Olvasási idő: 
18 perc
Photographer

Sárosi Gábor

A felszabadító játéktól a személyiségformálásig

Sárosi Gábor még nem töltötte be a harmincat, de már azzal dicsekedhet, hogy egykori tanítványai az ország színművészeti egyetemein, drámapedagógia szakokon tanulnak. Jelenleg kétszáz színjátszója van, kisiskolástól 82 évesig. Fesztiválok, szakmai fórumok, érdekképviseleti szervezetek aktív tagja. Nyári tábora évente 100 diákot fogad. Érettségije óta tíz igen aktív év áll mögötte.

Egy lelkes fiatal tanárnő visszatért a szülővárosába 1989-ben, és hozzáfogott, hogy középiskolásokkal színjátszó szakkört alapítson. Az új seprű jól sepert, Orbán Edit munkája nyomán Kecskeméten valami új indult el. Valahogy így kezdődött fia, Sárosi Gábor története, aki szinte belenőtt a színház világába, majd átvette és tovább gazdagította az örökséget, komoly diákszínjátszó nagyhatalommá téve a várost.

– Amikor édesanyám 15 éve megalapította a Kecskeméti Színjátszó Műhelyt a Katona József Gimnáziumban, természetesen én is tagja lettem – emlékszik vissza Sárosi Gábor. – A középiskola végén egyre inkább a rendezés kezdett érdekelni, és a színművészeti egyetemre készülőkből összeállt egy kisebb csoportunk, akikkel komolyan lehetett dolgozni. Ott próbálhattam ki magam először rendezőként.

A történet akár mesésen folytatódhatott volna, hiszen a frissen érettségizett diákot – aki a Két úr szolgája című Goldoni-darabban játszott főszerepet – megnézte Bodolay Géza, az akkori színigazgató, és felajánlotta, ha nem vennék föl színésznek, mehet hozzájuk a Kecskeméti Katona József színházba játszani. Úgy alakult, hogy nem vették föl, így érettségi után azonnal leszerződtették segédszínésznek. Néhány évre rá Budapestre került. Ugyan jó ideig még színészként dolgozott – szerepet vállalt az RTL Klub Barátok közt sorozatában, és kisebb társulatoknál –, majd elvégezte a Nemes Nagy Ágnes Humán Szakközépiskola hároméves színészképzését is, ahol emellett háromszáz órás drámapedagógia képzést is kapott, végül mégsem a színpadot választotta.

– Utólag úgy látom, inkább édesanyám szerette volna, hogy színész legyek. Engem viszont egyre inkább a rendezés, a dráma kezdett érdekelni. Az a három-négy év, amit zöldfülűként a profik között töltöttem, ráébresztett, több kihívást találok abban, hogy a diákokat tanítsam színházra. Visszajöttem Kecskemétre, ahol több középiskola is szeretne színjátszó kört, de nincs elég drámatanár. A hazatérés mellett szólt az is, hogy ugyanezt a munkakörnyezetet Budapesten nem tudtam volna kialakítani. Olyan gazdag ott a diákszínjátszós világ, nem fértem volna be úgy, hogy megélhetést is biztosítson számomra. Nekem ez szintén fontos szempont volt. Mára hat csoportom van a városban – összesen 120 színjátszó –, a legidősebb 82 éves. A felnőttekről annyit, hogy ők az egyetlen olyan társulat a régióban, akik nem hagyományőrzők, hanem drámás színházzal foglalkoznak, úgyhogy ez nagy szó.

A színjátszásban az a nagyszerű, hogy szép lassan föl tudja váltani az összes korábbi függést, és új, hasznosabb értékekkel ismertet meg, hogy később még nagyobb szabadságra segítsen. Az itt nevelkedő fiatalnak kialakul az igénye a minőségre, és ezután olyan társaságot, munkahelyet keres, ahol megtalálja az itt tapasztalt közvetlenséget.

Vajon hátrány-e Sárosi Gábor számára a klasszikus pedagógusvégzettség hiánya? Segédszínész korában elkezdte ugyan a tanítóképzőt, de a kettőt nem tudta összeegyeztetni. Végül Szegeden végzett filmesztétaként.

– Nem érzem, hogy pedagógusdiplomával másként tudnám vezetni a diákszínjátszókat – magyarázza. – A csoportvezetés, a csoportkohézió megteremtése soha nem okozott nehézséget. Amit tanulnom kellett, az maga a drámapedagógia. A képzés során érintettük azokat a tudományterületeket, amelyek a gyerekneveléshez szükségesek. A diploma hiánya annyiban jelent hátrányt, hogy nem vehetnek fel iskolai állásba, nem foglalkozhatom a diákokkal óraadóként. Viszont a különböző intézményekben kapott feladataim nagyon sokszínűek, a szakköri forma pedig nagyobb szabadságot biztosít. Tíz év távlatában azt mondom, jó ez így. A színházi, drámás világban egyszerűen nem is lehetne azokat az oktatási formákat követni, amit a hagyományos tanrendben. A drámapedagógia, hasonlóan például egy Waldorf-isko­lához, az alapvető módszertantól eltérően dolgozik. Eleve megszűnik az a forma, hogy a tanár kiáll a diákok elé, ehelyett körben ülünk. Nem magázódunk, nem kell fölállniuk, ha belépek. Ezek látszólag apróságok, de a diákok hozzáállásában azonnal érezhetőek, és segítik az oldottabb kommunikációt. A színjátszóban semmi sem kötelező. Nem megbízom a résztvevőt feladatokkal, hanem azt akarom elérni, hogy megszeresse, amit csinál, és magát kötelezze annak elvégzésére. Nincsen fegyelmi eljárás sem, mégis mindenki szól, ha előre tudja, hogy késik. A lázadó középiskolásoknál ez komoly eredmény.

Ehhez a hivatáshoz, mint annyi sok máshoz is, egyfajta megszállottság kell. Mély meggyőződés, hogy amit alkot, az jó. Annak idején Sárosi Gábort diákszínjátszóként elementárisan megragadta és sok mindenben formálta a színház. Szabadságot adott az önmagáról és a körülötte levő világról való gondolkodásban. Nyitottságot ahhoz, hogy megtalálja magát, és szabadon alakítsa a saját életét. Jól látja, mindez miként integrálható a nevelésben.

– A drámapedagógia elsősorban önállóságra nevel – mondja–, nem színészképzés. A ballagók hetven százaléka nem színházi pályára készül, hanem közgazdásznak, jogásznak és más polgári pályákra. Később viszont büszkén újságolják, mennyire hasznos számukra a színjátszós tapasztalat, amikor prezentálnak, előadást tartanak, egyáltalán, amikor szükségük van meggyőző kiállásra. De Kecskemétről indult Bata Éva, a Vígszínház egyik vezető fiatal színésznője, Bárnai Péter, aki ötödéves a Zsótér-osztályban, vagy Kenderes Csaba, aki jelenleg a Kaposvári Egyetem színész hallgatója, és még sokan – ők ezt a pályát választották.

Arra kérem, magyarázza el, miként működik a drámajáték a gyakorlatban.

– Alapvetetően két iránya van: a diákszínjátszás és a konkrét drámapedagógiai metódus. Ide tartozik, és fontos megemlíteni a tanítási drámát, amely a drámapedagógiának az a formája, amely a 45 perces tanórákon is alkalmazható, és kifejezetten a tanulásban nyújt segítséget. A lényege mindegyik esetben az, hogy a diákok a játék segítségével ismerjék meg magukat, a környezetüket, illetve fejlesszük a készségeiket – mondja Sárosi. – Utóbbinál a csoport vezetője különböző játékos élethelyzeteket teremt számukra, segítve az őszinte megnyilvánulásokat, és hogy az őket érintő témákat, gondokat, pozitív és negatív élményeket fel tudják dolgozni, vagy akár elemezni a játék segítségével. Nem elmondom, nem füzetbe diktálom, hanem játékkal tanítok, amellyel célirányosan egy-egy konkrét eredményt kívánok elérni. Intim belső munkáról van szó, ahol a gyerekek feladatokat kapnak, és elmélyülten dolgoznak. Ez bizony hosszú folyamat, és a résztvevő nem tudja fél óra után „visszamondani” a frissen megszerzett tudást. Viszont, mire a tanévet végigjátssza – afféle improvizációs helyzetgyakorlatok formájában –, picit már másként gondolkodik, máshogyan beszél magáról és viszonyul a többiekhez.

Önállóságra nevel a drámapedagógia, nem színészképzésről szól. A ballagók hetven százaléka nem is színházi pályára készül, később viszont büszkén újságolják, mennyire hasznos számukra a színjátszós tapasztalat, amikor prezentálnak, előadást tartanak, egyáltalán, amikor szükségük van meggyőző kiállásra.

A diákszínjátszásban ellenben a fejlesztés mellett az elsődleges cél egy előadás létrejötte. Természetesen itt is s drámapedagógia eszközeivel dolgozunk. A színházi munka ehhez keretet ad, valamint a játék közönség előtt történik. Ez már nehezebb forma, amit általános iskolában kevésbé erőltetnék – teszi hozzá Sárosi Gábor –, viszont középiskolásoknál mind pszichésen, mind lelkileg nagyon jól működhet, és megszülethet ugyanaz az őszinte játék, mint egy profi színésznél. Fontos cél, hogy ezt az élményt elérjük, mert amikor a fiatal megtapasztalja – akár csak pillanatokra –, hogy sok ember jelenlétében ilyen teljesítményre képes, újat tanul magáról, a belső folyamatokról és érzelmekről, valamint megtanulja kontrollálni is azokat. Módszertanában én inkább az utóbbi vonalat képviselem, ahol a drámapedagógia a színházi formába simul bele.

– Édesanyám gyakrabban dolgozik a másik metódussal. A vele való közös munkába én hoztam be a színházi elemeket, és izgalmas kombináció alakult ki. Én pedig tőle lestem el, hogy fiatalosan kezeli az egészet, és emberfeletti erővel veti bele magát a munkába. A módszertanának része volt, és én is törekszem rá, hogy minden egyes diákkal baráti kapcsolatban legyek. Az alapvető bizalom révén ugyanis sokkal könnyebb a játékokkal megnyitnom, elérnem a fiatalokat. Hozzá tartozik, hogy mindig kell, hogy legyen időm, ha valamelyik diákom beszélni szeretne velem. Olyankor elmondják, mi van otthon, a barátnőikkel, velük – az öngyilkosság gondolata, terhesség, és más nagyhorderejű témák is előkerülhetnek –, amit sem otthon, sem másutt nem tudnak megbeszélni senkivel.

Mindebből az sejlik föl, hogy akármelyik metódust alkalmazzák is, a drámapedagógia jóval messzebbre, mélyebbre megy, mint pusztán a szép artikuláció, a színpadi kiállás tanítása, és akár terápiás, gyógyító segítséget is nyújthat. Sárosi Gábor csodálatos példákat tud erre.

– A Ciróka Bábszínházban most kesztyűbábokkal dolgozunk. Mindenkinek van egy manója, aki lényegében a lelkiismerete, aki mindig őszinte. Olyan helyzeteket keresünk a gyerekek életéből – iskolában, otthon stb. –, ahol bizonyos konfliktushelyzetekben ők ferdítenek, vagy hazudnak, a manó viszont az igazat mondja. Ez egyszerre terápia és egyszerre a bábjáték tanulása. Máskor eleve úgy választjuk ki a történeteket az improvizációs játékhoz, és úgy osztjuk a szerepeket, hogy a játszandó feladat, problémakör a szereplő sajátja is legyen. Ugye, a drámapedagógia egyik alapja az, hogy eltávolítom a valóságtól, és úgy dolgoztatom föl a problémát a gyerekekkel. Például lehet egy olyan fiú az osztályban, aki rossz viszonyban van az apjával, az esetleg veri is otthon. Sajnos ilyesmi gyakran előfordul. Általános iskolások esetében ilyenkor például lehet ez a feladat: jelenítsenek meg egy nyúlcsaládot, apát, anyát, gyerekeket, és állítsanak össze egy kis jelenetet velük. Amikor elkészülnek, a színpadon azt látjuk, hogy a nyúlpapa veri a gyerekeket. A kisdiák nem gondol bele, mit is mutatott meg ezzel, de ha ezt a pici jelenetet én megfogom, közösen meg tudjuk beszélni, hogy mit tud csinálni ebben a helyzetben a nyúlgyerek. Innentől válik terápiává. A gyerek hazatérve öntudatlanul is viszi magával az új viselkedési mintát. A nagyobbaknál olyasmikkel is találkozhatunk, hogy a dadogós fiú gyönyörűen és folyékonyan beszél, amíg színpadon van. Vagy egy nagyon csendes, visszahúzódó lány végre először teli tüdőből kiereszti a hangját, és ez addig soha nem látott módon felszabadítja.

Amikor arról kérdezem, más-e a mai, interneten nevelkedő fiatal generáció, megosztja a tapasztalatait, miként tud velük együttműködni. A kezdő színjátszóknál gyakori, hogy folyton a telefonjukkal babrálnak. Lassan ébrednek csak rá, azért vannak ott, hogy a többiekkel és magukkal foglalkozzanak.

– Ilyenkor felajánlom a telefonon függőnek, nyugodtan menjen ki egy órára, aztán, ha le tudja tenni, jöjjön vissza. „Ja, akkor nem fontos!” – hangzik a válasz, és megoldódott a probléma. Ennek a generációnak nehéz megnyílnia, őszintén beszélnie, bátran használnia a tekintetét. A színjátszásban az a nagyszerű, hogy szép lassan föl tudja váltani az összes korábbi függést – monitor, telefon stb. –, és új, hasznosabb értékekkel ismertet meg, hogy később még nagyobb szabadságra segítsen. Az itt nevelkedő fiatalnak kialakul az igénye a minőségre, és ezután olyan társaságot, olyan munkahelyet keres, ahol megtalálja az itt tapasztalt közvetlenséget. Ha pedig nem talál ilyet, elkezdi építeni a saját közösségét.

Az életkort illetően nincsenek megkötések Sárosi Gábor szerint, csak jól kell tudni kiválasztani az alkalmazott metódust. A játék önmagában mindig nagyon fontos. A kisebbek akár hat éves kortól bekapcsolódhatnak drámapedagógiai foglalkozásokba. Ha egy pedagógusnak vannak drámajátékok a tarsolyában, és osztályfőnöki órára bevisz egyet-egyet, ahol lehet kacagni, az már jó.

Hetedik-nyolcadik osztálytól előtérbe kerülnek a mélyebb, lelkibb témák. Itt a drámapedagógiának összetettebb szerepe lesz.

 – Ebben az életkorban a lányoknál felfokozottá válik a fiúk iránti érdeklődés, és ezt be is építjük az előadásokba. Az olyan élményeket például, hogy „64 napja járunk”, vagy „megsimogatta a combomat a moziban”, ki csókolózott már, ki nem, és így tovább. Ha elmesélik ezeket a személyes dolgokat egy-egy jeleneten keresztül, mi megtapsoljuk őket a végén. Ez nagyon felszabadító, és arra bátorítja őket, hogy nyugodtan mondják el a történeteiket. Középiskolában, 17-18 éves korban pedig már előkerülhetnek a mélyebb traumák, persze nagyon körültekintően és komoly felügyelet mellett, amivel akár később is dolgozhatnak a színművészetin, vagy a színházban. Azok, akik viszont nem készülnek színészi pályára, általában a dráma elidegenítő, improvizációs vagy prózai formáját ismerik meg, sok-sok önismereti, társismereti játékkal. Vannak néha sírások, de ezek a tréningek nem bántják az ő személyes, benső lelki és pszichés világukat. A felzárkóztatásban vagy leszakadó zárt közösségek esetében is nagy ereje lehet a drámás eszközökkel való munkának. Feldolgoztathatók az adott, helyi problémák, közösség születik, megértést hoz mindez – fejti ki Sárosi Gábor.

Hétfőtől vasárnapig a diákokkal van, szeptembertől júniusig folyamatosan figyel, meghallgat, megfejt, megért. Nyaranta úgy száz gyereket beszervez az országosan meghirdetett táborukba, Parádfürdőre. Temérdek elfoglaltság, sok-sok óra személyes figyelem. Emellett ott vannak azok az ambíciók, amelyek már a jövőre figyelnek: visszahívni aktív munkavállalóként Kecskemétre az egykori színjátszókat, akik hamarosan végzett drámapedagógusok lesznek. Egyesület alapítása a másik fontos célkitűzés, amely közös jogi hátteret teremtene a régióban dolgozó műhelyeknek Szeged-Békéscsaba-Kecskemét háromszögében. A drámások nagyon várják, hogy végre elfogadják a bejegyzési kérelmüket, amely másfél éve bukdácsol a kecskeméti bíróságon. Ezzel nagyot léphetnének előre: pályázhatnának, céges támogatásokra lennének jogosultak.

Sárosi Gábor ott van minden szakmai fórumon, gyakran hívják előadni, tréninget vezetni. Úgy fogalmaz, ezek afféle „szakmai vásárok”, a feltöltődés, eszmecsere helyei.

Próbálom megfejteni a titkát.

– Folyamatosan találkozom, mondjuk úgy, csodákkal – válaszolja meg a ki nem mondott kérdést. – Nap mint nap azt látom, hogy a színjátszás nem valamilyen szélsőséges, lázadó, dekadens dolog, hanem egy hatalmas eszköz a pedagógus kezében. Ha az ember olyasmit végezhet, aminek az eredményét folyamatosan látja, az egy nagy ajándék. Nem is kívánhatok ennél többet.

Sárosi Gábor
Sárosi Gábor (29) hat évesen már színjátszó próbákra, előadásokra jár, édesanyja, Orbán Edit drámapedagógus révén. Kilenc éves korától a Kecskeméti Ifjúsági Otthon, középiskolásként pedig a Kecskeméti Katona József Gimnázium diákszínjátszója.
Érettségi után leszerződteti segédszínésznek a Kecskeméti Katona József Színház. Budapestre kerül, és egy évig szerepet vállal az RTL Klub Barátok közt című sorozatában, majd több társulatban is kipróbálja magát. Színész II. és drámajáték-vezető képesítést szerez hároméves képzés keretében, a
Nemes Nagy Ágnes Humán Szakközépiskolában, majd visszatér szülővárosába.
Alma materében eleinte édesanyjával, majd 2005-től önállóan vezet diákszínjátszó kört. Emellett a Kada Elek, majd az ÁFEOSZ Szakközépiskolában (Kadásokk, Áfeoszínpad) indít diákszínjátszót. A Parádfürdői Színjátszó Tábor (PASZT) alapítója és vezetője, amely mára 100 főt fogad nyaranta. A Kecskeméti Ifjúsági Otthon középiskolás és a Ciróka Bábszínházb általános iskolás színjátszó körét (Lazarcú Maszkák, Ifjú Morbid Színpad) 2009-től vezeti. Az Országos Diákszínjátszó Egyesület (ODE) alelnöke, valamint a Magyar Színjátékos Szövetség regionális konzulense.