sikert elérni, de ha csak néhányuknak jobb lesz az egészsége és a közérzete a sportnak köszönhetően, már elégedett lehetek.

Korunk egyik súlyos problémája, hogy az emberek 
– többek között – a testmozgás rovására nagyon sok időt töltenek a számítógépek előtt. Jól megfigyelhető ez abban a kollégiumban is, ahol délutánonként, esténként dolgozom. Az ott lakó tinédzserek többsége szabadidejében csak „kockul”, közben pedig chipset eszik, és cukros üdítőitalokat iszik.

Néhány évvel ezelőtt egy távolsági buszon fültanúja voltam két ismeretlen tinédzser beszélgetésének:

– Fociztál tegnap?
– Igen.
– Melyik szerveren?

Ez a három mondat azóta is sűrűn az eszembe jut. Tanári pályafutásom egyik legsokkolóbb élménye volt. Akkor elhatároztam, nem fogom engedni, hogy a mi kollégistáink is ilyenek legyenek. Szerencsére közülük párat addig is mindig át tudtam csábítani az iskola tornatermébe egy kis sportfoglalkozásra, kosarazásra, focizásra, röplabdázásra, kondizásra, futásra, illetve „ergózásra”, azaz evezős ergométerezésre. Nagy és jól felszerelt a tornatermünk, így mindenki azt a sportágat tudja űzni, amit szeretne.

Úgy gondolom, azért is tudom őket sikeresen ösztönözni, hogy sportoljanak, mert példát is tudok mutatni nekik. Hosszú éveken keresztül versenyszerűen kosaraztam, úszásban, kerékpározásban, futásban, lovaglásban és ergózásban pedig még most is aktív vagyok. Ez utóbbi sportágban a versenyzői karrierem elindulása a munkahelyemnek köszönhető. 2012 tavaszán az igazgatóhelyettes megkért, hogy kísérjem el a diákokat a helyi ifjúsági házba, ahol éppen evezős ergométeres versenyt rendeztek. Ha már ott voltam, én is elindultam, és a legnagyobb meglepetésemre megnyertem a városi bajnokságot. Ennek a győzelemnek a hatására kezdtem el komolyabban foglalkozni az ergózással. A befektetett munka pedig idővel megmutatkozott az időeredményekben is: egyre nagyobb lett az önbizalmam, és egyre rangosabb versenyeken indultam. Minden évben részt vettem a Magyar Evezős Szövetség által szervezett országos bajnokságokon, amelyeken három bronzérmet, két ezüstérmet és egy aranyérmet szereztem. Egy alkalommal az Európa-bajnokságon is elindultam, ahol legjobb magyarként a hatodik helyezést értem el. Ezekre a versenyekre rengeteget készültem, többek között délutánonként az iskola tornatermében, és néha még a délelőtti lyukasórákban is. Volt olyan nap, amikor három részletben összesen 30 km-t húztam. Sokszor előfordult, hogy miközben eveztem, odajöttek a diákok nézni, és ha volt türelmük kivárni a táv végét, akkor húzhattak utánam ők is.

Ehhez kapcsolódik egy számomra nagyon kedves iskolai történet. 2013 tavaszán – akkor már túl voltam az első országos versenyemen, amelyen második helyezést értem el – szintén megkért az igazgatóhelyettes, hogy kísérjem el a tanulókat a szomszéd város laktanyájában megrendezendő nyílt napra. Örültem a lehetőségnek, ugyanis akkoriban annak a laktanyának a keretében működő evezős egyesületnek voltam a tagja, és abban a minőségemben is volt ott egy feladatom. Az egyesület a nyílt nap alkalmából kihelyezett két evezős ergométert az egyik körlet elé, és a látogatók közül, akinek volt kedve, bátran húzhatott. Az én dolgom volt, hogy felügyeljem a gépeket, és írjam az eredményeket. Két legyet ütöttem tehát egy csapásra: egyrészt elkísértem gyerekeket, másrészt „kiállító” voltam a honvédelmi bemutatón. Az iskola vezetősége még indulás előtt megkért arra, hogy a tanulók lehetőleg délig maradjanak, és csak utána igazoljam le a napjukat. 9 óra körül meg is érkeztünk a diákokkal a laktanyába. Segítettek kipakolni az ergométereket, majd körülnéztek. Fél 10 felé több, már nagykorú tanuló visszajött hozzám, kijelentették: végignéztek mindent, és mennének haza. Ez komoly fejtörést okozott, hiszen egyrészt ott volt a felsőbb utasítás, másrészt vele szemben az, hogy a tanulókat nem nagyon tudom visszatartani. Rövid gondolkozás után sikerült salamoni döntést hoznom. Azt az ajánlatot tettem nekik, hogy saját felelősségére azonnal igazoltan távozhat az, aki jobb időeredményt ér el 100 méteren, mint én. Az nem olyan nagy táv, annyit bár ki le tud húzni. 1000 vagy 2000 méter már nem lett volna annyira fair, de ilyen rövid távon még nekik is lehet esélyük ellenem. Mindenkinek tetszett a javaslatom, így elfogadták.

A szerző 2002 óta a Hódmezővásárhelyi SZC csongrádi Sághy Mihály Szakgimnáziumának, Szakközépiskolájának és Kollégiumának a tanára, 2016 és 2018 között a Neumann János Egyetem GAMF Műszaki és Informatika Kar, 2018-tól pedig a kiskunmajsai Tomori Pál Katolikus Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium óraadója.

Először én húztam, az időt pedig felírták egy táblára. 18 éven felülieknek tehát adva volt a feladat: aki „alulmúlja”, az elmehet. Jó volt nézni, hogy onnantól kezdve mindkét ergométer szinte megállás nélkül dolgozott, az egyre izzadtabb, fáradó diákok pedig folyamatosan fogadkoztak, hogy ha törik, ha szakad, akkor is legyőznek. Délig nem kellett kiadnom egy igazolást sem, akkor pedig elbúcsúztam tőlük, mondván, elnézném őket napestig, de mennem kell, mert akkoriban még kosaraztam is, és aznap délután idegenben volt egy meccsünk. Úgy érzem, azon a délelőttön nemcsak én nyertem, hanem az egész idő alatt próbálkozó, küzdő tanulók is, ugyanis sokkal hasznosabban telt így a délelőttjük, mint ha a városban csavarogtak volna.

Akkoriban történt az is, hogy hosszú idő után egy futóversenyen összetalálkoztam az írásom elején említett általános iskolai testnevelő tanárommal. Szóba elegyedtünk, és a beszélgetés – sportemberek lévén – az evezős ergométerezésre terelődött. Mesélte, hogy kaptak korábban egy gépet a Magyar Evezős Szövetségtől, de csak porosodik a szertárukban, mert senki nem tudja, hogyan kell szakszerűen használni. Erre felajánlottam, hogy egyik délután szívesen bemegyek egy tömegsport-foglalkozásra, és tartok egy rövid bemutatót. Így is történt, és annyira sikeres volt a demonstráció, hogy folytatása is lett, sőt, mondhatni, rendszeressé vált. Ha a szabadidőm engedi, akkor máig bemegyek a volt iskolámba, egyrészt azért, hogy húzzak, másrészt pedig azért, hogy megnézzem, hogyan eveznek a felsősök, és ha kell, akkor tanácsokat adjak nekik, kijavítsam a hibáikat.

Volt tanáromnak és a gyerekeknek is nagyon megtetszett ez a sportág, egyre komolyabban foglalkoztak vele. Sikerült szerezniük két további ergométert is, így mára igencsak színvonalas műhelymunka folyik délutánonként az iskolában. Én is szorosabbra fűztem velük a kapcsolatomat, a következő évi országos bajnokságon már az általános iskola keretében működő Diáksport Egyesület (DSE) színeiben indultam, és azóta is abban indulok. Azon a versenyen rajtam kívül a DSE-ből még két hetedik évfolyamos tanuló is indult, akik tisztességesen helytálltak. Felnőttként is nagy élmény részt venni egy ilyen komoly sporteseményen, nemhogy szinte még gyerekként. Lehetett látni a szemükben a csillogást, az álmélkodást, amikor karnyújtásnyira tőlük olimpikonok versenyeztek. Ott és akkor figyelhették meg csak igazán a helyes technikát. Egyiküket annyira motiválta a verseny, hogy keményen átdolgozott hónapok után a következő évben korosztályában országos bajnok lett. Jó érzés belegondolni, hogy a sikerében nekem is volt némi részem.

Lovaglás szőrén, kantár nélkül
 

Az Eb-s futamom után volt általános iskolai testnevelő tanárommal
 

Testvéremmel a Kékes-tetőn. 2009 óta eddig minden évben legalább egyszer feltekertünk.
 

Azonban nemcsak a tanulók kapnak tőlem, hanem én is rengeteget kapok tőlük. Nagyon sokat jelentett, amikor az említett két diák szurkolt nekem a futamom során, vagy amikor az általános iskolában húzok, és mögöttem állva biztatnak. Sokszor átlendítettek már a holtponton, nemegyszer csak azért nem hagytam abba, mert nem akartam rossz példát mutatni nekik.

Nemrégiben, egy pénteki napon az egyik munkatársam megkérdezte, mivel töltöm a hétvégét. Mondtam, hogy megyek az általános iskolába a felsősökhöz ergózni, illetve kosarazni. Erre ő azt felelte, hogy nagyon jól teszem, mert nagy szükség van a személyes példamutatásra, és hogy a gyerekeknek nagyon kellenek a hétköznapi hősök. Úton az iskolába, elgondolkodtam az elhangzottakon, és arra jutottam, tanárként kötelességem példát mutatni a felnövekvő generációknak. Gyerekként nekem is volt egy hősöm, felnőttként pedig úgy kell viselkednem, hogy én legyek az másoknak.

Ahhoz, hogy minél jobban „be tudjam teljesíteni a küldetésemet”, először is végig kellett gondolnom a pályafutásomat. Rájöttem, hogy a fiatalok szemében igazi hőssé nem is az ergométerezéssel, hanem a kerékpározásban elért teljesítményeimmel válhatok, ráadásul abban éltem át, tapasztaltam meg olyan nem mindennapi dolgokat, amelyeknek a megosztása mások hasznára válhat. Ezekről az élményeimről ezért sokszor szoktam mesélni mind az általános, mind pedig a középiskolás tanulóknak.

Hosszú távú kerékpáros karrierem 2013 tavaszán indult. Eleinte csak nagy nehezen sikerült 100 kilométert letekernem, de aztán szép lassan, fokozatosan növeltem a megtett távolságot: lett belőle 150, 200, majd 300 kilométer is. Időközben csatlakozott hozzám a testvérem is, és sokszor együtt róttuk az országutakat. Rengeteg kilométer letekerése után, a következő év tavaszán született meg bennem az elhatározás: indulni kellene kerékpárversenyen is. Nem a többiekkel akartam versenyezni, hanem csak az idővel, illetve a távval. Először csak 12 órás versenyen vettem részt a kiskunlacházi repülőtéren, ahol végül 7. lettem, 294 km-rel. A következő évben már 24 órás versenyen indultam ugyanott. Amire azonban a legbüszkébb vagyok, és amiről a tanulóknak is szoktam mesélni, az az, hogy már négyszer indultam 24 órás versenyen a Hungaroringen. Óriási élmény, amikor nézem a tévében a Formula–1-es futamot, és feltűnnek az ismerős egyenesek, kanyarok, majd egymás után törnek fel bennem a szebbnél szebb emlékek.

Ezeken a versenyeken főleg önmagunkat kell legyőzni. Eleinte nem tudtam elképzelni, hogy 500 km-t fogok 24 óra alatt tekerni, de megismertem a korlátaimat, és fokozatosan tágítottam őket. Szokták kérdezni a tanulók, hogy mi a jó egy ilyen hosszú távú versenyben. Mindig azt válaszolom, hogy a vége. Nem igazán kellemes érzés például 15 óra kerékpározás után, éjszaka sötétben fáradtan, álmosan, éhesen arra gondolni, hogy még 9 óra hátravan. Sokszor elgondolkodom azon is, hogy mit is keresek én ott, de szerencsére eddig még mindig volt kellő kitartásom, és mindegyik versenyt végigcsináltam. A leintés pillanata viszont frenetikus. Emlékszem, az első hungaroringes versenyem végén elsírtam magam. Hihetetlenül jó érzés volt belegondolni abba, mit vittem véghez, mit értem el. És nagyon jó volt utána két napig aludni is. Szoktam mesélni arról is a diákoknak, hogy a sportbeli eredmények megmutatkoznak az élet más területein is. Saját példámból azt tartom a legfontosabbnak, hogy kialakult bennem a fejlődés iránti vágy és a törekvés arra, hogy minél jobb, minél sikeresebb legyek. Például éveken át álmodoztam arról, hogy a középiskolai tanítás mellett heti egy napot taníthassak egy főiskolán vagy egyetemen. Két évvel ezelőtt, az ötödik diplomám megszerzése után aztán vettem a bátorságot, és írtam ez ügyben annak a főiskolának, amelyiken annak idején megkezdtem felsőfokú tanulmányaimat. Legnagyobb csodálkozásomra pozitív választ kaptam, és azóta már két őszi szemesztert tanítottam végig. Ehhez természetesen szerencse is kellett, de hogy visszakanyarodjak Michael Jordanre, ő mondta azt, hogy szerencséje is annak van, aki tesz érte.

Pár hónapja hallottam egy sportközvetítésben: eredményt csak úgy lehet elérni, ha kimozdulunk a komfortzónánkból. Az eredmény pedig legtöbbször tükrözi a belefektetett munkát. Írásommal az volt a szándékom, hogy saját példámon keresztül bemutassam, hogyan válhat munkájának, átélt tapasztalatainak köszönhetően egy hozzám hasonló átlagos, hétköznapi ember mások példaképévé, hősévé, és segítségével, tanácsaival hogyan fordíthatja mindezt a többiek, elsősorban a gyerekek, fiatalok javára.

Evezős ergométeres országos bajnokság, 2015