Olvasási idő: 
15 perc
Author
Photographer

Húzzák a Csíkot!

Huszonöt évvel ezelőtt alakította meg Csík János a bandáját Kecskeméten. Hosszú évek kitartó munkájával elérték, hogy megbecsült tagjai lettek a magyar népzenész közegnek. Szabó Attila belépése után viszont valami megváltozott. Attila kezdeményezésére eretneknek tűnő kísérletezésbe fogtak: ismert popdalokat alakítottak át kvázi népdalokká. Nem pusztán eljátszották a Quimby, a Kispál és a Borz, a Tankcsapda vagy az LGT dalait, hanem autentikus népzenei motívumokkal ötvözték azokat.

A végeredmény minden kételkedést elsöpört: zenei „alkimista” munkájuk eredményeképp rengeteg olyan emberrel ismertették meg a magyar népzene szépségeit, akiket korábban hidegen hagyott ez a világ. A szakma is elismerte munkásságukat: Fonogram- és Prima Primissima-díj után idén Kossuth-díjat kaptak.

A zenekar két meghatározó tagjával, Csík János és Szabó Attila prímásokkal beszélgettünk iskolai éveikről.

– Hova jártatok általános- és középiskolába, és kik voltak azok a meghatározó tanáraitok, akik inspiráltak, akik hozzájárultak a zene iránti elkötelezettségetekhez?

Csík János: – Kecskeméten születtem, oda jártam általános iskolába. Az általános iskolai tanáraim közül az alsó tagozatos tanító nénit, Nelli nénit szerettem nagyon, mert úgy tanított írni és olvasni, hogy nem feladatként, hanem egyfajta játékként éltük ezt meg. Az általános iskolában a zenetanárnőm is meghatározó volt, aki hegedülni tanított. A többiek mesélték, hogy nekik nagyon szigorú hegedűtanáraik voltak, akik megcsapkodták vonóval az ujjaikat, ha valami nem sikerült, de az én tanárom türelmes és jólelkű volt. Azért emlékszem rá nagyon, mert tudta, hogy jobban szeretek focizni, mint zeneórán lenni, és nem haragudott, ha nem gyakoroltam. Elvitt úttörős seregszemlékre is, tehát iskolán kívül is jó viszony alakult ki köztünk. Ezekre mind jó szívvel emlékezem.

A középiskolába már Kiskunfélegyházára jártam, egy gépészeti szakközépiskolába, géplakatos szakra. Ez egy fiúiskola volt, kevés nőtanárral, ami mindig másfajta miliőt teremt. A tanárok és a szaktanárok is olyan hozzáállással közelítettek felénk, hogy mi rosszcsont fiúk vagyunk, ezért sokszor keményen bántak velünk. Volt egy szakoktatónk, a Török tanár úr, akinek volt egy sajátos fegyelmezési módszere, a bütykös ujjával beleütött az ember izmába. Akkoriban másfajta világot éltünk, másfajta tiszteletet adtunk a tanárainknak, pedig ugyanúgy „rossz kutyák” voltunk. Más módon volt becsülete egy nagy pofonnak az általános iskolában, vagy akár egy szigorú tanárnak a középiskolában, mint most, és tisztában voltunk a feladatainkkal és a tanárok elvárásaival, tiszteltük a szakértelmüket. Erre jó példa, hogy az orosztanárnő is nagyon jól tudta, hogy itt senki sem akar oroszul beszélni, de tisztességesen megtartotta az órákat, elvárta tőlünk, hogy tanuljunk, és ezért egészen sok megmaradt abból, amit tanított.

Szabó Attila: – Én Gödöllőre jártam általános- és középiskolába, a gödöllői Erkel Ferenc Általános Iskola zenetagozatos osztályába. Volt két kiváló alsó- és felső tagozatos tanárom, Újvári Géza bácsi és az ő felesége, Zsuzsa néni, akiknek az énekórái olyan meghatározóak voltak, hogy a gimnázium elvégzése után miattuk választottam az ének-zene szakot a történelmen kívül az egri főiskolán. A helyválasztás sem volt véletlen, hiszen ők is ugyanitt végeztek. Olyan példaképek voltak, hogy amikor épp azt kérdeztem magamtól, mi lesz belőlem, mert fogalmam sem volt, akkor valahol belül ők motiváltak. A történelemszeretet már inkább a gimnáziumból jött.

Volt egy kiváló hegedűtanárom is Gödöllőn, Wendler Magdi néni. Régivágású, nagyon jó muzsikus volt, bár ő nem népzenét, hanem klasszikus hegedűt tanított. A főiskolán aztán Szepesiné Ildikó néni, kórusvezető és szolfézstanár tanított meg a zene iránti alázatra és tiszteletre a nagyon alapos szakmai felkészültségével. Én ezektől az emberektől tanultam meg, hogy nem a zene van értünk, hanem fordítva. Ma ezek nagy szavaknak tűnhetnek, de biztosan állíthatom, hogy nálunk tisztán ez a fajta mentalitás működött. Nyilván az énekóráknak nagyobb jelentőségük van egy zenetagozatos iskolában, mint egy sima iskolában, mégis legalább annyira fontosak szerintem, mint egy matematika- vagy történelemóra.

– A legendás prímások nem éppen a csendességükről vagy visszafogottságukról híresek. Ti mennyire voltatok rossz gyerekek?

Cs. J.: – Engem nem kellett félteni, sok mindent kipróbáltam. A gyakorlati tanárommal kapcsolatban élénken él bennem egy történet. A tanteremben randalíroztunk a két óra közötti szünetben, én pedig a falon fölfele futást gyakoroltam. Persze a cipőm talpa tiszta kosz volt, így a falon ott is maradtak ennek a próbálkozásnak a nyomai. A tanár bejött a terembe, meglátta ezt, és az óriás kezével olyan pofont adott, hogy beestem a pad alá. Pedig, mondom, elég bonyolult volt beesni ezek közé a régi, összecsavarozott padok közé. Na, ott elüldögéltem néhány percig, amíg szépen ránk nem csöngettek, és a többiek szóltak, hogy most már előmászhatok. Nem sírtam, mert ez pont egy olyan pofon volt, ami helyére tudja tenni az embert. Néha ilyen is kellett, hogy megjöjjön az eszem.

Sz. A.: – Én nem voltam rossz gyerek, inkább nagyon figyeltem az órákon, ezért aztán otthon keveset kellett tanulnom. Ugyanakkor – főleg gimnáziumban, amikor már zenéltem – jópofa srácnak számítottam, sokat mozogtam az emberek között, jöttem-mentem, nem voltam tehát visszahúzódó, de balhéim sem voltak.

Cs. J.: – A tanári szigor sokkal nagyobb volt akkoriban, ami nem feltétlenül elítélendő dolog. Hiába indult el jó ideje ez a szabadabb szellemű oktatáspolitika, szerintem inkább pórul járt ezzel a magyar közoktatás. A tanárnak is kell éreznie, hogy mi a jó, mi a rossz, ahogy a tanítványnak is tudnia kell, hogy létezik felé egy elvárás, ami voltaképpen segítség a fejlődéshez, de ezért tenni is kell valamit. Ha szeretnél valamit kapni, azért adni is kell. Ezért nem szerencsés teljesen szabadon engedni a tanítványaink életét. Én bevallom, a kicsit keményebb iskolában hiszek, bár ebben biztos szerepet játszik, hogy egy régivágású fiúiskolába jártam.

– A muzsikusoknál nagyon fontos a mester, aki nemcsak a zenélés technikáját, hanem ars poeticát, gondolatokat közvetít, a zenéléshez való hozzáállást tanítja. Ti kiket tartotok a mestereiteknek?

Cs. J.: – Ez nehéz kérdés, mert ahogy felsoroltad ezeket a kritériumokat, amelyeknek egy mesternek meg kell felelnie, nemcsak egy, hanem elég sok ember jutott az eszembe. Valaki
a muzsikálni tudásával, a zenével való mesélésével tanít, valaki azzal mutat példát, ahogy egy zenekart el tud vezetni, és van olyan, aki a hétköznapi életben nyújt valami fantasztikus dolgot. Volt egy észak-mezőségi ember, aki elképesztő tudású prímás volt, majd fogta magát negyvenévesen, kiment az országútra stoppolni, és azóta senki nem tudja, hova lett. Csak vitte a hegedűjét és élt, amerre tudott. Mély csodálattal hallgattam Zerkula János gyimesi prímás játékát is, aki olyan sajátos játéktechnikával és zenélni tudással rendelkezett, hogy teljesen mindegy volt, a világ melyik részén muzsikált, mindenki kénytelen volt rá odafigyelni. Egyedül játszott és látássérült volt, ami szintén példaértékű, mert azt mutatja, hogy sérülten is lehet teljes életet élni. Tudom, hogy egyszer muzsikált az életéért még a világháború alatt az oroszoknak. Velem is előfordult, hogy egy jó nagy kipofozást megúsztam a játékommal. Mesteremnek tekintem Porteleki Lászlót is, aki most a Muzsikásban játszik, mert példamutató számomra az, amilyen fegyelmezett rend szerint, egyfajta odaadással van a játék vagy a próbák iránt. Berecz Andris is ilyen, mert ő a próbákon is úgy zenélt, úgy mesélt, mintha már az előadáson lenne. Nemcsak azzal foglalkozott, hogy technikailag a helyén van-e a játéka, hanem azt is elpróbálta, milyen egy előadás. Halmos Bélától pedig azt tanulom, hogyan kell idős zenésznek lenni. Nagyon jól kezeli a korát, tudja, milyenek a fiatalok, minden szituációban otthon van, mindemellett öröme is van a helyzetben.

Sz. A.: – Ha népzenei, autentikus adatközlőkről kell beszélni, akkor nekem egy magyar, péterlaki származású muzsikus, Csiszár Aladár az egyik példaképem. Úgy ismertem meg, hogy kivittek hozzá, és rögtön megtetszett az a péterlaki, Felső-Maros
menti muzsika, amit játszott. Nagyon sok technikai dolgot tanultam tőle. Akkoriban itthon ezt a fajta zenét nemigen oktatták még az iskolákban, ezért az első jászberényi táborban Pál Misitől, a jászsági népi együttes prímásától sajátíthattam el, de az alatt a tíz nap alatt nem csak tőle leshettünk el fogásokat, egymástól is rengeteg mindent tanultunk.

A zenekar tagjai:

Makó Péter – fúvós
Majorosi Marianna – ének
Barcza Zsolt – cimbalom/harmonika
Bartók József – bőgő
Csík János – hegedű
Szabó Attila – hegedű
Kunos Tamás – brácsa

– Attila, a te személyedben egy gyakorlott, nagy múltú tanárt is tisztelhetünk. Meddig dolgoztál a közoktatásban?

– A főiskola befejezése után rögtön elhelyezkedtem a füzesabonyi Teleki Blanka Általános Iskolában 1991-ben, ahol tíz évig tanítottam történelmet és ének-zenét. Híresen szigorú tanár voltam, de nem ám a történelem miatt tartottak tőlem a diákok. Véresen komolyan vettem az énekoktatást, olyannyira, hogy még buktattam is belőle. Ennek ellenére a mai napig hívnak osztálytalálkozókra. Úgy látszik, mégsem a szigorúságom, hanem a zene iránti elkötelezettségem és szeretetem maradt meg a diákjaimban. 2000 után pedig Egerben tanítottam különböző zeneiskolákban, illetve egy középiskolában voltam óraadó. Büszke vagyok arra, hogy mára sok tanítványomból elismert zenész lett.

– Jani, te is kipróbáltad magad tanárként, évek óta tanítasz zeneiskolában. Milyen tanárnak tartod magad?

– Nem szabadna hát-tal mondatot kezdeni, de mégiscsak a gondolat elé kívánkozik, mert igazából nem tartom magam jó tanárnak. Ennek ellenére sok olyan tanítványom van, aki – a saját maga szorgalmának is köszönhetően – azt mutatja nekem, hogy tudunk valamerre jutni. Azért nem tartom magamat jó tanárnak, mert ahhoz következetesség, szigorúság is kell, amiről Attila is beszélt, de én szeretek a tanítványaimmal egyfajta lazább, jobb kapcsolatban lenni, nem vagyok az a „pajesztépő” típus. Az én egyéniségemből hiányzik ez az „érted haragszom” keménység, pedig a szigorúság néha előrevivőbb, olykor annak is megvan a maga helye. Ahhoz képest, hogy korábban a szigorú iskoláról beszéltem, most jól ellentmondtam magamnak, nem? Na, ilyen botcsinálta szakértő vagyok én.

– Huszonöt éves a Csík zenekar, idén Kossuth-díjjal ismerték el a munkásságotokat. Hogy él bennetek ez az időszak, hogyan tekintetek vissza a Csík zenekar eddigi történetére?

Cs. J.: – Amikor elkezdtük, az volt a legfontosabb, hogy minél jobban tudjuk ezt a zenét muzsikálni, minél jobban tudjuk azokat az öregeket utánozni, akik évtizedeken keresztül, az életük java részében tanulták ki ezt a szakmát. Nagyon fontos volt számunkra újra megidézni őket. Soha nem akartunk mi ebből semmilyen nagy varázslást csinálni, igazából azt az élményt akartuk minél jobb minőségűvé tenni, amit mi magunk is táncosként, táncházban zenészként átéltünk. Az elmúlt huszonöt év tele van olyan pillanatokkal, melyekben inkább igyekezünk jobbak lenni. Volt, hogy ez sikerült, volt olyan is, hogy elcsúszott a történet. A zenekar nélkül sokkal üresebb is lett volna az életem, hiszen géplakatosnak tanultam, és csoda, hogy ezt egyáltalán elkezdtem. Erre szoktam mondani, hogy az ember sokszor úgy lesz „milliomos”, hogy nem is tud róla: bejárja az egész világot, muzsikál mindenfelé, örömet okoz a zenéjével, s közben ő is gazdagodik. Az autóbalesetem után fordult egyet a világ, az azóta eltelt nyolc év kiemelt népszerűséget hozott nekünk hetünknek. Azért lett ilyen a mi történetünk, mert mindenki egy darabot adott magából. Nekem pedig arra kellett és kell vigyáznom, hogy ezek az arányok jól meglegyenek a zenekaron belül.

Jelentősebb díjak, koncertek:

2013
 Kossuth Díj
2010 Prima Primissima Díj jelöltje v Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje (Csík János)
2009 Magyar Örökség-díj v Kodály Zoltán Díj
2008 Brüsszel – lemezbemutató koncert
2007 Fonogram díj v MÜPA, önálló koncert
2006 Észtország, koncert-turné
2002 Amerikai koncertkörút
2001 Olaszországi turné
2000 Sydney Olimpia, Magyar Kulturális Delegáció
1998 Közművelődésért díj

Sz. A.: – Én tizennyolc éve vagyok a zenekar tagja, mondhatnám úgy is, hogy most értem nagykorúvá ebben. Az első koncertem Bécsben volt a zenekarral, amit nagyon élveztem, és azóta is azt szeretem a legjobban: ha elkezdünk muzsikálni, akkor mindig valami vidám dolog sül ki belőle, nincs szájhúzás, hogy már megint zenélni kell, hogy kötelességnek élnénk meg az együttjátszást. Csak felmegyünk a színpadra, és bár lehet, hogy egy turnésorozatból ez már a negyedik állomás, de csak addig tart a nehézség, amíg kiszállunk a buszból és behangolunk, utána már mindig örömmel játszunk.

– Most, hogy ennyi díjjal jutalmazták a munkásságotokat, milyen vágyaitok vannak még a zenekarral kapcsolatban?

Sz. A.: – Nekem nagy vágyam, hogy még egy huszonötös benne legyen. De a siker továbbra is ugyanúgy az autentikus és a feldolgozás közötti egyensúlyban rejlik – megtartani az összhangot a kettő között, egyik irányban sem elborulni, úgy alkotni újat, hogy a gyökerektől sosem szakadunk el.

Cs. J.: – Most, hogy már ennyi díjat megkaptunk, azt gondolom, nem lehet azt mondani, hogy a zenekar ne lenne eredményes, de az igazi siker mégis az, hogyha az ember boldogan emlékezik vissza minden együtt töltött percre. Azt szeretném hallani öt-tíz év múlva a zenészektől, hogy „emlékszel-e, amikor…”, és nem azt, hogy „hú, de rossz volt, amikor…”. A közönség szeretetén és a szakmai elismeréseken kívül a mindenféle tét nélküli együttzenélés egyszerű öröme és a sok közös emlék volna a legnagyobb díj a számomra, és ez motivál a folytatásra is.