Olvasási idő: 
17 perc

Tanárparadoxon

44 tanács osztályfőnököknek

folytatás

36. Kérdezzen!

A szülők zöme kérdésekkel, nevelési problémákkal sőt kudarcélményekkel megy be az iskolába, akár, ha be kell mennie, akár, ha önszántából keresi fel az osztályfőnököt. Ha középiskolásokról van szó, akkor azzal az élménnyel is, hogy a gyereke nap mint nap távolodik tőle, és önállósítja magát. Kérdésekkel vannak tele a szülők, még ha nem is fogalmazzák meg ezeket a kérdéseket. Ha az osztályfőnök érzéketlenül elkezd azonnal beszélni, magyarázni, tanácsokat és elvárásokat megfogalmazni, értékelni, vélhetően a legfontosabb dolgok nem kerülnek szóba.

Az osztályfőnök amúgy is csak egy szűk szeletét látja a gyereke életének, érdemes ezért kérdezni a szülőket. Abból kiderül, mi nyomasztja a szülőket, milyen otthoni, személyes, családi vagy életvezetési problémákkal küzd a gyerek, és kiderül, miben kérnek a szülők tanácsot az osztályfőnöktől. Mert a szülők nagy része úgy tekint a tanárra, mint szakemberre, aki sok olyan életkorú gyermeket látott már a pályája során, mint amilyen az ő gyereke; aki tanult pszichológiát, pedagógiát, akinek gyakorlata van ilyen idős gyerekek kezelésében. A szülőknek viszont nincs, nem lehet nagy gyakorlata, egy-két-három, ritkábban több gyereket nevelnek, és általában nyomasztó számukra, hogy miközben szeretnék minél jobban nevelni a gyereküket, nincs visszajelzésük, nincs visszacsatolás, nem látják, hogy amerre a fiuk/lányuk halad, az mindennapos vagy rendkívüli út-e, hová visz, mi lesz a végkifejlete, és így tovább. Vagyis a szülő gyakran tanácsot, megerősítést, ötleteket vár a gyereke osztályfőnökétől, s hogy miben van szüksége leginkább tanácsra, az csak akkor derül ki, ha az osztályfőnök előbb mer kérdezni, és nem akar minden problémát azonnal a szülő nyakába zúdítani.

 

37. Nem az a jó szülő, aki szidja a gyerekét!

Gyakori vélemény a tanárok között, hogy azokkal a szülőkkel nehéz együttműködni, akik mindig védik a gyereküket, bezzeg a másik, az látja, mennyi gond van a gyerekkel. Az, ha a szülő mindenben egyért az osztályfőnökkel, nehezen nevelhetőnk tartja ő is a gyerekét, belátja, mennyi bajt okoz a fia / lánya az iskolában, kétféle okra vezethető vissza. Ezek közül még mindig az a jobb, amikor a szülő megfelelni vágyásból ad mindig igazat az osztályfőnöknek. Azt gondolhatja, ha így viselkedik, ezzel megszerzi a gyereke számára szükséges jóindulatot, hamarabb szabadul vagy kevesebb szidást kell még meghallgatnia. Ennél nagyobb baj van, ha a szülő meggyőződésből ad igazat a problémákat soroló osztályfőnöknek, ha maga is megtoldja gyereke bűnlajstromát, ha igazolva látja a tanár szavaiban, hogy baj van, ha feldühödve megígéri, hogy majd ő elintézi a problémát. Ez ugyanis a szülő agressziójáról árulkodik, arról, hogy valami (vélhetően nagy) baj van a szülő és a gyerek közötti kapcsolatban. Sokkal biztatóbb az, ha a szülő védi a gyerekét, ha megértő vele, ha nem akar rálicitálni a tanári szidalmakra. Sok osztályfőnök ezt úgy fogja föl, hogy a szülő nem akar együttműködni az iskolával, holott arról van szó, hogy a szülő természetes módon védi a saját nevelését, a család értékrendjét, félti és védi a gyerekét. Jobban lehet bízni az olyan szülőben, aki védi az osztályfőnökkel vagy a szaktanárokkal szemben a gyerekét, mint abban, aki minden tanári figyelmeztetésben jó alkalmat talál arra, hogy a gyerekét szidja.

 

38. Bízni kell az időben!

A nevelés hosszú távú dolog. A nevelés eredménye is hosszú távon látszik meg. Nagy a kísértés az osztályfőnök számára, hogy minden tettétől azonnali hatást várjon. Ha rászól a gyerekekre, hogy ne szemeteljenek az utcán, attól nem kell azt várni, hogy soha többet ne dobjanak el egyetlen papírfecnit sem az utcán; még akkor sem kell ezt várni, ha jó lenne, ha így történne. Azt pedig végképp nem lehet egy ilyen rászólástól várni, hogy a gyerekek tudatos környezetvédőkké váljanak tőle, akármilyen jó lenne is. Az osztályfőnök tettei, mondatai, elvárásai, preferenciái beépülnek a gyerekek értékrendjébe és magatartásrepertoárjába, de lassan, fokozatosan. Ha egy gyerek mindig mindent azonnal teljesít, amit az osztályfőnök mond, azt inkább gyanúval kell kezelni, mint örömmel. Vagy olyan szolgalelkűségre utal ez, a felsőbbség kritikátlan kiszolgálására, az igazodás kényszerére vagy vágyára, amire jó lenne nem nevelni a gyereket. Vagy a társadalmi mimikri sikeres elsajátítására: ha ezt mondja az osztályfőnök, még mindig könnyebben megúszom, ha végrehajtom, amit mond, mintha elkezdenék vitázni.

Nem érdemes tehát arra törekedni, hogy az osztályfőnök minden felszólításának vagy vágyának azonnal engedelmeskedjenek a gyerekek. Ha hagyunk időt arra, hogy belássák, mit miért kér, tilt vagy tanácsol az osztályfőnök, sokkal mélyebb, tartósabb lesz a hatás. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy nem az osztályfőnöké az egyetlen hatás, elvárásrendszer, aminek a gyerekeknek meg kell felelniük. Ott van rajta kívül még tíz-tizenöt tanár, azon kívül ezernyi külön és egymásnak gyakran ellentmondó, vagy akár egymást kioltó hatás, és a gyerekek nagy része igyekszik sok elvárásnak megfelelni, még ha nem tud is mindegyiknek.

Az eredmények érzékelésében nagyon sokat segítenek a pedagógiai ciklusok, az iskolai létezés periódusai. Mikor a gyerekek otthagyják az alsó tagozatot, a tanító fel tudja mérni, mit sikerült elérnie, a gyerekek pedig igyekeznek úgy viselkedni, mint nagy alsósokhoz méltó, akik nemsokára felsősök lesznek. Ugyanez ismétlődik meg nyolcadik és a középiskola végén: a váltás, a búcsúzás, a felnövés fokozatainak átélése segít a gyerekeknek abban, hogy beépítsék magukba mindazt, amit az előző négy (hat, nyolc) évben megtanultak, láttak, megfigyeltek. Ha valaki ment már osztálykirándulásra tizenkettedik végén az osztályával, valószínűleg mélyen átélte ezt. Úgy viselkednek a gyerekek ilyenkor, mint akik visszamondják az osztályfőnöknek mindazt, amit magatartásban, a világhoz való viszonyban megtanultak tőle. Látványosan, akartan felnőttként viselkednek, éretten, felelősen, mintha maguk is összegeznék, mit tanultak az életről az osztályfőnöküktől.

De még ennél is nagyobb időtávlatokban érdemes a pedagógiában gondolkozni. Minden osztálynak van utóélete, a gyerekek önálló fejlődése pedig végképp nem zárul le egy-egy pedagógiai ciklus lezárultával. És ha az osztályfőnök nem csak azért nevelte a gyerekeket, hogy ne csináljanak semmi bajt az iskolai ünnepségen vagy ne szóljon rá az igazgató, hogy milyen neveletlenek a folyosón a tanítványai, akkor úgyis az a célja a nevelésnek, hogy valamikor átvegyék azokat az értékeket a diákok, amelyekben az osztályfőnök hisz.

 

39. Szabad hibázni! Minden hiba kijavítható!

Éppen azért, mert a nevelés hosszú távú folyamat, interakciók, gesztusok és mondatok egész hosszú sorából áll össze, nagyon nehéz valamit végleg, végérvényesen elrontani benne. Természetesen lehet: ha egy osztályfőnök nagyon figyelmetlenül, lélektelenül, bután vagy agresszívan csinál mindent, akkor természetesen rossz a munkája. De ha csak bizonytalankodik, rossz korszakai vannak, nem találja a megoldást bizonyos problémákhoz vagy nem találja az utat bizonyos gyerekekhez, de keresi a jó megoldásokat, hajlandó és tud figyelni arra, mi történik az osztályában, akkor bármilyen elkövetett hibát helyre lehet hozni. Nagyon emberi munka a tanáré, emberek vesznek részt a pedagógiai folyamatokban, gyerekek és felnőttek, és az osztályterembe behozzák a maguk teljes személyiségét és teljes életét. Mennyi otthoni teendőtől, gondtól, feladattól kell valamennyire függetlenítenie magát az osztályfőnöknek, hányszor kell át- és hány különböző emberre kell ráhangolódnia. Ezért mi sem természetesebb annál, mint hogy hibázik, nem is egyszer. Nem kell ettől félni, mert bármi kijavítható: a következő pillanatban, a következő napon vagy a következő tanévben. Ehhez persze bizalom és önbizalom kell, hogy tudniillik az osztályfőnök képesnek lássa önmagát arra, hogy a hibáit kijavítsa; és bíznia kell az osztályában, hogy elfogadnak mindenféle újrakezdést, adnak esélyt neki és egymásnak-önmaguknak arra, hogy egy rossz beszélgetést, egy összeveszést, egy rossz gesztust vagy egy elhamarkodott ítéletet az osztályfőnökük kijavítson. Nem kell állandóan helyesbítenie magát, nem is kell mindig explicitté tennie, hogy most valamit másként csinál, mint előző nap vagy előző évben, erre maguktól is rájönnek a gyerekek. Időnként természetesen erre is szükség lehet, mert akkor nem következetlenségnek vagy önellentmondásnak érzékelik a gyerekek a tanár eltérő gesztusait vagy döntéseit.

 

40. Lehetőleg minden konfliktust azonnal meg kell oldani! Nem szabad a haragot sokáig cipelni!

Minden emberi kapcsolatban fontos lehet, hogy a konfliktusok ne húzódjanak el, ne tartsanak sokáig. A hosszan elnyújtott konfliktus mérhetetlenül sok feszültséget gerjeszt az emberben. Ugyanígy a sokáig húzódó konfliktus nagyon sok feszültséget gerjeszt a gyerekcsoportokban is. Márpedig ahol megoldatlan feszültségek vannak a levegőben, ott nehéz másra figyelni, nehéz tanulni, koncentrálni, nehéz empatikusnak és alaposnak lenni. Mert a gyerekek energiáit maguk a feszültségek emésztik föl, figyelmüket azok kötik le. Érdemes ezért mindent helyben, lehetőleg azonnal megoldani. Ha összevész az osztály és az osztályfőnök a kiránduláson, lehetőleg még ott oldódjon is meg a konfliktusuk. Ha kitesz valaki egy gyereket az órájáról, mert az rosszalkodik, lehetőleg azonnal óra után beszéljen vele. Ha úgy érzi az osztályfőnök, hogy egy kiváló ötletét vagy játékát tette tönkre egy gyerek az állandó ellentmondásával, ezt azonnal mondja meg, és lehetőleg még aznap derüljön ki, mi volt az ellenkezés oka. Nem kell ilyenkor feltétlenül el is fogadni a gyerekek érveit, de nyílttá, világossá kell tenni a helyzetet. És nem érdemes megsértődni vagy bosszút forralni.

 

41. A tanár a felnőtt!

Az emberi helyzeteket elsősorban az az ember határozza meg, akié az adott helyzetben a hatalom, a kezdeményezés joga és lehetősége. A tantestületi értekezletek hangulata és hatékonysága elsősorban az igazgatótól függ. Valószínűleg sokan ismerik azt az érzést, hogy értelmes, tanárokból álló iskolai tantestületek megbeszélése is mennyire félre tud siklani azon, hogy valaki rosszul, értetlenül vezet egy megbeszélést. Az a tapasztalat szintén közismert, hogy bizonyos munkahelyek légköre jó, másoké elviselhetetlen, és hogy ennek az oka elsősorban, döntően a vezetőben, a főnökben keresendő. Ha ez így van felnőttek között, akkor különösképpen így van egy olyan szituációban, amikor gyerekek alkotják a (beosztotti) csoportot, és egy felnőtt a vezető. Ha a tanár a vezető, ő a felnőtt, ő végzett egyetemet vagy főiskolát, ő értékeli, minősíti a gyerekek munkáját, teljesítményét, akkor hogyne lenne az ő kezében összehasonlíthatatlanul több eszköz arra, hogy az osztály életét meghatározó módon befolyásolja. Ha egy osztály szétesett, ellenállást tanúsít vagy érdektelen, akkor is tudnia kell az osztályfőnöknek: ő van fölül, neki kell okosnak, kezdeményezőnek lennie. Nem igaz, hogy sok lúd disznót győz, nem igaz, hogy a gyerekek meg tudják akadályozni az osztályfőnök legjobb törekvéseit is. Csak akkor akarják megakadályozni, ha a tanár valamit nem jól csinált. Ezért minden helyzetben tudnia kell a tanárnak, hogy ő a felnőtt, ő van felül, és ez biztosíthatja számára azt a fölényt, amivel valóban meg tudja oldani a nehéz szituációkat is.

 

42. Önelemzés, önvizsgálat, önkorrekció!

Ha egy osztályfőnök úgy érzi, valami nem úgy működik az osztályában, mint szeretné, érdemes alapos önvizsgálatot tartani. Mi lehet az oka annak, hogy nem jól működnek a dolgok? Erre pedig nem lehet az a válasz, hogy a körülmények nem kedveznek, vagy a gyerekek összetétele nem megfelelő. Ha mások a körülmények, mint szerette volna az osztályfőnök, alkalmazkodni kell hozzájuk. Ha a gyerekek nem olyanok, mint amilyennek az osztályfőnök szeretné őket, akkor arra kell törekednie, hogy a munkája végeztével, négy évvel később majd olyanok legyenek. Mert a tanári munka – Gabnai Katalin szellemes hasonlatát kölcsönvéve – olyan, mint a szabó mestersége: hozott anyagból dolgozik. A szabó sem sértődhet meg azon, hogy franciakockás anyagot hoznak neki, hanem arra törekszik, hogy abból az anyagból a lehető legjobb öltönyt hozza ki. Az osztályfőnöknek sem érdemes arra törekednie, hogy valami elvont eszménynek megfelelő gyerekek kerüljenek ki a kezei közül, hanem arra, hogy a lehető legjobbakká, legérdeklődőbbekké, legnyitottabbakká váljanak a gyerekek.

Éppen azért, hogy hatékony legyen az osztályfőnök munkája, nem érdemes más okokat és magyarázatokat sem keresnie, ha valamiről úgy érzi, nem jól megy. Vizsgálja mindig azt, hogy ő maga mit csinált, és keresse meg azt, hogy mit csinálhat másképp. Nem azért, hogy önvádakkal illesse magát. Nem is azért, mert mindig az osztályfőnök a hibás, messze nem ezért. Hanem azért, mert egészen csak a saját gyakorlatát uralja, vagyis csak azon tud változtatni. A népet nem lehet leváltani, tudjuk Brechttől, az osztályba járó gyerekeket sem lehet leváltani. Az iskolarendszeren, a kollégáin szintén nem nagyon tud változtatni, a társadalmi körülményeken még kevésbé. Akkor tehát érdemes mindig azt vizsgálni, amin tud változtatni: a saját gyakorlatát.

 

43. Legyen bátran ember! Legyen bátran önmaga!

A komoly, tekintélyes, tradicionális iskola nagyon messze áll a személyességtől. Az osztályzás, értékelés, számonkérés, továbbhaladás vagy bukás inkább a félelem légkörét sugallják, mintsem jókedvet. A tanterv, tanmenet, tananyag, tudásszint, vizsga, érettségi valami komorságot sugallnak. Az iskolaépületek elzárkózást hirdetnek, a tanári szobák a fontosság tudatát. De mindezen keretek között emberek dolgoznak, élnek, beszélnek, tanítanak, tanulnak, szeretnek, vitatkoznak, nevelnek és nevelődnek, és eltöltenek négy, nyolc, tizenkét évet diákként, és tíz, húsz, harminc évet tanárként. Fárasztó lenne ez a sok komolyság, elidegenítő lenne ez az egész, ha nem emberek népesítenék be. De szerencsére emberek a tanárok és emberek a diákok, a maguk erényeivel és gyengéivel, tehetségükkel és gyengéikkel együtt. Akkor pedig mindannak helye van az iskolában, ami emberivé teszi azt: örömnek, jókedvnek, humornak, rokon- és ellenszenveknek.

A szaktanárokból mint emberekből, legalábbis egy részükből a diákok keveset érzékelnek, bár éppen az a jó az iskolában, hogy ők is emberek, ők is tisztelhetők vagy megmosolyoghatók. Az osztályfőnökből azonban sokkal többet érzékelnek a gyerekek, mármint az osztályfőnök lényéből, személyiségéből, szokásaiból és vonzódásaiból. És ez nem baj, sőt: ebben a személyes közegben lesz az osztályfőnök minden mondatának és gesztusának sokkal nagyobb súlya, jelentősége, mint bármelyik kollégájának.

 

44. Keresse meg az örömöt az osztályfőnökségben! Csinálja örömmel!

Minden munkát jobb úgy csinálni, ha az ember szereti. Minden munka jobb lesz, ha aki csinálja, örömmel csinálja. De vannak olyan munkák, amelyeket igazán csak örömmel érdemes csinálni. Visszatérve kiinduló analógiánkhoz, a színészethez: ha egy színész tudja ugyan a mesterségét, de nem örömmel játszik, az mindig átjön a rivaldán. Ha egy osztályfőnök tudja ugyan a mesterségét, de nem érdeklik a gyerekek, nem szívesen van közöttük, nem jelent neki magának is örömöt az osztályfőnökség, akkor nem nagyon érdemes csinálni.

De meg is fordíthatjuk: ha egy osztályfőnök felfedezi az osztályfőnökségben az örömszerzés lehetőségét, akkor biztosan nem fogja rosszul csinálni a munkáját. Ha felfedezi például, hogy pályáján nem sok, legfeljebb nyolc alkalommal lehet osztályfőnök, tehát nem érdemes egyszer sem komolytalanul vennie. Ha felfedezi, hogy mindannyiszor új és új emberekkel kerülhet kapcsolatba, ami önmagában is érdekes. Ha felfedezi, hogy az osztályfőnökség fiatalon tartja, mert mindannyiszor meg kell ismerkednie (vagy: megismerkedhet) egy újabb nemzedék kultúrájával, szokásaival, értékeivel. Ha felfedezi, hogy az osztályfőnökség nemcsak elvégzendő munka lehet, hanem – mellette – önépülés és örömforrás is.