Author

A gyermeki agresszió megelőzéséről, kezeléséről

Született egy könyv a gyermeki agresszióról – erről kívánunk hírt adni. Szerzője az egyetemen tanít pedagógiát, szakember tehát, bár nem kutatója a témának. Ez alkalommal érdekesebb talán, hogy három, már-már felnőtt gyermek édesanyja is. Bizonyára „kritikus mennyiségű” nevelési tapasztalata gyűlt össze ezen a téren, és ez most így robban, hogy a feladatvállalást, a szakmai kihívást, a tanári beállítódást most ne első helyen említsük.

Nem tudományos jellegű monográfiáról van tehát szó (a műfajra utalok ezzel és nem a színvonalra), inkább tudományos ismeretterjesztésről, gyakorlati célú nevelés-módszertani szakkönyvről. Tematikus vezérfonalát kétségtelenül a gyermeki agresszivitás jelensége adja, de mivel a nevelés – ha tudjuk még, mi az – igen komplex folyamat, a tartalmi kapcsolódások elvezetnek a genetikai-etológiai gyökerektől az emberi társadalom mindenkori jelenségvilágának szocializációs értelmezéséig. Megközelítésmódjában, problémakezelésében mégis egyértelműen nevelési, nevelés-lélektani munkáról van szó, amelyet elsősorban szülőknek, pedagógusoknak szán a szerző.

De nyugodtan tágíthatnánk és pontosíthatnánk a kört: szól a leendő szülőknek is, az igényesebb nagyközönségnek, a segítő- és pedagógusszakmák művelőinek – elsősorban óvónőknek, tanítóknak, szociálpedagógusoknak –, mindazoknak, akik szakmai, lelkiismereti feladatuknak tartják az ifjúság sikeres társadalmi integrációját, felnevelését. Vagy mondjuk így, azoknak szól a könyv, akik a mára jellemző verseny, konfrontáció, individualitás és türelmetlenség helyett a szolidaritás, az együttműködés, a kölcsönösség és a tolerancia irányába szeretnék befolyásolni a közállapotokat a maguk eszközeivel. Itt mindezt emberformáló közösségek műhelyeiben (család, iskola), tehát sokaknak egyfajta mentálhigiénés szemlélettel, a modern pedagógia eszközeivel, bizonyos nevelési kultúrával és igényszinttel. Sokaknak szól, de azért nem mindenkinek. Csak annak, akiben megszületett a felismerés, az igény, az elhatározás: nem hagyom, gátat vetek a neoprimitív elvadulásnak. Ma ezen a téren nem elég a minták átvétele, a spontán szocializáció, hanem tudatos és határozott szülői-nevelői kontrollra van szükség. A 20. század a totális erőszak tombolásának ideje volt, amit elszenvedtünk, megszoktunk – mintának immár korszerűtlen. Az emberiségnek, ha meg akar maradni, új modus vivendit kell kialakítania: el kell tudnunk viselni egymást.

A téma aktualitását sajnos nem kell bizonyítanunk. A közállapotok eldurvulása – a családon belüli erőszaktól a gyermekek egymás közötti „szívatásától” az egész világot fenyegető terrorizmusig – mindennapi tapasztalatunk. Legyünk azért pontosak: itt nincs szó tudatos és ártó szándékú erőszakról, csak az evolúciósan kódolt, úgymond „természetes” agresszióról. Az ugyanis biológiai örökségünk része, ezért hát kár lenne hadakozni ellene. Az egészséges aktivitásban, önérvényesítésben is ott van az agresszió. Annak formája és főleg mértéke lehet problematikus, társadalmilag, pedagógiailag elfogadhatatlan – hangsúlyozza, ha nem is szó szerint, a szerző. Túlnépesedett, urbanizált, elidegenedett viszonyaink, úgy tűnik, szigorúbb önkontrollt követelnek, követelnének.

Az esetek és helyzetek tehát „normál” hétköznapi történések, elkövetőik mentálisan normális gyerekek, szüleik konszolidált középosztálybeli átlagemberek. Nincs szó gyógypedagógiai konstellációról, organikus okokról, speciális veszélyeztetettségről, deviáns családokról és szubkultúráról. Csak szokványos rámenősségről, gátlástalanságról, önzésről, érzéketlenségről, arról viszont vastagon, tömeges jelleggel és kétségbeejtően. Ezt már nem lehet a szabadság, a pluralizmus, a globalizmus varázsszavaival elintézni.

Ezek az immár messzire vezető „szabad gondolatok” főleg az Az agresszióról című első fejezet kapcsán születtek, amelyben egyébként a szerző nem egzakt definícióalkotásra, hanem inkább leírásra, a központi fogalom körbejárására törekszik. A könyv céljaival, jellegével összhangban, helyesen. Itt vázolja a munka felépítésének logikai menetét is, a klasszikus felépítés szerint, bővülő terjedelemben: (1) a jelenség, (2) az okok, (3) mit tehetünk. (A fejezetcímek: 1. Az agresszióról, 2. Hogyan előzhetjük meg az agressziót, 3. Szemben az agresszióval.) Erről szól valójában a könyv.

Miért agresszívabb az egyik ember (gyerek) a másiknál? Mert mások a fenyegetettségeink, az indulataink, a cselekvési sémáink. Ennek megfelelően az okok (és részben a teendők) rendszerezésének is jó vezérfonala lehet, ha megvizsgáljuk, elemezzük feszültségeinket, érzelmeinket és agresszív viselkedésmintáinkat. Ez történik a második fejezetben és részben a harmadikban is. Az ismétlődés először kissé zavaró, de végül is indokolt, érthető és elfogadható.

Hogy aztán az okfejtés, a diagnózis helyes-e, a megelőzést célzó jó tanácsok beválnak-e, a próba során majd kiderül. Ha a megelőzést komolyan gondoljuk, nem kétséges, hogy megéri kipróbálni, akár a tét, akár az eredmény felől nézzük a dolgot.

 

Buda Mariann: Tehetünk ellene? A gyermeki agresszió. Dinasztia Tankönyvkiadó, Budapest, 2005.