Olvasási idő: 
11 perc

Tanárparadoxon

44 tanács osztályfőnököknek

folytatás

 

30. Nem szabad visszaélni semmiféle bizalommal!

Minden osztályfőnökhöz fordulnak szülők is, gyerekek is otthoni problémákkal. Beteg a nagypapa, műtétje volt a gyereknek még évekkel ezelőtt, az apa munkanélküli, a nagy- vagy dédszülők odavesztek a második világháborúban, az előző iskolában csúfolták a gyereket a kövérsége miatt, logopédushoz kellett járnia első általánosban, stb. Ilyen titkok óhatatlanul és rendszeresen az osztályfőnök tudomására jutnak, a szülők elmondják a tanárnak, a diákok úgyszintén elmesélnek ezer fontos és nem fontos mozzanatot az életükből. Márpedig akinek ilyent elmondanak, abban megbíznak. Gyakran abban is bíznak, hogy a tanár segíteni tud egy probléma megoldásában, de nem feltétlenül: néha csak azért mesél a szülő, mert jólesik megbeszélni valakivel a gyereke problémáját, vagy azért mesél a gyerek, mert jólesik neki komolyan beszélni egy felnőttel.

A titok elmesélése bizalmi gesztus, és nagy felelősséget ró arra, akinek egy titkot elmondanak. A titkokkal nem szabad visszaélni, nem szabad továbbadni, mesélgetni, fecsegni, kibeszélni. Gyakran jó szándékból mesél egy osztályfőnök, azért, hogy a kollégái is értsék egy-egy gyerek viselkedését, gyakran azért, mert neki is fontos lenne, hogy megossza valakivel, amit tud. Mégis: nagyobb érdek, hogy a diákok bizalmát ne veszítse el egy osztályfőnök, és még ennél is nagyobb érdek, hogy attól, mert valaki – gyerek vagy szülő – elmondott valamit önmagáról, ne váljon kiszolgáltatottá. Ezért is nem szabad a gyerekek problémáit vagy magatartását megbeszélni a többi gyerekkel. Az osztályfőnöknek gyakran hallgatnia kell, megőrizni minden rábízott titkot. Illetve ha úgy érzi, meg kellene beszélnie a titkot valakivel, megkérdezheti a gyereket, el szabad-e mondania, amit tud, és ha igen, kinek. A gyerekek legtöbbször elfogadják, ha az osztályfőnök megkéri őket, hadd mondja el a gyermekvédelmisnek, az iskolapszichológusnak, a többi tanárnak vagy éppen az osztálytársaknak, amit tud. De a diák beleegyezése nélkül bizony minden elmondott történet és élmény csak az osztályfőnökre tartozik. Ugyanez vonatkozik a szülők által elmondottakra: megkérheti az osztályfőnök, hadd beszélje meg a kollégáival, az igazgatóval vagy éppen a szülők gyerekkel, amit tud, de ezt csak akkor teheti meg, ha a szülők ebbe beleegyeznek. A bizalmat ugyanis csak egyszer lehet elveszíteni. Érvényes bizalmi viszony nélkül viszont hogy is lehetne jól végezni az osztályfőnökséget?

 

31. Az osztályfőnök a szülő partnere a nevelésben, és nem a szülő az osztályfőnöké!

Évtizedekig szokás volt kárhoztatni az úgynevezett kettős nevelést, mondván, hiába tanítja az iskola sok szépre és jóra a gyerekeket, ha a szülők éppen az ellenkezőjét csinálják. Ezért meg kell változtatni a szülők nevelési szokásait vagy értékrendjét, hogy ugyanúgy neveljenek, mint ahogy az iskola teszi. Csakhogy a viszony éppen ennek ellenkezője: a gyerek alapvetően a családjához tartozik, és bármilyen fontos legyen is az iskola az életében, mégis az a nevelés a mélyebb és – fogadjuk el – fontosabb, amit otthon kap. A szülők kell hogy felneveljék a gyereküket, ők gondozzák tizennyolc éven át, ehhez képest egy-egy iskola múló állapot csupán. Mindenki másként és másra neveli a saját gyerekét, és ezt az iskolának és az osztályfőnöknek tudomásul kell vennie. Ennek tudomásul vétele nem jár sok praktikus következménnyel, csak azzal, hogy az osztályfőnök öndefiníciója reális lesz, hogy nem esik a pedagógiai hübrisz vétkébe, a pedagógiai mindenhatóság hitébe. Továbbá ennek tudomásulvétele alapja lehet annak, hogy jó kapcsolatot építsen ki a szülőkkel. Ez ugyanis nem jelenti az, hogy az osztályfőnök ne akarja nevelni a gyerekeket, azt sem jelenti, hogy ne adhatna tanácsokat a szülőknek vagy ne akarja meggyőzni őket valamiről, ha úgy véli, rosszul döntöttek vagy rosszul nevelik a gyereküket. Meg kell próbálni ilyenkor beavatkozni, csak éppen nem szabad megsértődni, ha mégsem hallgatnak a tanárra.

 

32. A szülőknek csak azt kell elmondani, amiben ők kompetensek!

Szülői értekezlet: az osztályfőnök elpanaszolja, hányan késnek reggelente az iskolából, továbbá azt, hogy mennyi fegyelmi probléma van énekórákon, segítsenek abban, hogy a gyerekek ne zajongjanak a fiatal énektanárnő óráin. A két probléma közül az elsőt el kell mondani a szülőknek, az utóbbit nem. Abban, hogy a gyerekek hányra érnek be az iskolába, nyugodtan és megreggelizve mennek-e be, vagy az utolsó pillanatban, késve, idegesen, félig összecsomagolt táskával, abban a szülőknek nagy szerepe van, és azon a szülők képesek változtatni. Az viszont, hogy a diákok hogyan viselkednek ének- vagy rajzórán, nem nagyon tartozik a szülőkre, azt az énektanárnak (és az osztálynak) kell megoldania. Ebben a kérdésben a szülők egyszerűen nem kompetensek, esetleg széttárják a kezüket: de hát én nem vagyok ott, esetleg leszidják a gyermeküket, ne viselkedjen rosszul, netán ellentámadásba lendülve elmagyarázzák, milyen gyenge az énektanár vagy mennyire felesleges tantárgy az ének. Vagyis legfeljebb arra jó ez a közlés, hogy az iskola tehetetlenségét bizonyítsa, másra nem.

A szülőknek arról kell beszélni és velük arról kell beszélgetni, ami rájuk tartozik, ami az ő feladatuk vagy ami őket érinti, ami nekik ad tanácsot, ami számukra teszi érthetőbbé gyerekeik életét. A szülőkkel való viszonyban az osztályfőnök a szakember, a nevelés szakembere, aki jó, okos, használható tanácsokat kell hogy adjon a szülőknek, válaszokat a kérdéseikre, megnyugtató mondatokat a bizonytalanságaikra.

 

33. Nem szabad a szülőket megszégyeníteni!

A szülők zöme felnéz az iskolára, a tanároknak tekintélyük van a szemükben. A szülők zöme szeretné, ha gyermeke minél jobban boldogulna az életben, minél sikeresebb, eredményesebb, gazdagabb lenne, és ezért legtöbben azt is szeretnék, ha minél jobban tanulna. A szülők zöme mint állami intézményre, néha mint hivatalra tekint az iskolára. Vagyis abból kell kiindulni, hogy a szülők szemében nagyon is számít, hogy mit mond a tanár, az osztályfőnök a gyermekükről. Nincs kínosabb, szégyenletesebb számukra, mint amikor azzal mennek haza a szülői értekezletről, hogy a gyermekük neve elhangzott, hogy nem tanul, baj van vele, nem tud viselkedni, és így tovább. A szülők nagy része szorongva megy be az iskolába, szülői értekezletre, fogadóórára, pláne szaktanári vagy osztályfőnöki hívásra. Nem kell letagadni a problémákat, jelezni kell a szülőknek, ha a gyerekükkel baj van, de ennek mindig az együttműködés, a figyelemfelhívás, a tanácskérés vagy tanácsadás formáját kell öltenie, és mindig négyszemközt (esetleg a gyerekkel együtt a szülőknek) kell olyant mondani, ami az egyes gyerekekre vonatkozik. Az egyes gyerekek nevelési gondjainak elmondása sohasem (igen, itt le merem írni, hogy sohasem) szolgálhatja a nyilvános megjelölést, a megszégyenítést, az elrettentést. A szülők közül a kevésbé iskolázottakat, a társadalmi presztízsben a tanártársadalom alatt állókat, az érdekérvényesítő képességeikben gyengébbeket különösen óvni kell attól, hogy alsóbbrendűnek érezzék magukat a tanárral /osztályfőnökkel szemben. Máskülönben ez a szülőkből is ellenállást, az együttműködési készség csökkenését, dacot, ellenszenvet vált ki, amit nyilván – bár gyakran öntudatlanul – a gyerekeiknek is átadnak.

 

34. Tudni kell: minden szülő másként reagál ugyanarra.

Az iskolai problémákat lehetőleg az iskolán belül kell megoldani. Ha egy gyerek rendetlenkedik a magyarórán, ha verekszik a szünetekben, dohányzik a vécében, ott és akkor kell megfegyelmezni, és lehetőleg nem a szülőket figyelmeztetni, beírni az ellenőrzőbe. Egyrészt mert az ilyen beírásoknak önmaguknak nincs fegyelmező erejük, hanem az osztályfőnök belekalkulálja a szülői reakciót, lényegében átadja a megoldás feladatát a szülőknek. Csakhogy a szülők nagyon különféleképpen reagálnak ugyanarra: van, aki félévente egyszer írja alá az ellenőrzőt, van, aki minden nap megnézi. Van, aki egy beírástól már pánikba esik, van, aki megrántja a vállát. Ezért lesz gyerek, akit ugyanazért két hetes televízió-elvonással büntetnek, lesz, akit leszidnak, és lesz, akinek csak annyit mondanak: én is világéletemben utáltam a magyartanárt. Ha a legkisebb mértékben is igazságos akar lenni az osztályfőnök, már csak ezért sem hárítja át a problémák megoldását a szülőkre. De azért sem, mert érdemes minden konfliktust és magatartászavart ott és akkor megoldani, amikor és amiért keletkezik. Minél rövidebb idő alatt, minél direktebben, minél kevésbé elnyújtva kell figyelmeztetni vagy fegyelmezni a gyerekeket, annál hatékonyabb, annál világosabb számukra az összefüggés a tett és a válasz között, és annál kevesebb újabb feszültséget gerjeszt maga a fegyelmezés.

 

35. Tartsa távol a szülőket a gyerekek iskolai hétköznapjaitól! De: teremtsen alkalmakat a szülőknek arra, hogy lássák a gyerekük iskolai életét!

Már felső tagozaton, gimnáziumban pedig végképp több életük lesz a gyerekeknek, és ennek megfelelően különbözőképpen viselkednek, más-más arcukat mutatják, és a felnőttkor kezdetéig nagyon nem szeretik összekeverni ezeket a szférákat. Egészen más egy középiskolás gyerek az osztályában, otthon, a szerelmével, a nagyszüleinél, a barátaival vagy az edzéstársaival. Ezért a gyerekek zöme szabadságként éli meg, ha a szülei nincsenek mindenhol a nyomában. Minél kevésbé kell ezért a szülőket osztálykirándulásra vinni, behívni a ballagási díszítést feltenni vagy vándortáborban rájuk bízni a főzést. Hadd kapja meg minden gyerek azt a szabadságot, hogy ezernyi helyzetben nem látják és nem kontrollálják a szülei. Hadd önállódhassanak a gyerekek, hadd kerüljenek ki a családi kontroll alól.

De hasznos, ha a szülőknek mégis vannak alkalmaik, hogy lássák a gyereküket iskolai közegben, és főleg: hogy lássák a tanáraikat, az osztálytársaikat, akikkel napjaik felét együtt töltik. Egy-egy műsor a szülőknek, egy szülői klub, egy anyák napi műsor, egy osztálybemutatkozó a szülők számára, ezek nagy rokonszenvet tudnak ébreszteni a szülőkben a gyerekük iskolai élete iránt, megnyugtatja őket, mert el tudják képzelni, hogyan élnek a gyerekeik, még bátrabban fordulnak problémákkal az osztályfőnökhöz, látják a barátokat és osztálytársakat, stb. Vagyis valamilyen jó egyensúlyt érdemes teremteni aközött, hogy a gyerekek élhessék a maguk elkülönült, a családtól eltávolodott életüket, ugyanakkor ez a világ ne legyen teljesen elzárva a szülők szeme elől.

 

(folytatjuk)