Olvasási idő: 
11 perc
Author

A Kertész utcától az OKNT elnöki székéig

Értékek és generációk. Válogatás Loránd Ferenc pedagógiai írásaiból. (Szerk.: Fábry Béla, Knausz Imre, Nahalka István, Trencsényi László.) Budapest, 2002, OKKER Kiadó.

E sorok írója két-három jelenet erejéig szereplője a Kertész utcaiak című pedagógiai regénynek. Írásomban ezért előfordulnak szubjektív elemek is. Nem véletlen ez, hiszen amikor a „túlkoroskísérlet” elindult, sok – a tanári pályához elkötelezett – fiatal pedagógus, egyetemi hallgató, a nevelés erejében hinni tudó ifjú kötődött a túlkoroskísérlet létrehozójához. A Kertész Utcai Dolgozók Iskolájában megálmodott differenciált nevelésben a tanítás, a nevelés, a gyermek- és családvédelem, az iskolai lemorzsolódás elleni küzdelem, a diákönkormányzat komolyan vétele, a gyermeki személyiség tisztelete és a tanulók pénzkereső munkájának együttes megszervezése mellett rendszeres és folyamatos volt a tanárok képzése, önképzése is. Mindez valami olyasmit jelentett nekünk akkor, amiben ott volt az újítás szükségességének elismerése, a küzdelem lendülete, a kísérletezés varázsa, a szembefordulás izgalma. Az ottani emlékek olyan mélyen, élményszerűen rögzültek bennem, hogy az akkori Feri bácsit – e kísérlet megszervezőjét, a Kertész Utcai Dolgozók Általános Iskolája ifjúsági tagozatának igazgatóját – néha nehezen azonosítom Loránd Ferenc iskolakutatóval, pedagógiai gondolkodóval és közíróval, elméleti pedagógussal, oktatáspolitikussal, napjaink iskolai kísérleteit, a jelenkori nevelés-oktatás irányait meghatározó pedagógiai iskola egyik vezéralakjával.

* * *

Egykori tanítványok, mai munkatársak, barátok – a szerkesztők – tisztelegve a hetvenéves Loránd Ferenc munkássága előtt, úgy válogattak és szerkesztettek össze egy kötetnyi írást, hogy az életmű legmarkánsabb, legjobban kitapintható tételeihez, elemeihez kötötték az egyes fejezetek cikkeit.

A felvezető interjúk főbb gondolatait két – az életmű alapüzenetét hordozó, ezért a kötetben mindvégig jelen lévő és aktuális – idézetben összefoglalhatjuk.

Az egyik: „...ott, ahol az esélyek egyenlőtlensége a társadalom lényegi és fenntartó jellemzője, esélyegyenlőségről beszélni csak arra jó, hogy eltompítsuk az emberek kritikai érzékét... Ami egyedül lehetséges, ... hogy minél többet küzdjünk ki annak érdekében, hogy az egyenlőtlenségek ne váljanak tragikus szakadékká, hogy ne szűnjék meg a kulturált társadalmi kommunikáció lehetősége az egyenlőtlenek között, hogy úgy lehessünk egyenlőtlenek, hogy ezt mindannyian egyenlő mértékben megérthessük. Ehhez (...) olyan személyiségek kialakítására kell törekednünk, akik – a társadalom bármely pozíciójára juttatja majd őket az élet – megtanulták tisztelni azokat, akik más helyzetben vannak, akik meg tudják őrizni a gerincüket és az öntudatukat akkor is, ha a peremre szorultak, és azokat, akik akkor sem akarnak visszaélni a helyzetükkel, ha centrumba kerülnek.” (24–25. oldal)

A társadalmi mobilitás szükségessége és lehetősége, az esélyegyenlőség követelése és minden, ami ehhez a fogalomhoz kötődik, kapcsolódik, megjelenik ezekben a mondatokban. Az elmúlt ötven év – és napjaink – elméleti és gyakorlati pedagógiáját sok szempontból meghatározó, az iskolát és a társadalmat egyaránt folyamatosan állásfoglalásra kényszerítő fogalom az életmű talán legfontosabb eleme, ugyanakkor a kötet összetartója és alappillére.

A másik idézet: „Szóval egyszerűen szomjas vagyok egy valóban szabad, kulturált vitalégkörre. Ez a szubjektív része a dolognak. De azt hiszem, a szakmának is iszonyatosan szüksége volna arra, hogy a politika egy kicsit békén hagyná az iskolai gyakorlatot, ezt a vákuumot elméleti kérdések újragondolására használhassuk ki.” (35. oldal)

Elméleti és gyakorlati szakemberek, kutatók, óvodákban, iskolákban, kollégiumokban dolgozó pedagógusok együttes kívánságát fogalmazta meg Loránd. Nevezetesen, hogy szükségünk lenne legalább egy évtizednyi nyugalomra, nevelőmunkával, oktatással eltölthető időre. Az elméleti és a gyakorlati pedagógiában egyaránt fontos, hogy tisztán lássunk, hogy a szakma egésze – nem elszakadva (elszakítva) egymástól – milyen válaszokat adhat a kihívásokra, mit tud mondani, mit tud sugalmazni a nevelésről, oktatásról, képzésről, értékekről, közösségről, az egyén autonómiájáról, a közösség hatásairól, a minőségfejlesztésről, a reformokról, a pedagógiai programokról.

A bevezető interjúk utáni fejezet a nevelés elméleti kérdéseivel foglalkozó írások közül választja a legjellegzetesebbeket, a leginkább meghatározókat. Harminc év távlatából köszönt ránk a két Kertész utcáról szóló tanulmány, amelyekben máig ható igazságok fogalmazódnak meg a hátrányos helyzetűek, a veszélyeztetettek, a perifériára szorultak neveléséről, oktatásáról. És mindegyikben ott találhatók a későbbi „nagy” témák. Így a soha el nem felejtett közösség és közösségi nevelés, az egyén és a csoport viszonya, a pedagógusnemzedékek – egyáltalán a nemzedékek – között feszülő sokféle ellentét, a működő tanár-diák kapcsolat szükségessége, az újítani akaró személyiség és a hivatal ellentétes érdeke, a társadalmi környezet meghatározó szerepének fölismerése és örök értékként az emberi autonómiáról és szabadságról szóló hitvallása. Knausz Imre, a fejezet gazdája jó arányérzékkel szerkesztette egy csokorba a „a magyar Makarenkó”-ra jellemző tanulmányokat, nem retusálva a korai írások napjainkra már elfelejtett – korábban nemcsak a pedagógiában, de az élet minden területén szinte mindenki által használt – szókapcsolatait.

Az iskoláról, az iskolakutatásról szóló fejezet – szerkesztője Fábry Béla – gerincében található egy, a címében is meghökkentő, rövid tanulmány Az iskola mint ártalom címmel. Közoktatásunk karikatúrája is lehetne a következő néhány sor: „...a gyerekek hatodik életévük betöltésétől kezdve nem >>iskolába járnak<<, hanem >>haza járnak<<, mármint az iskolából, hogy két iskolanap között bizonyos iskolai feladatokat otthon oldjanak meg, (...) továbbá, hogy az ezen feladatok megoldásához nélkülözhetetlenül szükséges fizikai regenerálódás materiális forrásaihoz hozzájussanak. ...azt kell mondanunk, hogy az >>otthon<< hovatovább egyrészt az iskola kihelyezett színterévé, másrészt a fizikai és mentális töltekezés állomásává degradálódik, ahol a gyerekeket >>feltankolják<< a létezésüket minden szempontból alapvetően meghatározó iskolai versenypályán való száguldásra.” (179. oldal) Miért? Mert „az érdeklődést az érvényesülés érdekei váltják fel, (...) mert a szellem szabadságát kalodába zárja a megfelelés kényszere, (...) mert az iskola versenye a gyerekekért a kurrens ajánlatok irányába tereli a pedagógiai ethoszt. Ezzel észrevétlenül meg is öli.” (181. oldal) A szerkesztő finom érzéke vagy a kronológia sajátos szabályozóereje vagy éppen kutató logikája helyezi ezeket a gondolatokat olyan meghatározó tanulmányok gyűrűjébe, mintAz iskola belső világa vagy Az iskola mint a nevelés helyi rendszere. Fábry Béla így vall mesteréről: „Ő nem tartozik a világ csúfságával nem törődő, az elefántcsonttoronyba visszahúzódó életművet alkotó mesterek közé, mégis művei – előadásai, dolgozatai, tevékenysége, minden megnyilvánulása – egységes egészet alkotnak. (...) Lehet azonosulni véleményével, lehet vele vitatkozni. Csak megkerülni nem lehet.” (126. oldal)

Trencsényi László gondozta a harmadik nagy egységet, amelyben az iskolai esélyek egyenlőségéről ésegyenlőtlenségéről szóló dolgozatokat gyűjtötte össze. A szerkesztő szerint a fejezet „a kritikai társadalomtudomány és csaknem utópisztikus iskolafejlesztés metszéspontján mutatja be Loránd Ferencet, e törekvések fontosabb állomásait demonstrálja”. (266. oldal) Ebben a fejezetben is 1971-től indulunk a buktatás és osztályismétlés problematikájával, és a komprehenzív iskola elméleti alapjain, nevelési programján, szervezési koncepcióján át visszajutunk a kezdetekhez, nevelési problémáink egyik megoldókulcsához Az ún. „hátrányos helyzet” fogalmáról és kezeléséről a közoktatásban című dolgozatban.

komprehenzív iskolának, iskolarendszernek a jellemzőit, amely mellett Loránd Ferenc leteszi a voksát, ő maga így mutatja be, határozza meg: „Az olyan iskolarendszert, amelyben az alapiskola egységes és hosszan tartó, továbbá az egységes alapokon differenciált képzést és nevelést nyújt, komprehenzív iskolarendszernek nevezzük. Ennek a rendszernek az a sajátossága, hogy az egységes alapiskolán belül a különböző képességszinteknek és orientációknak megfelelő képzési utakat, illetve formákat alkalmaz, és biztosítja ezen képzési utak és formák között az átjárhatóságot.” (358. oldal) Ez a szép iskolakép sok-sok iskolatörténeti törekvésben megfogalmazódott az utóbbi másfél évszázadban. A megvalósulásig csak kevés programban jutott el, éppen az ellentétes, a szelekciós iskola több évszázados beágyazódottsága miatt. Nem volt véletlen sokak felhördülése, amikor a felvázolt befogadó jellegű iskola képe újra meg újra megkérdőjelezte az érvényes iskolarendszer oly sokat emlegetett és elfogadott törekvéseit, többek között a felzárkóztatást vagy a tehetséggondozást is. Mert a tehetséggondozás esetében „sok esetben nem valódi tehetségről van szó, hanem csak a privilegizált oktatási helyzet – az ún. elitképzés – által tartósított előnyökről”, míg a felzárkóztatás esetében „tartósított, illetve akkumulálódó hátrányokról. A komprehenzivitás annak mond ellent, hogy ilyen tartós előnyök és hátrányok képződjenek. (358–359. oldal)

Úgy hiszem, a „csaknem utópisztikus iskolafejlesztés metszéspontjában” ugyanúgy kipróbálható – iskolarendszerünk gyakorlati sokfélesége óhajtja és elbírja a komprehenzív iskola megszervezését –, megadva a lehetőséget a máshol sikeres gyakorlat hazai alkalmazására. Sokaknak kell úgy hinni ennek sikerében, mint ahogy Loránd és munkatársai hisznek benne.

* * *

E sorok írója volt óraadó és üzemi összekötő a Loránd Ferenc igazgatta Kertész utcai iskolában, volt tanácsok kérője a hátrányos helyzetről írt disszertációja közben, volt előadásainak hallgatója, nagy hatású dolgozatainak rendszeres olvasója és volt vitapartnere a kollégiumi nevelés koncepciója ürügyén zajló társadalmi vitában. Mindig közel hozzá, de talán csak a kezdetekkor annyira közel, mint a szerkesztők. S most zaklatottan olvastam újra és újra 30–35 év munkásságának egymás mellé szerkesztett alkotásait, keresve és sok helyen megtalálva azt, akit a Kertész utcában megismertem.

A közelmúltban örömteli és megnyugtató volt újra látni Loránd Ferencet, a pedagógust, amikor húsz 15–16 éves apáczais diák körében ülve mesélt. Csendes, meggyőző érveléssel tanított, kérdezett, magyarázott; egybekötve múltat és jelent, a személyiség autonómiáját és az ordas eszmék gyalázatát, az elméletet és a gyakorlatot, az életet és az iskolát, a Kertész utcaiak öntudatra ébredését és a mai diákönkormányzatot. S az ötvenhét éves öregdiák ugyanúgy hallgatta figyelemmel és érdeklődéssel, mint a 15–16 évesek.

 

Értékek és generációk. Válogatás Loránd Ferenc pedagógiai írásaiból. (Szerk.: Fábry Béla, Knausz Imre, Nahalka István, Trencsényi László.) Budapest, 2002, OKKER Kiadó.