Olvasási idő: 
18 perc
Author

A Dartington Hall-i demokratikus iskola W. B. Curry irányítása alatt II.

„Iskola, amit a barátaim haladónak, ellenségeim bolondnak tartanak”

 

 

[1][2]AZ ISKOLAI TÖRVÉNYEK BETARTÁSA – SZÜKSÉG VAN-E BÜNTETÉSEKRE?

Amikor az iskolában hozott törvények betartása kerül szóba, akkor óhatatlanul felmerül a kérdés, lehetséges-e ez büntetések nélkül. Az általános felfogás azt mondja, hogy büntetések nélkül lehetetlen fenntartani a rendet. Rengeteg olyan beszélgetésen, gyűlésen vettem részt, ahol valamilyen törvénybe ütköző cselekedetről beszélgettünk, és a büntetések problémája felmerült.

Ami erről a témáról nekem legelőször is eszembe jut, az a büntetések haszontalansága. Saját iskoláztatásom utolsó évében főprefektus voltam, és feladataim közé tartozott a büntetések ellenőrzése. Így nagyon gyakran láttam ugyanazokat az arcokat. Ha a büntetések használtak volna, nyilván nem kerültek volna újra elém. Őket az iskolaigazgató gyakran verte meg (Angliában 1987-ig megengedett volt az iskolákban a testi fenyítés). Erre persze lehet azt mondani, hogy a verések (büntetések) nélkül a helyzet még rosszabb lett volna, de a tény attól tény marad, hogy a büntetések nem javítottak a helyzeten. A büntetés arra jó lehet esetleg, hogy elrettentsen a szabályszegéstől. Valóban, egy motoros a büntetéstől való félelmében tartózkodhat a gyorshajtástól, de a büntetés nem éri el azt, hogy át is gondolja, hogy a gyorshajtás egyaránt veszélyt jelent saját maga és a többi ember számára is. Sajnos ezt a belátást ma nem tudjuk mindenkivel elfogadtatni. Ezért marad számunkra a büntetés, és az, hogy a notórius gyorshajtóktól elvesszük a jogosítványukat. Ez a felnőttek világára igaz, de a gyerekek esetén más lehetne a helyzet. Itt igenis terjesztenünk kell azt a felfogást, hogy kizárólag a megértésre akarunk támaszkodni.

Hogy ezt megvilágítsuk, vegyünk egy másik esetet. Ha egy gyerek ellop valamit, és ezért megbünteted, akkor ebből biztosan megérti azt, hogy te ellenzed a lopást. De ettől még nem fogja tudni, hogy miért ne lopjon, és a lopásra késztető motivációi szintén a homályban maradnak számára. Amit a büntetéssel elértél, az nem más, mint hogy egy új motívumot adtál viselkedéséhez: a büntetéstől való félelmet. Ez lehet, hogy hatásos lesz. Hatásos lesz, ha a tanár, vagy aki a büntetést kiszabta, a közelben van. Ez minden ilyen módszer rákfenéje. Addig működik, amíg téged lát, de viselkedését nem belső meggyőződés motiválja. Ha hátat fordítasz, akkor minden kezdődik elölről. Olyan ez, mint amikor a faluban mindenki iszik és garázdálkodik, mert a falusi rendőr megbetegedett. Nyilván vannak iskolák, ahol a helyzet nem ilyen tragikus, de biztosan sok olyan is van, ahol így folynak a dolgok.

Nálunk a gyerekek viselkedésében nincs semmi különbség attól függően, hogy a tanár az osztályban tartózkodik-e vagy sem. Ezt számos látogató is megerősíti, köztük sok olyan, aki mint leendő tanár jött hozzánk, és módjában volt hosszabb ideig megfigyelni a folyamatokat.

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy nálunk ne lennének ‒ mint minden iskolában ‒ hangoskodók, csibészek és lusta gyerekek. Csak annyit állítok, hogy nálunk nem létezik az a fajta feszültség, ami rögtön zajongásban jut kifejeződésre, abban a pillanatban, ahogy a tanár megfordul és háttal áll az osztálynak. A gyerekek azért dolgoznak, mert elhatározták, hogy dolgozni fognak. Bármi legyen is a motivációjuk, az biztos, hogy nem a büntetéstől való félelem.

A BÜNTETÉS HATÁSTALANSÁGA ÉS ALTERNATÍVÁI

Szeretném még egy példával megvilágítani, hogy miért nem tudja a büntetés az igazi motivációt feltárni az elkövetőben. Még a háború előtt volt nálunk egy lány, akiről azt gyanítottuk, hogy pénzt lopkodott a többiektől. A lány minden esetben tagadta a tettét. Sokáig nem volt bizonyítékunk. Próbáltam időközben többet megtudni róla. A szülei szegények voltak, a lány ösztöndíjjal tanult nálunk. Szülei legkisebb és nem kívánt gyereke volt, az anyja már a terhessége kezdetétől elutasította a születendő gyermeket. Kislánykorában az apja verte, és a családban az volt a rend, hogy a rossz cselekedetekért büntetés jár.

Félős gyerek volt, visszahúzódó, nem nagyon voltak barátai. Végül aztán egy újabb esetnél biztossá vált, hogy ő vette el társa hét schillingjét. Ezúttal is tagadott. Elmagyaráztam neki, hogy nem azért faggatom, hogy megbüntessük, hanem azért, hogy tisztázzuk az ügyet. Úgy tűnt, hiába.

Egy óra múlva egy üzenetet csúsztatott be a szobám ajtaja alatt. Az állt benne, hogy ő lopta el a pénzt, de nem volt képes bevallani. Ez után már nyíltan tudtunk beszélgetni. Az érzéseiről is. Azt mondtam neki, hogy kezdjük újra, és a kárt mi térítjük meg helyette. Megkönnyebbülve hagyta el a szobámat. Arra számítottam, hogy újra előfordulhat az eset, és nekem újra a zsebembe kell majd nyúlnom, de erre nem került sor.

Bár nem vagyok pszichológus, de úgy látom, hogy a bűnöző gyerekek általában a szeretethiányos, elhanyagolt gyerekek közül kerülnek ki, akik megfosztattak valami fontostól. Ezért, ha büntetéssel igyekeznek rájuk hatni, akkor a maguk részéről gyűlölettel fognak erre válaszolni, és azok a hatások, amik bűnözővé tették őket, csak újabb elemekkel gyarapodtak. De ezek csökkenthetők, ha valaki kedvességgel, segítséggel, megértéssel fordul feléjük.

A KERESZTÉNY CIVILIZÁCIÓ IS EZT A NÉZETET VALLJA

Mindez sokaknak nagyon furcsán hangzik, holott ez nem más, mint valami jó tettel válaszolni a rosszra, ami pedig a kereszténység egyik alapelve. 

Nem tudunk csodákat tenni, és számos olyan eset fordul elő, amikor az iskola minden erőfeszítése kevés a segítséghez. Néha pszichológushoz kell fordulnunk, vagy másfajta lelki segítséget nyújtó szervezethez. Én tehát nem azt mondom, hogy nálunk van a bölcsek köve, hanem azt állítom, hogy a büntetés nem nevelési eszköz. Inkább nem teszek semmit, és várom a csodát, minthogy olyasmit tegyek, amiről a csontjaimban érzem, hogy helytelen.

W. B. Curry

AZ ISKOLAI BÁNTALMAZÁS (BULLYING)

A gyerekek egymás közötti erőszakos cselekedetei esetén is gyakran hangot kap az az álláspont, hogy meg kell mutatni annak, aki a másikkal erőszakos volt, hogy mit is jelent erőszakot elszenvedni. Holott ez értelmetlen, hiszen aki erőszakoskodik, az már pontosan tudja, milyen az erőszakot elszenvedni. Nem feltételezi azt, hogy az áldozata szeretni fogja azt. Úgy bántja a másikat, hogy közben tudja, mit csinál, és hogy amit tesz, az fáj. Megtanítani neki, „hogy milyen az, ha valaki bánt” ‒ tökéletesen felesleges. Erre valaki azt mondja, hogy ebben az esetben a büntetés illeszkedik a tetthez, de erről nincs szó. Inkább azt mondhatjuk, hogy a büntetés megismétli a tettet. Hogyan is lehetne valakit meggyőzni arról, hogy az erőszak értelmetlen, miközben rajta éppen erőszakot alkalmazol?

A VERBÁLIS ÉS FIZIKAI ERŐSZAK ÉLVEZETE

Lehet, hogy a büntetés, amit valaki az általa elkövetett erőszakért elszenved, arra készteti, hogy rövidtávon lemondjon az erőszakról. Így a büntetés átmenetileg eredményes lehet. Mégis, a büntetéssel semmit sem tettél azért, hogy a benne levő gyűlöletet csökkentsd. Sőt valószínűleg növelted is azt. Ha megtehetné, feltételezhető, hogy veled szemben is erőszakos lenne, akár szavakban, akár tettekben. Lehet, hogy erről álmodik. Szeretne bántani téged, de nem teheti meg. Egy napon elhagyja az iskolát, és tovább működik benne a bosszúvágy. Lehet, hogy egy gyárban egyszer művezető lesz, lehet, hogy egy hivatalnok vagy katonatiszt. Lehet, hogy férj, feleség, apa vagy anya lesz. Lehet, hogy iskolaigazgató lesz, vagy iskolai tanár. Ezekben a szerepekben meglesz a lehetősége arra, hogy erőszakot alkalmazzon.

Különösen az utóbbi két esetben, otthon és az iskolában találkozhat gyerekekkel, akiknek kevés védelmük van az erőszakkal szemben. Hová lesz itt annak a büntetésnek a hatása, amit te adtál neki azért, hogy ne erőszakoskodjon? Csak annyit értél el, hogy kitoltad az időpontot, amikor erőszakosan viselkedhet. Csak ennyi lenne a szereped, hogy a félelemmel megakadályozd egy ideig, hogy erőszakoskodjon? Valójában az lenne a feladatod, hogy a szívében lévő gyűlöletet barátságossággal és megértéssel feloldd, hogy ne akarjon erőszakoskodni. Ez a nehezebb dolog, és nem mindig sikerül. De az egyetlen dolog, amit érdemes megpróbálni.

AMIKOR EGY CSOPORT KÍNOZ VALAKIT

Ez is előfordul, bár az olyan iskolában, mint a miénk, ahol a gyerekek nagy szabadságot élveznek, nagyon barátságos a hangulat. Amit mi kínzásnak hívunk, azt más iskolában csak cikizésnek neveznék. Amit ott kínzásnak neveznek, az nálunk elő se fordul. Vannak gyerekek, akik szinte kihívják maguk ellen a sorsot. Jellemző tulajdonságuk: külsejük nem kellemes és/vagy könnyen dühbe jönnek. A gyerekekben pedig van egyfajta vadság, ami egy ilyen gyerek esetén könnyen elindíthatja a lavinát.

Ilyen esetekben igyekezni szoktam, hogy találkozzak az egész csoporttal, az áldozat jelenléte nélkül ‒ például mikor fodrászhoz ment vagy fogorvoshoz. Ezt el lehet valahogy intézni. A többi gyerekkel találkozva meg szoktam őket kérdezni, hogy milyen tapasztalataik voltak az áldozattal kapcsolatban. Segített az, amit a csoport csinált az áldozattal, és jobbá vált-e a helyzet és az áldozatuk viselkedése, vagy bármi, ami megindította a vele kapcsolatos erőszakot? Ezekből a beszélgetésékből az szokott leszűrődni, hogy a kínzás csak rosszabbá teszi a helyzetet, és rosszabbá teszi az áldozatot is. Ezen a ponton szinte kivétel nélkül elhatározzák a gyerekek, hogy felhagynak társuk kínzásával. Gyakran jelentkeznek a csoportból, hogy a jövőben nem hivatalos megfigyelők lesznek, akik segíteni fognak megfékezni az áldozat kínzását.

A megfigyelő feladata, hogy adott esetben, ha jelei mutatkoznának, hogy valaki meg akarná szegni, figyelmeztesse a többieket a közösen elhatározott megállapodásra. Ez a módszer számos esetben működött, sőt jobban működött, mint egyéni esetekben. Csak nagyon komoly neurotikus kényszer lendít túl valakit a megállapodáson, ha egyszer beismerte, hogy a társa kínzása ‒ ami ugyan neki örömet okoz ‒ a másikat még inkább rossz felé taszítja. Az ilyen esetek valóban speciális kezelést igényelnek.

Szókratész jegyezte meg egyszer, hogy senki nem bűnözik akarattal.[3] Ez biztosan nem igaz a felnőttekre. Ha sokan közülük nem hágták volna át ezt a határt, akkor az elmúlt harminc év története egészen máshogy alakult volna. Mindazonáltal úgy találtam, hogy a gyerekek esetében igaz Szókratész mondása azokra, akik szeretetet és biztonságot kapnak, és akikkel ésszerűen/igazságosan és humánusan bánnak gyerekkorukban. Az ő esetükben biztosak lehetünk abban, hogy a közösen hozott döntésekről valóban azt gondolják, hogy azokat követniük kell.

AZ ISKOLA ÖSSZETÉTELE

Az iskolában mindig sokféle, a fejlődés különféle fázisaiban levő gyerek található. Vannak, akik kisgyerekként kerültek ide, és most, 12 év után a Senior School végzősei, mások éppen most jöttek. Vannak, akik jó otthoni körülmények közül jönnek, és vannak, akik mindezt nem kapták meg. Vannak, akiket azért küldtek hozzánk, mert a szülők hisznek ebben a fajta iskolában, és ennek megfelelően nevelték is gyerekeiket. Aztán vannak olyanok is, akiknek a gyerekei kudarcot vallottak a tradicionális iskolákban, így a szülők elhatározták, hogy tesznek egy kísérletet az egyik ilyen „bolond” helyen, mint a mi iskolánk. Így kerülnek az iskolába problémás gyerekek, mert a szülők sok esetben igyekeznek eltitkolni a dolgokat. Így aztán, ha a mi iskolánk 100%-os sikereket tudna is elérni (amit persze nem tud!), akkor is mindig lenne nálunk probléma, konfliktus és nehézség. Egy iskola, ami azt állítja magáról, hogy nála minden rendezett, szép, tiszta, nyugodt és rendes, az nekem gyanús is lenne.

A NEMZETEK KÖZÖTTI BÉKE ÉS A CSALÁDI BÉKE ÖSSZEFÜGGÉSE

Az Atlanti Charta 8. pontja kimondja, hogy tartózkodni kell a nemzetek közötti erőszaktól. Ha azt szeretnénk, hogy ez egyszer valóra is váljon, akkor tartózkodnunk kellene az erőszaktól az otthonokban és az iskolákban is. A béke itt kezdődik. Egyesek azt vallják, hogy minél nagyobb a bűn, annál súlyosabbnak kell lennie a büntetésnek is. Ezzel sem értek egyet. Nagy problémák általában erős érzelmi állapotokra utalnak. Amíg kisebb jelentőségű ügyekről van szó, addig el tudok képzelni a korrekció érdekében büntetéseket, egy-egy kisebb pénzbüntetést is. Ha ilyen ügyekről van szó az iskolában, akkor magam ugyan nem szoktam ilyeneket javasolni, de nem is ellenzem őket erélyesen. Azonban ha erős érzelmekről és szélsőséges tettekről van szó, akkor a büntetés többet árt, mint használ, és ezért erősen ellenzem azt. Ha ilyenkor büntetésre gondolunk, akkor inkább a kannibalizmus felé, és nem a béke irányába teszünk lépéseket.

AMIKOR GYEREKEKTŐL MEG KELL VÁLNUNK

Bár erre büntetésként szokás gondolni, én nem feltétlenül tartom annak. Vannak gyerekek, akik megfontoltan szembeszegülnek az iskolai szabályokkal, amelyeknek célja a gyerekek jóllétének biztosítása. Egy iskola szabad intézmény, nem pedig börtön. Itt senki nem diktálhatja egyedül az együttélés szabályait. Minden közösségnek vannak szabályai, amit annak tagjai be kell, hogy tartsanak, és aki ezeket nem hajlandó betartani, annak el kell hagynia a közösséget. Hasonló helyzet állhat elő például egy beteg gyerek esetén is, aki speciális kezelést igényel. Egy ilyen gyerek jelenléte is túlzott terhet jelenthet a többieknek, miközben maga sem tud eleget profitálni az iskolából. Ebben az esetben sem úgy gondolkodom erről, mint büntetésről.

KINEK JÓ A MI ISKOLÁNK?

Botorság volna azt állítani, hogy az iskolánk minden gyereknek megfelel. Annyit mindazonáltal állítok, hogy azoknak a gyerekeknek, akik korai gyerekkorukban jó légkörű családokban éltek, a mi iskolánk szabadsága és önkormányzata nagyszerű lehetőségeket biztosít. Mivel sok gyerekünk körülményei nem ilyenek, ezért számos kivétel lehetséges, az iskolának jogában áll eldönteni, hogy kit fogad be és kit nem.

AZ ISKOLARENDSZER KÖTELEZŐ JELLEGE / AZ ISKOLAKÖTELEZETTSÉG

Az iskolarendszer kötelező volta nem pedagógiai, hanem politikai és gazdasági okokban keresendő. Szerintem az ideális az, ha az iskolalátogatás nem kötelező. Az iskolakötelezettség igazi oka az, hogy ezzel lehet megakadályozni, hogy a gyerekeket gazdaságilag kizsákmányolják. Ha ez az ok nem létezne, mást nem tudnék felhozni a kötelezőség mellett. Ha eltörölnék a kötelező iskolalátogatást, az iskolák nagymértékű és gyors fejlődésnek indulnának, hogy olyan helyekké váljanak, mint a mi iskolánk, ahová a gyerekek szívesen jönnek.

Nem kétséges, hogy talán születésüknél fogva vagy talán rossz családi viszonyok miatt vannak agresszív, antiszociális gyerekek, akik nem tudnak a mi iskolánkba beilleszkedni. Számukra kell, hogy létezzenek speciális intézmények. Nincs tapasztalatom arról, hogy hogyan kellene egy ilyen intézményt vezetni. De az, hogy ilyen gyerekek vannak, nem teszi kétségessé az elméletemet, mint ahogyan a börtönök és az elmegyógyintézetek léte sem kérdőjelezi meg, hogy a normális polgároknak joguk van a polgári szabadságra és a polgári jogokra. Az, hogy egy kisebbségnek bizonyos okokból az átlagosnál nagyobb korlátozások között kell élnie, nem jelentheti, hogy a többség jogait, szabadságát korlátozzuk. Korábban a gyerekekkel úgy bántak, mintha többségében bűnözök vagy elmebetegek lennének, akiknek állandó korlátozások és felügyelet alatt kell élniük. „Nézd meg, mit csinál Johnny, és szólj neki, hogy hagyja abba.” Akivel így viselkednek, az úgy fog reagálni, hogy azután valóban igényelni is fogja ezt a fajta nevelést. Ez volt a viktoriánus kori iskolák ördögi köre is. Ezt az ördögi kört kellene egy olyannal helyettesíteni, ami a jó tulajdonságokat hozza ki a gyerekekből.

HUMÁNUS ÉS ÉSSZERŰ NEVELÉS MINDEN GYEREK SZÁMÁRA

Ha humánusan és felvilágosultan bánsz a gyerekekkel, akkor humánus és felvilágosult emberek válnak belőlük. Nincs bizonyítékom arra, hogy ez minden gyerekre igaz lenne. Arra azonban van bizonyíték, hogy a gyerekek többségét a rossz körülmények és a korai testi és lelki nélkülözések olyan mértékben károsítják, hogy ezek a gyerekek aztán nem, vagy csak nagyon nehezen tudnak a normális gyerekek közösségeibe beilleszkedni. Nekik speciális intézményekre van szükségük, de ezekben az intézményekben sincs arra szükség, hogy durván bánjanak velük! Homer Lane[4] és David Wills[5] is megmutatta, hogy a progresszív módszerek jól alkalmazhatók a bűnelkövető gyerekek körében is.

Footnotes

  1. ^ W. B. Curry: Education for Sanity című műve első fejezetét (1–38. o.) fordította, összefoglalta: Fóti Péter.William Heinemann LTD, London – Toronto. 1947. 
  2. ^ A fordítást Széger Katalin ellenőrizte és javította.
  3. ^ Max Maxwell: A Socratic Perspective on the Nature of Human Evil. Letöltés: http://www.socraticmethod. net/socratic_essay_nature_of_human_evil.htm  (2015. 10. 27.)
  4. ^ A fiatalkorú bűnelkövetők számára létrehozott „Little Commonwealth” vezetője. (http://infed.org/mobi/homer-lane-and-the-little-commonwealth/
  5. ^ Angol terapeuta és szociális munkás. (http://www.quakersintheworld.org/quakers-in-action/182)