Author

Mikor esik már egy kis hó?

Általános iskolánkban volt iskolakertünk. Igaz, mi otthon is kertészkedtünk. Gimnazista osztálytársaimmal földet egyengettünk, gereblyéztünk a Csajkovszkij és az Óhegy parkban. Tanévkezdéskor egy-egy hetet töltöttünk a konzervgyárban, sörgyárban. Üveget mostunk, konzervdoboz-alapanyagot pattintottunk, rendeztünk. Hajnali hatkor kezdtünk. Nógrádi asszonyokkal ismerkedtem meg, akik már háromkor keltek. Egyetemistaként Nyíregyházán, Pócspetriben almát szedtünk. Siófok mellett almát válogattunk. Nem maradtam ki az építőtáborozásból. Lakiteleken kukoricát címereztünk, almát szedtünk. Agárdon a strandot tartottuk rendben (szemetet szedtünk). Miskolcon az Avason kertészkedtünk, s a vadasparkban dolgoztunk. Ezek az emlékeim a közösségi (akkor úgy nevezték: társadalmi) munkáról. Persze sokan lázadoztak ellene. Egy barátomat meglátogatta az édesanyja a lakiteleki építőtáborban. A fiú panaszkodott a munkára. Az édesanyja ezt mondta: Fiam, ki kell ezt bírni, leszel még katona is. Katonaként, parancsra valóban sokféle munkát kellett végeznünk. Két hónapig mezőgazdasági munka a Hódmezővásárhely környéki földeken. Cukorrépaszedés, műtrágyázás. Novemberben, fagyos hajnalokon, nyitott teherautón utazva a földekre… Aki nem hozta a normát, nem mehetett haza.

Ma azt mondanák, hogy munkatapasztalatot szereztünk. Még divatosabb kifejezéssel: bevezettek bennünket a munka világába. Én egyszerűbben fogalmaznék: felkészültünk az életre. Nem volt kibírhatatlan, sőt, rengeteg tapasztalattal járt. Ha ezt hozom fel, egyesek odavágják: könnyen beszélek, könnyű munkát végzek. Pedig én úgy emlékszem, hogy ezek a munkák, amelyeket persze kötelességből (egyes esetekben parancsra) kellett végezni, bár nehezek voltak, mindenhol emberi-közösségi kapcsolatokkal, élményekkel
jártak együtt. A konzervágyban megismert nógrádi asszonyokat meglátogattam egy hétvégén. Vásárhelyi honvédségi gépkocsivezetőnkkel, Palival és családjával a katonaság után hosszú évekig tartottuk a kapcsolatot. Erre is hoznak ellenérveket: könnyű úgy kemény fizikai munkát végezni, ha tudod, hogy csak egy hétig tart… Erre már nem tudok válaszolni. Nem lehet úgy élni, hogy minden rossz. Placid atya (nem társadalmi munkán, hanem a szovjet munkatáborban megfogalmazott) két élettanácsa: a szenvedést nem szabad dramatizálni, az csak gyengíti az embert; észre kell venni és tudatosan keresni az élet apró örömeit, ez az élet művészete…

Értesültem a középiskolákban bevezetett közösségi szolgálatról. A közösségi munka egyik iskolai tanár felelőse mesélte: szívesen mennek a diákok idősek otthonába felolvasni, múzeumba, állatkertbe kisegítő munkát végezni. Nemrég egy vidéki múzeumban volt rendezvényünk. A nyilvános előadásokra alig érkezett helyi érdeklődő, viszont az előtérben ott ücsörgött, tétlenkedett öt diák. Naivan felajánlottam nekik, hogy üljenek be az előadásra. Azt nem, hárítottak rögtön, ők közösségi munkán vannak (ücsörögnek) itt. Nem hagytam annyiban. Kitaláltam, hogy délután legyen nyilvános tárlatvezetés, múzeumi foglalkozás a város diákjainak. A tétlenül ücsörgő diákok azt a feladatot kapták, hogy minél több osztálytársat, barátot verbuváljanak. Rögvest aktivizálták magukat, előkapták a mobiltelefonokat, és délutánra összeszedtek egy tucat diákot. Lehetett volna több is, de csak néhány óra állt a rendelkezésükre, s ez is több volt, mint a semmi.

Én ma is rögtön nekifogok kertet ásni, a ház előtt szemetet szedni… Mikor esik már egy kis hó, hogy ellapátolhassam? Természetesen a szomszéd ház előtt is, merthogy ott egy ideje nem lakik senki…