Olvasási idő: 
7 perc
Author

Ketten

Diákírás

Mindig csúfolták az iskolában. Eleinte csak a nem túl divatos ruhái miatt, később Nagymami miatt is. Pedig igazából semmit se tudtak Nagymamiról, csak lopott félinformációkat, amiket Tanítónéni sutyorgott Jolán néninek, aki megértőket mosolygott olyankor, és később, amikor senki sem látta, megsimogatta a kislány fejét, és titokban a zsebébe csúsztatott még egy csokit.

Mindenki kihasználta, hogy nagyobb nála, meglökték, meghúzták a haját, és azt ismételgették: flúgos a nagymami, flúgos a nagymami. Senki sem tudta megérteni, hogy neki Nagymami és a kis kopott ház a Rezeda utcában a világ. Minden. Nem is emlékszik már a kis panellakásra, ahol Anyuval laktak, mielőtt kézen fogta és idehozta. Busszal jöttek, kettőt kellett átszállni, és egy hosszabb várakozásnál Anyu almát vett neki egy kendős nénitől. Mikor odaértek Nagymami megmutatta neki a nyuszikát a hátsó kertben, és hozott egy kis lucernát. Azt mondta, etetgesse vele a nyuszikát, mindjárt jönnek, csak megbeszélnek valamit Anyuval. Aztán persze csak Nagymami jött, Anyu soha többé. De előtte ez már csak homályos foltokban rémlik fel néha-néha, annyira régen történt.

Az iskola azonban éles volt és nagyon reális, annyira, mint a színes papírból kivágott felirat az ajtón: 2. A. Kezdetben voltak barátnői, akikkel gyöngyöt fűztek, és beleírták a nevüket egymás emlékkönyvébe. Néhányan elhívták magukhoz a kislányt, aki elámult az óriási, színes lányszobák láttán, a háromféle süteményen, saját tévén és aranyhörcsögön. Neki csak egy kutyája volt, a Csali, de miután egy hétig nem volt mit enni adni neki, Nagymami azt mondta, jobb helye lesz a Molnár néniéknél. Utána mindig arra ment haza, és megvakargatta a mókás kis kutyaorrot. Csali meghízott, és látszólag boldog, nincs oka panaszra.

Néha ők se vacsoráztak, csak kétnapos kenyér héját, de Nagymami igazi mókamester volt, mindig kitalált valami vidám történetet arról, hogy ők most igazából habos tortát esznek fagylalttal, csak egy gonosz boszorkány elvarázsolta őket. Így lett a kristálypalotából szegényes kis ház az utca végén, egy szobával, fürdőszoba nélkül. Nagymami az utcán is boldogan ugrándozott idős lábaival, ha úgy látta, ezzel jobb kedvre deríti a kislányt. Remek csapat voltak ők ketten: a Nagymami és ő.

Aztán Tanítónénitől és Szociálisnénitől tudta meg, hogy a helyzetük aggasztó. A-g-g-a-sz-t-ó. Számára olyan idegen volt a szó, mint az osztálytársaitól a Rezeda utcai kristálykastély; de Tanítónéni elmagyarázta, hogy Nagymami idős már, az egészsége nem a régi, Anyu pedig ismeretlen helyen tartózkodik. És ebből következik, hogy gondolkozni kell azon, mi lesz, ha esetleg a Nagymamival történik valami. Ő persze azon a véleményen volt, hogy legrosszabb esetben az történhet Nagymamival, hogy leválik a lengyelpiacos téli cipőjének a talpa, és akkor gondolkozhatnak rajta megint, milyen lábravalót viseljen, amíg összegyűlik a kredencben tartott kakaósdobozban annyi pénz, amiből újat vehet.

Szeretett iskolába járni, haza a Nagymamihoz pedig még jobban. Év elején Nagymami különféle szép papírokba csomagolta a könyveit, és vett neki egy pár új cipőt. Nagyon boldog volt vele, csodaszép lila cipellő a Rezeda utcai kastély kis úrnőjének. A többiek persze ezt is kigúnyolták, mit képzel ő, kicsoda, valami hercegkisasszony?! Putris! Aztán egy óvatlan rajzórai pillanatban festéket locsoltak a cipőre. A kislány egész nap tartotta magát, nyilvánosan nem sírt, de könnyes szemmel szedegette ki a hajába dobált papírgalacsinokat. A gyerekek kegyetlenek, gondolta Tanítónéni, és hátraküldte a kislányt az utolsó padba, ahol nem tudták dobálni. Putris, putris, sziszegték, míg odaért.

*

Zsiráf volt a legrosszabb tanuló az osztályban. Csendes, visszahúzódó kölyök ez – mondta Apa, és belökdöste az ajtón az első iskolai napon. Azóta mindig Dadus hozta, Dadus, aki körmöt lakkozott autóvezetés közben, és mindig volt egy-egy lehetetlen „szerelmi sztorija”, amit „muszáj elmesélni”. Apa és Anya sokat utazott, Dadus rengeteget telefonált és csevegett, Zsiráf pedig naphosszat a számítógép előtt ült. Nem érdekelték igazán a számítógépes játékok, azonban velük nem volt annyira egyedül. A kortársaitól félt, a szüleit alig látta, Dadusnak pedig mindig más dolga volt. Bár mindennel elhalmozták, örökké egyedül volt, így legtöbbször a képzelete szülte álomvilágban élt, ahol ő volt Zsiráf, a hős, az elesettek védelmezője, a legkedvesebb és legokosabb gyerek a világon, akiről Dadus órákig mesélt a barátnőinek, és akinek hőstettei hallatán Apa és Anya a legtávolabbi országból is rögtön hazasietett.

Az iskolában persze sokszor hallotta, hogy a többiek piszkálnak másokat, de sosem mert valódi védelmezővé válni. Sokszor bántották például azt a picinke lányt, aki úgy szeretett iskolába járni, és akinek a nagymamája földig érő virágos szoknyában és bársonykalapban járt, és aki „putriban” lakott. Nem ismerte a szó jelentését, de sokszor megirigyelte az ugrándozó, viccelődő nagymamát ettől a különös kislánytól, aki mindig verset szavalt, gyöngyöt fűzött, énekelt, vagy valami ütött-kopott meséskönyvet lapozgatott magányosan.

Szívesen megnézegette volna ő is azt a meséskönyvet, amire hatalmas betűkkel az volt írva: Grimm. Neki odahaza nem voltak meséskönyvei, Dadus véleménye szerint a tévé nemsokára úgyis kiszorítja a piacról a könyveket, így inkább bekapcsolta neki az egyik mesecsatornát, és visszavonult „lebonyolítani egy fontos hívást”.

Ilyesmiken gondolkozott a leghátsó padban, mikor Tanítónéni hangja megütötte a fülét: a kislányt a hátsó padba küldte. Zsiráf zavartan húzódott össze a helyén, és inkább kibámult az ablakon. A pici leányzó zoknis lábával kalimpált mellette, és a könyvét lapozgatta. Zsiráf nem bírta tovább, mohón a színes lapokra pillantott.

– Szeretnéd megnézni? – kérdezte tőle a kislány. A kisfiú félénken, majd egyre nagyobb magabiztossággal bólogatni kezdett. És onnantól kezdve nem voltak többé magányosak.

Pszota Dalma, Balassagyarmati Balassi Bálint Gimnázium (tanár: Ádám Klára)
Válogatás az „Írás és Szolidaritás – Generációs párbeszéde” című programban résztvevő diákok írásai közül.