Olvasási idő: 
16 perc

Szociális érzékenyítés gyermekkorban

Szöveg: Dr. Kissné Kálmán Marianna klinikai gyermek-szakpszichológus

 

Gyermekpszichológusként tapasztalom, hogy az utóbbi években folyamatosan emelkedik azoknak a gyermekeknek a száma, akiket beilleszkedési, magatartási, alkalmazkodási nehézségek miatt hoznak a szülők vizsgálatra, terápiára. Gyakori panasz az indulatkezelési probléma, az akaratosság, dacosság, öntörvényűség, impulzivitás, a konfliktusok nem megfelelő megoldása, agresszió. Máskor a képességektől elmaradó iskolai teljesítményt, a tanulási motiváció, kitartás, elköteleződés és figyelem hiányát emelik ki a vizsgálatkérők.

Felgyorsult, teljesítménycentrikus világunkban mintha kevesebb idő jutna az érzelmek kifejezésére, átélésére. Bal féltekés, racionális világunkból egyre jobban kiszorulnak az ún. jobb féltekés tevékenységek (éneklés, festés, rajzolás, belső képek felidézése), és csökken a gyermekek szabad játékra, mozgásra fordított ideje is. Keveset beszélgetünk, és aránytalanul sok időt töltenek már a kicsik is a TV, a számítógép vagy az okostelefon társaságában. Jellemző ez a korai fejlődés idején ugyanúgy, mint később, az óvodás- és iskoláskorban.


A szociális készségek fejlődése

Már az anyaméhben fejlődő magzatról elmondható, hogy rendkívül érzékenyen reagál a környezet hirtelen változásaira, s ezt tapasztaljuk a csecsemők megfigyelése során is. A pár napos kisbabák hamar hozzászoknak az ismétlődő eseményekhez, és rögtön felfigyelnek rá, ha valami megváltozik körülöttük. Kimondhatjuk, hogy születésünktől fogva megvan bennünk a szociális érzékenység, mely a változó környezet függvényében alakul, fejlődik tovább. A korai élmények – mármint az a tapasztalat, hogy a világ alapvetően megbízható-e, és a világ dolgait én befolyásolom-e, vagy sem – alapvetően meghatározzák a későbbi társas környezethez való viszonyulást. Az anya-gyermek korai kötődési mintázatának jellegzetességei jelennek meg ugyanis a későbbi életkorban minden társas helyzetben.

Kétéves kor körül a gyermekek egyre többet utánozzák a felnőtteket. Úgy érzik, hogy elvárják tőlük, így ők is azt csinálják, amit a felnőttek. Kísérletek sora mutatja, hogy a 1,5-2 évesek már felismerik és megértik a felnőtt normákat, és meg is próbálják teljesíteni az elvárásokat. A normál fejlődésű 2-2,5 évesek, ha korábban a felnőttek megmutatták nekik, kitartóan építenek tornyot, próbálgatják a különböző formákat a helyükre rakni. Addig próbálkoznak, míg nem sikerül minden kockát felrakni, minden formát a helyére tenni. Vannak azonban gyerekek, akik valamiért nem követik a felnőttek elvárásait. Inkább eldobálják a kockákat, vagy ha elkezdik is az építést, hamar félbemarad a játék. Nem tudnak elmélyülni, kitartóan dolgozni, nem akarnak megfelelni a külső elvárásnak.

Szándékosan a játékhelyzetből merítettem példát, hiszen a vizsgálati szituációban ez a legegyszerűbb próba számunkra. Ha kikérdezzük a szülőket, kiderül, hogy a normál fejlődésmenettől eltérő gyermekeknek nem csak a játék területén van gondjuk a kitartással és a szülői elvárásoknak való megfeleléssel. Gondjuk van az étkezéssel, az alvással, az öltözködéssel és az óvodai beszokással is. Nehezen fogadják el a családon kívüli személyeket, bizalmatlanok, elutasítók. Ekkor még könnyedén rámondjuk: kicsi még, dackorszakban van, akaratos, makacs. Véleményem szerint azonban nem szabad ennyire leegyszerűsíteni ezt a problémakört.



Az óvodában

Ma már minden 3 éves bekerül az óvodai környezetbe, ahol alkalmazkodnia kell a gyermekekhez és a felnőttek elvárásaihoz, közösségi szabályokhoz. Sok gyermek esetében ez az első élethelyzet, amikor kiderül, hogy a társas érintkezés területén nehézségei vannak. Sokféle oka lehet ennek. Az érzékenyebb gyermekek pl. nehezen viselik az emelkedett zajszintet, hamar kimerülnek, ilyenkor ingerültek, néha agresszívek lesznek. Ebben az életkorban még nincsenek egyensúlyban az idegrendszer ingerületi és gátló folyamatai, így a normál fejlődésű kicsiknél is sokkal szélsőségesebb érzelmi kitöréseket láthatunk. Nem tudják még a másik gyermek szempontjait mérlegelni, nehezükre esik a várakozás. Többnyire még egymás mellett játszanak. A magasabb szociális intelligenciájú gyermekek azonban már itt is kitűnnek. Ilyen pl. az a hároméves kisfiú, aki miközben első nap az óvodában együtt sírdogál az udvaron egy kislánnyal, elővesz egy zsebkendőt, és a társa felé nyújtja. Túl azon, hogy szomorkodik, képes észrevenni, hogy a hasonló helyzetben lévő társának mire van szüksége.

Az első óvodai év után általában már várják a gyerekek, hogy találkozzanak társaikkal, és egyre többet játszanak párokban. Vannak közöttük kezdeményezőbbek, és vannak a háttérben szemlélődők. Ekkor már egyértelműen kiderül, kik azok, akik kezdeményeznek, kik azok, akik könnyebben tudják saját akaratukat érvényesíteni, és kik lesznek a követők. Az önértékelés, az önbizalom, az empátiás készség és a kudarctűrő képesség milyensége már ebben az életkorban jelzi, mennyire tudnak együttműködni, alkalmazkodni, és milyen gyakran kerülnek összetűzésbe környezetükkel. Négyéves korban az is látható már, mennyire képesek várakozni, saját elsődleges igényüket háttérbe szorítani. Ez a tulajdonságuk kihat majd későbbi életükre is, hiszen a várakozás képességével együtt jár majd a kitartás, a célszerű viselkedés megtervezésének képessége. Vannak olyan gyerekek, akik idegrendszeri sajátosságaik miatt a pillanatnak élnek, gyakran váltogatják tevékenységüket, folyamatosan új ingereket keresnek, nem képesek várakozni, és látszólag nincsenek tekintettel másokra. Jószívű, elfogadó, segítőkész gyerekek, mégis úgy tűnik, hogy nem tudják betartani a társas viselkedés szabályait, pedig a háttérben sokkal inkább az impulzuskontroll zavara áll. Esetükben fontos a szenzoros integrációs terápia mielőbbi elkezdése.


Iskolaérettség

Hat-hét éves korban részben az idegrendszer érésének, részben a mentális fejlődésnek, részben a szocializáció és a következetes nevelés eredményének köszönhetően minőségi változás tapasztalható a viselkedésben. Nyugodtabbak, érzelmileg kiegyensúlyozottabbak már a gyerekek, és az empátiás készség, a mások szempontjainak megértése és átérzése területén is fejlettebbek. Egyre nyitottabbak, a kortársak között felszabadultan játszanak. A szerepjátékok mellett már a szabályjátékokba is bekapcsolódnak. Mire iskolába mennek, normál fejlődés esetén általában elsajátítják a közösségi szabályokat is: köszönés, ha valahova megérkezünk, megköszönni, ha valamit kapunk, elkérni, ha szükségünk van valamire, bocsánatot kérni, ha valakit megbántunk. Nagyon fontos a közösségi életben, hogy a versengő magatartással szemben fokozatosan előtérbe kerüljön az együttműködés. Ehhez fel kell tudni ismerni a társak érzéseit, rendelkezni kell az elfogadás és az altruizmus érzésével, valamint a várakozás és a késleltetés képességével.

Az iskolában csak azok a gyerekek boldogulnak megfelelően, akik testi és szellemi érettségük mellett a szociális készségek terén is megfelelően fejlettek. Amikor tehát az iskolai életre készítik az óvónők a gyermekeket, fontos pl. arról is beszélgetni, mit lehet tenni a különböző konfliktushelyzetekben. Ösztönözzük őket a versengés helyett az együttműködésre! Fontos a gyerekek önbizalmának erősítése, helyes önértékelésének kialakítása is, hiszen ez is befolyásolja, milyen módon tudják saját érdekeiket képviselni.


Helytelen szülői magatartásminták

A problémás gyermekek szüleinek egy jó része állandó készenlétben van, folyamatosan attól tart, mikor történik valami baj. Nem tudnak megbízni a gyermekben. Őrködnek fölötte, kiszolgálják, s mindent a gyermek igényeihez igazítanak. Ők a türelmes és túl engedékeny szülők, akik nem szólnak rá a gyermekre, nem állítanak fel korlátokat.

A szülők másik része az elhanyagoló típushoz tartozik. Ők éppen ellentétei a túlféltő, túlszerető szülőknek. Nem figyelnek a gyermekre, figyelmen kívül hagyják az igényeit, így a kicsi már nagyon korán apátiába esik. Vannak közöttük, akik visszahúzódnak, nem kezdeményeznek, megtanulták, hogy jobb, ha csendben vannak. A másik csoport viszont örökösen magára vonja a figyelmet. Mindig csinál valamit, lehetőleg valami veszélyeset, bántót, tiltott dolgot, csak azért, hogy végre észrevegyék, hogy ő is ott van.

Mindkét szülői hozzáállás esetén elmondhatjuk, hogy a baj a biztonságot adó korlátok hiányában keresendő. A korlátok ugyanis nem csupán határt szabnak, hanem kereteket, kapaszkodókat is adnak. Fontos az is, hogy elég tág és a gyermek fejlődéséhez igazodóan elég rugalmas legyen a kijelölt mozgástér. A közösségbe kerülést követően az óvodapedagógusok és az iskolai pedagógusok is sokat segíthetnek a szülőknek a következetes nevelői attitűd kialakításában.


Vajon meddig és mennyire fejleszthetőek a szociális készségek?

Általánosságban azt láthatjuk, hogy a közösségbe kerülést követően a gyermek beilleszkedése, elfogadottsága, sikeressége és ennek megfelelően általános közérzete is attól függ, mennyire elégedett magával, a világgal és másokkal, mennyire kitartó, mennyire lelkes, és mennyire tud másokkal együttműködni. Minél idősebb egy gyermek, annál nehezebb dolgunk van a fejlesztés tekintetében, hiszen ebben az esetben is működik az önbeteljesítő jóslat és az önrontó kör.

A fejlett szociális készségű gyermekeket a pedagógusok jobban kedvelik, hiszen már az óvodában ők az alkalmazkodó, mosolygós, érdeklődő gyerekek, az iskolában pedig az együttműködő, szorgalmas diákok. Ők azok, akik mindig hozzászólnak az órához, érdekes, gondolatébresztő kérdéseik vannak, segítőkészek, és ha hibáznak, tudni akarják, mit rontottak el. Őket a pedagógusok hamar elfogadják, folyamatosan megerősítik, ezzel továbblendítik őket a helyes viselkedés felé. Az alacsony szintű szociális készségekkel rendelkező gyerekekkel ugyanakkor kevés a pedagógus sikerélménye, hiszen nehéz velük dolgozni. Amikor egy gyermek nehezen fogadja el a szabályokat, nyafog a feladatok miatt, kifogásokat keres, viselkedésével eltereli a figyelmet a munkáról. Mind a társaiban, mind a felnőttekben indulatokat ébreszt, így sokszor kiváló képességeik ellenére sem tudják őket megdicsérni. Konfliktusaik miatt gyakran elmarasztalják őket, s egy idő után már a negatív énképüknek próbálnak megfelelni.

A beiskolázás előtti vizsgálatok alkalmával különös figyelmet fordítunk arra, hogy a testi és értelmi fejlettségen kívül a gyerekek érzelmi érettsége is megfelelő szintű legyen. Ha nem tud kitartóan elmélyülni, ha nem tudja kivárni, hogy sorra kerüljön, ha impulzív, ha nehezére esik mások kérését teljesíteni, ha nehezen lehet megnyugtatni, javasoljuk a beiskolázás elhalasztását, és egyúttal a pszichés támogatást is felajánljuk. Fontos hangsúlyozni, hogy a szociális érzékenység nemcsak a szocializációval, hanem a gyermek idegrendszeri sajátosságaival is összefüggésben van. A megfelelő érést az optimális környezeti ingerek segítik elő, melyek közül óvodáskorban a nagymozgások jelentőségét kell kiemelnünk.

Ha a szülői nevelői attitűdökre gondolunk, azt mondhatjuk, hogy soha nem késő beavatkozni, hiszen a generációkon átívelő helytelen mintákat valahol meg kell szakítanunk. Ha a családon belül ez nem lehetséges, akkor kívülről, az óvodából, az iskolából, a különböző ellátó intézményekből érkezhet a segítség annak érdekében, hogy az új generáció szociális készségei megfelelően fejlődjenek.


Mit tehetünk?

A korai fejlődés lélektani összefüggéseit megismerve elmondható, hogy nincs könnyű helyzetben a pedagógus. Nyilvánvaló, hogy a több év alatt kialakult családi dinamikából következő működésmód nem változik meg varázsütésre. Aprólékos, tudatosan felépített tréningre van szükség, melynek során mintát mutatunk, alternatívákat kínálunk, és lehetőséget adunk arra, hogy másfajta viselkedésformákat is kipróbáljon a gyermek.

  • A segítő beavatkozás, akár pedagógiai segítség, akár pszichoterápia, akkor lehet hatékony, ha nem csupán a gyermekkel dolgozunk, hanem a szülőkkel összefogva azonos irányba haladunk.
     
  • Nagy jelentősége van a prevenciónak. Hasznosak lehetnek e téren a szülészek, gyermekorvosok, pszichológusok, védőnők, szociális munkások, pedagógusok által tartott, szülőknek szóló ismeretterjesztő előadások.  A gyermeknevelésről szóló beszélgetéseknek óvodák, iskolák is helyet adhatnak.
     
  • Fontos alapelv, hogy egyszerre mindig csak egy dolgot tűzzünk ki célul. Pl. a várakozás képességének fejlesztésekor adjanak ötleteket a gyermeknek, mivel tudja magát lekötni addig, míg nem kerül rá a sor! Tűzzenek ki apró jutalmakat, melyeket összegyűjtve nagyobbakra válthat be! Időről időre fontos, hogy megtanítsák neki, hogy másoknak is vannak érzéseik, s jó, ha ezeket észreveszi, átérzi. Az úgynevezett én-közlések sokat segítenek ilyenkor: „Nehéz nekem elmagyarázni ezt a feladatot, ha közben másfelé is kell figyelnem. Biztosan nem felejted el, ha közben, míg magyarázok, felírod egy papírlapra, ami most eszedbe jutott.” Így talán a diák megérti, milyen nehézséget okoz a bekiabálásával, másrészt a szidalmazás, rendre utasítás helyett a helyes viselkedés felé tereljük. A tanár által kitalált feladat ötletet és mintát ad neki arra, hogyan lehet kivárnia a sorát.
     
  • A szociális készségek fejlesztésében sokat segít a pedagógusok módszertani megújulása. A kooperatív technika, a projektmódszer, a mozaikmódszer is az együttműködésen alapul. Amikor pl. a kiscsoportok megalakulnak és nevet választanak maguknak, észrevétlenül gyakorolják az érvelést, a meggyőzést, fejlődik az önismeretük, kommunikációs készségük, vitakultúrájuk. Megállapodnak a szerepekben is. Lehetőség van arra, hogy mindenki megmutassa, miben ügyes. Így javul a munkakedvük, nő az önbizalmuk. Miközben együtt alkotnak, megtanulnak figyelni egymásra, és megtapasztalják, hogy több jó megoldás is lehetséges.
     
  • Figyelni, tanulni, alkotni csak jókedvűen lehet igazán. Az otthonról rosszkedvűen, éhesen, kialvatlanul érkező gyermek nem tud koncentrálni az órán. Mielőtt elkezdjük a munkát, segítsünk a feszültségek levezetésében, teremtsük meg a munkához szükséges optimális klímát! Tapasztalataink szerint a különböző érzelmi megterhelést jelentő élethelyzetek esetében óriási segítséget jelent a rendszeres mozgás. A gyerekeknek fontos megtanítanunk a stresszkezelő gyakorlatokat, s tudatosítani kell bennük, hogy maguk is képesek érzelmeiken és viselkedésükön változtatni. Egyszerű, tanteremben is végezhető mozgásgyakorlatokkal – karlendítés, szökdelés, keresztezett mozgások – segíthetünk a fölösleges belső feszültséget levezetni, és a szorongást keltő ingerületi folyamatokat gátlás alá helyezni.

Objektív kutatások igazolják, hogy az egyén sikeressége szempontjából az értelmi képességeknél is fontosabb a szociális készségek fejlettsége. A családok megváltozott szerkezetének, funkciójának és működésének következtében az érzelmi nevelésben és a szociális érzékenyítésben egyre nagyobb szerepe van az óvodának és az iskolának. Ennek alapját a kölcsönös elfogadáson, szereteten alapuló gyermek-pedagógus kapcsolat adja. Amikor az érzések, gondolatok és tettek egységben vannak, és a felnőttek és gyermekek egyaránt jól érzik magukat a bőrükben, akkor tudnak egymásra hangolódni, tanulni, alkotni. Az éveken keresztül megtapasztalt kölcsönös bizalom, odafigyelés hozzásegíti a gyermekeket ahhoz, hogy kialakuljon kellő önismeretük, önuralmuk, kitartásuk, folyamatosan fejlődjön beleérző és együttműködő képességük, s ezáltal később tudjanak mások felé fordulni, másoknak is segíteni, a közösségért tevékenykedni.