A képekről

Tóth Luca és Tóth Kristóf: A Kárpátok gerincén

Mindig is szerettünk túrázni, hiszen ebben nevelkedtünk fel. A szüleink kisgyermek korunk óta vittek minket a környező hegyeket bejárni, így a természet szeretete és a kalandvágy már koránk belénk ivódott. Tavaly ősszel aztán jött egy ötlet: öcsém, Kristóf kitalálta, hogy szeretne végigmenni a Kárpátok gerincén, a történelmi Magyarország ezeréves határán. Mikor megosztotta velem a tervét, nagy öröm és izgatottság töltött el, hiszen én is egy nagyobb szabású túrán törtem a fejem, és ennél jobbat ki sem találhatott volna. Hamar eldőlt hát, hogy együtt megyünk. Az út előkészületeit – főként a vizsgaidőszak miatt – nem vittük túlzásba. A kárpátaljai szakasz teljesítését tűztük ki célul, mivel viszonylag jól megközelíthetőnek tűnt, és úgy gondoltuk, hogy ezen a vadregényes és kevéssé ismert részen kötöttségek nélkül tudunk majd túrázni és sátrazni. A terület egy részéről a Hazajáróból ismert Kenyeres Oszkártól kaptunk egy részletesebb térképet. Ő javasolta azt is, hogy töltsük le a telefonunkra a Galileo nevű térképes alkalmazást, mely aztán több alkalommal húzott ki minket a pácból. Az ukrajnai kiindulópontunk elérésében Kész Ferenc, kárpátaljai állatorvos ismerősünk segített. Önellátásra készültünk, ezért sátron és hálózsákon kívül konzerveket, levesporokat és gázfőzőt is vittünk magunkkal. Az ezeréves határ szigorú követése volt az eredeti célkitűzésünk, azonban ez a túrajelzések hiánya és az utak egy részének járhatatlansága miatt nem sikerülhetett. Többször csak sejtettük, hogy hol lehetünk. Volt, hogy két napig bokáig érő sárban cuppogtunk, máskor pedig járhatatlan törpefenyves erdők állták utunkat. Kisebb-nagyobb kerülők után azonban mindig visszataláltunk a gerincre, amit az elhagyatott határkövek is jeleztek. A három hét alatt mintegy négyszáz kilométernyi utat jártunk be. Az Uzsoki-hágótól a Vereckei-hágón át eljutottunk Kőrösmezőre, majd a Hoverlára, a kárpátaljai szakasz legmagasabb csúcsára. Innen a rossz idő miatt nem tudtuk folytatni utunkat, ezért Máramarosszigetnél átléptük a határt és az utolsó napokban az erdélyi Kőhát-hegységet jártuk be. Az út – minden nehézsége ellenérenagy élmény volt. Megtapasztalhattuk azt, amit mindig is tudtunk, hogy bármilyen helyzetben számíthatunk egymásra.

Utunk itt nem ért véget, hosszú még a Kárpátok gerince és mi szeretnénk azt végig bejárni. 

Lapszámunk képei – melyeket a Tóth testvérek készítettek a nagy úton.


(A Kárpátok gerincén) Július 13. (9. nap) Hát ez a nap sem sikeredett egyszerűbbre. Az éjszaka meglepően meleg volt itt a fenyvesben, és még a sátrunk sem lett csurom vizes a párától, ahogy az eddigi napokban, mikor réteken aludtunk. Reggel egy szelet májkrémes kenyérrel indítottunk. A fenyőerdőben lefelé – ugyanúgy, mint tegnap felfelé – hatalmas kidőlt fenyők között próbáltunk rálelni az útra, amit Kenyeres Oszi térképe óta határkövek jelölnek. Ezeket a jelzőköveket sokszor nagyon nehéz megtalálni. 5 km után végre forrást jelzett a térkép. Rálelni azonban nem volt egyszerű, nem vezetett hozzá ösvény. Hosszas keresgélés után végre meglett. Mivel nem volt túl nagy vízhozama, Kristóf egy fiatal fenyőfáról hántott le egy kis kéregdarabot, ami csőként szolgált, így meg tudtuk tölteni a palackjainkat (2X 1,5 liter fejenként). A gázfőző segítségével megfőztük a zacskós erőlevesünket is. Közben a forrás alatt összegyűlt vízállásban végre meg tudtunk fürdeni és a ruháinkat is kimostuk, majd kiterítettük, hogy száradjanak, míg mi ebédelünk.  Innen továbbindulva nagyon nem találtuk az utat, soká kellett keresnünk, mire rábukkantunk. Egy borzasztóan meredek csapáson másztunk fel egy 1500 méteres csúcsra. Innen egy 1600 méteres hegyre mentünk fel. Ettől kezdve utunk törpefenyvesben vezető járatból állt, és végtelennek tűnő volt. A lábunkat összeszurkálták, szétkaristolták a kis ágak. Végül egy nyeregben, egy kis réten sátraztunk le. Azt még nem írtam, hogy két napja, mikor a sárban meneteltünk, Kristóf medvenyomokat fedezett fel. Addig nem gondoltuk, hogy lehet ott medve, mert magányos tehenek kóvályogtak az erdőben több helyen is… Na de most jön a lényeg! Szóval miután megettük dupla adag zacskós babgulyásunkat, és éppen a minket körülvevő végtelen fenyvesekben és a naplementében gyönyörködtünk, azt vettem észre, hogy egy megtermett medve tőlünk úgy 30 méterre sétál át a gerincen. A mackó megállt és minket nézett. Ekkor odaszóltam halkan Kikinek, hogy „Kristóf, ott egy medve!”. Ezt még egyszer elismételtem, miközben ő felült, hogy lássa. Erre a maci megijedt, és hatalmas csörtetéssel az erdőbe rohant. Hála ég! Pont gondoltuk, hogy itt fent a fenében, a törpefenyvesben, még a medve sem élne meg. Aztán azt is észrevettük, hogy pocokjáratok vannak a fűben, itt-ott pedig mintha beletúrt volna valaki ezekbe Ezek után a sátortól messzebb és még magasabbra kötöttük fel ennivalónkat, mint ezelőtt. Míg Kiki ezt végezte, én őrt álltam a két botunkkal és a disznóölő késsel a kezemben.  Gondoltuk, hogy ez a medve már nem jön ide vissza, és mivel nagy a territóriumuk, reméltük, hogy másik maci sem téved errefelé, mégis csak hosszas hallgatózás után sikerült elaludnom.

 

(Tóth Luca útinaplójából)