Olvasási idő: 
10 perc
Photographer

Káva Kulturális Műhely

Ahol a szereplő noszogat, heccel, játszik

Kimozdít, provokál a véleményformálásra, ráébreszt a személyes felelősségre, arra, hogy a körülöttünk levő világ alakítható. A színház sokrétűségében arra is alkalmas, hogy egészen meglepő, játékos és szokatlan eszközeivel a nevelés szolgálatába szegődjön. Takács Gáborral, a Káva Műhely szakmai vezetőjével beszélgettünk.

– Ha módszertanilag el kellene helyezni magatokat, akkor hogyan definiálnád a tevékenységeteket?

– A színházi nevelés kifejezés mára gyűjtőfogalommá vált, amelybe több műfaj is beletartozik. Mi egy angolszász módszerrel dolgozunk, a neve: TIE (Theatre in Education). Amikor a ’90-es években elindult a Kerekasztal csoport Gödöllőn, akkor ennek a kifejezésnek az volt a magyar fordítása, hogy színház a nevelésben. A kétezres évek elejétől aztán, amikor sokan sokféleképpen kezdtek el művészeti neveléssel foglalkozni, elindult egy műfaji szélesedés és sokszínűség. Mára a színházi nevelés gyűjtőfogalom, amely számos műfajt fog össze. Ebből már csak egy a sok közül a TIE.

– Melyek a TIE sajátságai?

– Egyszerre egy osztállyal dolgozunk, ami általában 2-3 órás programot jelent. Mindig valamilyen emberi (erkölcsi, társadalmi) probléma áll a középpontban, amit feldolgozunk. Az egyes darabok szűk életkori határokon belül készülnek a diákok számára – nagyjából két évfolyamonként egy darab, így például a harmadik osztályos már nem azt nézi, amit az elsős és másodikos, hisz nem ugyanaz foglalkoztatja, nem ugyanazt érti meg a világból a hét-, mint a tízéves.

– Egy adott évad témáit milyen módon választjátok ki?

– Hasonlóan működünk, mint egy nagyszínház, ahol akár tematikus koncepciója lehet egy évadnak. Azon is múlik a választás, hogy a nálunk dolgozó színész-drámatanárok mennyire problémaérzékenyek, ki tudják-e szűrni, melyek az izgalmas témák, vagy éppen, amiket tabuként kezelnek, amelyekről beszélni kell. Egy belső metódus, mondjuk úgy: érési folyamat során ezeket átbeszéljük, megvitatjuk. És kiderül, hogy belelátunk-e az egyes javasolt kérdésfelvetésekbe annyit, hogy akár előadássá formáljuk.

– Van arra példa, hogy egy konkrét esemény, impulzus indított útjára darabot?

– Tavaly készült Az emlékezés drámái címmel egy projektünk, amely négy előadásból áll, amelyek a magyar történelem elmúlt száz évének valamilyen traumatikus eseményéhez kapcsolódnak – Trianon, holokauszt, ügynök-ügyek, végül a néhány évvel ezelőtti cigányok elleni gyilkosságsorozat. A célunk nem az volt, hogy történelemórát tartsunk színházi eszközökkel. Azt érzékeltük, hogy a traumák, amelyeket ezek a történelmi események okoztak, itt élnek velünk. Ezekről pedig bizonyosan van véleménye a középiskolásoknak. Az a kérdés: miként viszonyulnak ezekhez? Minket az érdekel, hogyan csapódnak le, ülepednek le mindezek a fiatalokban.

– A teljes palettát tekintve melyek a legsikeresebb témák, illetve előadások?

– Bár nagyjából egyenlően oszlik meg az érdeklődés, mégiscsak vannak sikerprogramjaink, amelyekre nagyobb az érdeklődés. Az egyik a Bábok című előadásunk, amelyet Büchner Leonce és Léna című darabja nyomán készítettünk, és négy éve játsszuk. A szabadság és a társadalmi elvárások témája köré épül, és olyan kérdéseket vet föl, hogy mennyire kötnek meg minket a társadalmi elvárások, mennyire vagyunk szabadok, amely a tizenöt-tizenhat éves korosztálynak köztudottan kőkemény létkérdés. Ez a darab nagyon betalált. Tulajdonképpen az öltözködésen keresztül velük együtt szép lassan sokkal mélyebb és fontosabb kérdésekig jutunk el.

– Mennyire igénylik a fiatalok ezt a fajta feldolgozást? Valódi az érdeklődésük, vagy csak afféle iskolai kötelességről van szó, ami esetleg ott, helyben nagyot fordul?

– Nagyjából így történik, ahogyan most elmondtad. Annyira sokfélék vagyunk – az iskolák, az osztályok, a gyerekek is –, és az elmúlt 17 év alatt megszámlálhatatlan reakcióval találkoztunk. Természetesen előfordul, hogy a diákokat „odacipelik”, és legfeljebb az vonzó számukra, hogy addig sem kell a suliban lenniük. De amint rájönnek, hogy itt nemcsak csendben ülni kell, hanem részt venni majd az előadásban, borzolja a kedélyeket. Egy osztályt két dolog tesz próbára. Az egyik a darab témája, ettől vagy megijednek, vagy lelkesíti őket. A másik: a színházi forma. Esetünkben ez kimozdít abból a kényelmi állapotból, amelyre mindnyájan szocializálva vagyunk: azaz, hogy bemegyünk a színházba, ülünk a sötétben, jó messze, lent a nézőtéren, a végén felkapcsolják a villanyt, tapsolunk, hazamegyünk.

Nálunk radikálisan más helyzetbe kerülnek: egy kamaraszínházi térbe, ahol egy méterre vannak a színésztől, aki pillanatról pillanatra megszólítja, sőt, játékba is akarja vinni őket, hogy azon keresztül mondják el, mit gondolnak. Azok az osztályok, akik megszokták, hogy megkérdezik a véleményüket és partneri viszonyban vannak a felnőttekkel, nagyon élvezik ezt a helyzetet, és szárnyalnak benne. Erre sajnos kevés példa van. A legtöbb esetben a gyerekek nem arra szocializálódtak, hogy elmondják a véleményüket, hogy egy problémát több szempontból megvizsgáljanak, sőt, még arra sem, hogy problémákkal foglalkozzanak. Nyilván sokkal érdekesebbek azok az osztályok, akik magukhoz képest lépnek nagyot mindebben.

– Ez ott helyben érzékelhető?

– A gesztusok, a jelenlét, a figyelem, minden árulkodó. Ha kiállok az osztály elé, és felteszek kérdéseket, már a hallgatásukból tudom, hogy az milyen hallgatás: be vannak ijedve, még nem nyertem meg a bizalmukat, direkt nem akarnak mondani nekem semmit, avagy fogalmuk sincs arról, mit kéne felelniük. Ennyi év rutinnal az ember a rezdülésekből meg tudja mondani, milyen az adott közönség. Éppen az a spontaneitás a legizgalmasabb a műfajban, hogy mindez beépül az előadásba. A siker mindig az induláshoz képest értelmezendő. Van olyan osztály, akik azzal az élménnyel mennek el, hogy közülük három ember fel tudta vállalni a véleményét.

– Egy passzívabb közönséget miként lehet belevinni a játékba?

– A legnagyobb eszközünk: maga a színház. Az esetek többségében nagyon megkönnyíti a kommunikációt, hogy mi a színpadról fiktív figuraként szólítjuk meg, provokáljuk, kérdezgetjük őket. Nyilván nem szólhatunk ki civilként, hogy „Gyerekek, legyetek már kicsit aktívabbak!”. Ehelyett az a lehetőségünk, hogy a szerepből segítjük őket – a szereplő noszogat, heccel, játszik.

– Nem feszélyezi a diákokat a tanár jelenléte?

– Mi kifejezetten szeretjük, ha jelen vannak a pedagógusok, hiszen egészen más helyzetben láthatják a diákokat, mint a megszokott, és számukra is nagyon tanulságosak az átélt élmények. 

– Kaptok visszajelzéseket?

– Hogyne. Az élménybeszámolók nagyon megerősítenek minket. De ennél tovább megyünk. Nem egyszerűen csak kérdezgetjük a gyerekeket és a tanáraikat, mit gondolnak minderről, hanem hét éve együtt dolgozunk fiatal társadalomtudósokkal, akik segítenek mindazt felmérni és elemezni, hogy mi történik a gyerekekkel az előadáson, mi történik utána, miből fakadnak a válaszaik, és változik-e bármi, miután visszamennek a saját közegükbe. Van egy módszertani sorozatunk – Színház és pedagógia címmel –, ahol ezek a nagyon tanulságos kutatáselemzések megtalálhatók.

– Visszatekintve érzékelhetők változások, hogy a színház ilyen módon nevelési eszköz?

– Érzékelhető egy eltolódás a társadalmi témák felé, minket ezek a kérdések érdekelnek, ezekhez tudunk és kívánunk hozzászólni. Számunkra ettől élő egy színházi műfaj.  Abban tud a színház segíteni, hogy mindinkább megismerjük magunkat és a világot, amiben élünk. A gyerekek az előadásaink során véleményt formálhatnak, fórumot kapnak, ahol bátran, kötöttségek nélkül vitatkozhatnak. És ez nem egyenlő a rend szétesésével, inkább abban segít, hogy felelősen gondolkozzanak, hisz senki nem fogja helyettük megoldani a problémákat. Innentől kezdve esetleg tudatosabban foglalkoznak majd azzal, mennyi felelősségük van maguk, az osztályuk, az iskolájuk, a kerületük, a városuk, a lakótömbjük iránt. Mintha nekünk az is dolgunk lenne, hogy jobb emberekké, felelős felnőttekké váljanak. Az ehhez vezető út megtalálásában, azt gondolom, tudunk is valamit segíteni.

Káva Kulturális Műhely
Darabjaik – amelyek a kisiskolás kortól kezdve középiskoláig szólnak az oktatásban részt vevő diákságnak, precíz korosztályos bontásban –felvetik a fiatal generációk számára az önálló gondolkodás, a kérdésfelvetés lehetőségét. Előadásaik alkalmával egy-egy osztályt tudnak vendégül látni, tanítási időben. Az előadások térítésmentesek. Az idei évadban tizenkét előadás van a repertoáron.
A Káva Kulturális Műhely 1996 óta működik, non-profit szervezetként. A közös munka 1994-ben kezdődött, az öt alapító addig a Kerekasztal Színháznevelési Központban, Gödöllőn dolgozott, amely 1991-től kezdte meg működését, az ország első színházi neveléssel foglalkozó intézményeként. Jelenleg a MU Színházban működnek.
A Káva Műhelyben jelenleg tízen dolgoznak. Ami közös bennük: a pedagógiai, illetve különböző független színházi társulatokban szerzett tapasztalatok. Szakmai vezetőjük: Takács Gábor.