Olvasási idő: 
14 perc

A kisgyermekkori történetmondás készség- és képességfejlesztő hatása

A logikus vagy paradigmatikus gondolkodástól megkülönböztethető az emberi gondolkodás egyik sajátos formája, az elbeszélés. Ennek mindenütt jelenvalósága már kisgyermekkorban is megmutatkozik; naponta tanúi vagyunk annak, hogy a gyermeki mese- és történetmondó, történethallgató tevékenység dinamikája néha egészen váratlan helyzetben nyer lendületet.

A „narratívateremtés” a szellem elsőrendű cselekvései közé tartozik. Nem pusztán szükségletről van szó, hiszen ha a történetmondás és -befogadás ilyen természetű igény lenne, akkor rövidebb-hosszabb időre, valamiféle hiányt pótolandó, bármikor maradéktalanul kielégíthetővé válna. Azt látjuk azonban, hogy a történetmondásra, -hallgatásra való természetes késztetés gyereknél, felnőttnél egyaránt kiolthatatlan, kielégíthetetlen, újra és újra keletkező vágyjellegű cselekvés. Rövid írásunkban e vágy természetét vizsgáljuk azért, hogy megállapításainkkal némileg hozzájáruljunk az alsó fokú nevelési intézményekben folyó készség- és képességfejlesztési munka eredményességéhez.

A fejlesztőmunkával összefüggésben érdemes viszont számításba venni azt, hogy lényegéből eredően a vágy mindig valamire irányul, és mint ilyen, intencionális szerkezetéből következően elválaszthatatlan attól a tárgytól, amelyre irányul és attól az értelemtől, amely kapcsolódik ehhez a tárgyhoz. Tárgyon nemcsak a történetmondás során létrejövő produktumot, a történetet, a mesét értjük, hanem magát a történetmondást mint tevékenységet is. Azaz, ha a történetmondást és -hallgatást indukáló vágy természetéről szeretnénk többet megtudni, akkor egyrészt a történetet mint gondolatformát, illetve a történetmondást mint tevékenységet kell közelebbről megvizsgálni; egyúttal megérteni, hogy milyen hiányt, milyen igényt elégít ki és tart fenn a történetezés.

A narratívateremtésre irányuló vágy, késztetés megközelítéskor másrészt éppen a tevékenység eseményjellegéből következően kell lemondanunk arról, hogy a készség- és képességfejlesztéssel összefüggésben bármilyen, a történetezést indukáló vággyal kapcsolatos módszerjellegű megállapítást fogalmazzunk meg.

Induljunk ki a történet- és mesemondásnak mint tevékenységnek abból a sajátosságából, amelyet eseményszerűnek neveztünk az imént! Ezzel a metaforával arra utaltunk, hogy bármilyen történetelmondása, a beszéd aktusa egyedi, azaz sem a beszélő hangoltsága, sem a beszéd körülményei nem ismételhetők meg többé az eredeti körülményeknek megfelelően, tehát szinguláris eseménnyel van dolgunk.

Eseményszerűnek kell lennie a történetmondásnak másrészt azért is, mert egy történet elmondásakor – szóljon az a fabula a beszélő saját életének valamely eseményéről vagy építkezzen a klasszikus mesei motívumokból – a beszélő hagy előjönni valami mást. Akár gyermekről, akár felnőttről van szó, a fabulálás izgalmának, az arra való rákészülés, készülődés feszültségének sokszor látható, hallható jelei vannak: csillogó tekintet, remegő hang stb. Az, amit az imént úgy jelöltünk, hogy más, nem egy konkrét dolgot jelöl, pontosabban nem valamilyen praxistól, tevékenységtől független dolgot.

A történetmondás során a beszélő rendre olyan dolgoknak teszi ki magát, ami nem ő. Engedi magátbelevonni egy tevékenyégbe, hagyja elcsábítani magát a történetek által. Akkor, amikor gyermek vagy felnőtt beszédbe kezd, harcol, verseng a másik figyelméért, azért, hogy valamilyen igaznak tartott dolgot megoszthatóvá, így közössé tegyen. Ezért is fontos az, hogy egy történetet jól mondjunk el.

Kiteszik magukat egy nyelvnek: a történetmondás vagy a mesemondás mára klasszikus örökséget is magáénak mondott, szintaktikailag és szemantikailag jól strukturált nyelvének. Nos, a fent említett másfogalmán ezeket a gesztusokat együttesen kell érteni.

Akár meseteremtésről, akár a beszélővel történt valamilyen esemény elbeszéléséről van szó, mindkét esetben a tevékenység során létrejövő produktum, a mese, a beszámoló különféle műveleteknek köszönhetően jön létre, amelyek közül a leglényegesebbek: az analízis, a szintézis, a sűrítés, a helyettesítés. Ezeket a műveleteket a történetmondónak óhatatlanul végre kell hajtania ahhoz, hogy valamilyen felismerését másokkal is meg tudja értetni.

A művelet-végrehajtási készséget viszont az irodalmi tartalomtól függetlenül más tevékenységi formák keretein belül is lehet fejleszteni.

jól megformált elbeszélés jellemzői a mindennapi megnyilatkozások alkalmával természetes módon, érzékletesen hagynak nyomot a befogadói, beszélői gyakorlaton. A szóbeli kultúra egy bizonyos része ekként öröklődik tehát tovább. Azaz létezik a történetmondásnak egy olyan regisztere, amelyet technének nevezünk – elsajátítható művészeti vagy mesterségbeli tudást jelölve a fogalommal.

Az Óvodai Nevelés 2006. 6. számában megjelent, gyerekek által írt mese[1] transzparens példája annak, amint egy óvodáscsoport egy lehetséges technika elsajátításával valami újat, adott esetben egy újabb mesei történetet talált fel, alkalmazva mindazon eljárást, amelyet fentebb jelöltünk meg. Hasonlatosan ahhoz a kisgyermekhez, aki az őt körülvevő környezetben megtapasztalt, a rá esztétikai hatást gyakorló érzékletespéldát követve számol be arról, ami vele történt egy nap. Ebben az esetben természetesen nem a klasszikusnak számító mesei szintaxis anyaga szerint, de mégis az adott kisvilág szintaktikai és szemantikai szokásainak megfelelően strukturálja a beszédét, annak megfelelően szól tehát a vele történtekről, ahogyan a szűk környezetében a dolgokról szoktak beszélni.

A különféle műveletinek tartható aktusok által létrejött mesei történet másfelől olyan fikció, amelyről ahogy erre utaltunk már – egy sajátos nyelv, azaz bizonyos jelhasználat ad számot. Amikor gyerektől, felnőttől egy jól formált mesei történetet hallunk, e két regiszter összhangjának sikeres megteremtésére látunk példát.

A történetmondáshoz szükséges műveletek anyagát lényegében a beszédre, megszólalásra késztető, a mindennapok során születő felfedezések, megoldások, feltalálások, igazságok alkotják. A létező önmegértése mindig folyamatban van, és mindig kimondásra vágyakozik.

Már a kisgyermek is képes arra, hogy primer környezete specifikus összefüggéseit érzékelje, és azokat szocializációjának folyamatában interpretálja. Ezek a képességek heurisztikusak, ugyanis a gyerek abból az előfeltevésből indul ki, hogy másoknak, a közvetlen környezetében élő társaknak is hasonlóak a tapasztalataik, tehát lehetséges a tapasztalatok értékelésénél konszenzusra jutni. Gondolkodása során a dolgok összefüggéseit már a kisgyermek is meghatározott konszenzus alapján szervezi szintaxissá. A narrativitás mozgatói azon a ponton kapják az első késztetést, amikor a gyermek a saját történeteit kezdi elsajátítani.

A világ, benne az ember működésével, helyével kapcsolatos valamely igazság, megoldás felfedezése minden esetben analizáló munka eredménye; elkülöníteni, így egészében jobban látni és érteni, miért fontos emberi tulajdonság a szorgalom, alázat, bátorság, miért fenntarthatatlan állapot a kapzsiság, a féltékenység, mindez az analízis műveleti eredménye. Ahhoz azonban, hogy a megtalált igazság, felfedezés, belátás mások számára is érthetővé, átadhatóvá váljon, szintézisre, kompozícióra van szükség. A féltékeny féltestvér vagy a legkisebb fiú története, ahogy azt a beszélő elmeséli, viszont már mese, fikciónak nevezett történet, nyelvi effektus, szimulakrum. Történetmondás során ugyanis a gyerek, a felnőtt nyelvileg behelyettesít egy eredeti helyzetet, amelyben korábban megértett a saját valóságából valamilyen szabályszerűséget.

Természetesen az ontogenezis folyamatában létezik egy időszak, amikor a gyermek gondolkodási képességei még nem állnak olyan fokon, hogy képes legyen kivitelezni a szimulakrum lényegét, abehelyettesítést, a megkettőzést, 4-5 éves kortól azonban már számíthatunk ennek a gyakorlatnak az eredményes végrehajtására. Azon túl, hogy ez bizonyos fokú általánosítóképességet feltételez, egy par excellence esztétikai érzéket is működésbe hoz. Fabuláláskor a történetmondó gyerek, felnőtt ugyanisintuitív módon, esztétikai érzékére hagyatkozva egy nyelvi eszköztár – különféle szintaktikai szabályok, mesés szókincs – elsajátítása és alkalmazása közben óhatatlanul ki fog lépni a szavak által korábbról biztosított jelentések köréből. Óhatatlanul, hiszen miközben egy eredeti élményét, felismerését helyettesíti be mesei nyelvvel vagy a nagybácsitól kapott érzékletes metaforákkal, aközben az őt legsajátabban érintő jelenséghez, élményhez, szándékhoz fordulva újra és újra ellép a szavak által korábbról biztosított ismeretek/jelentések körétől, mintegy kificamítva azokat a szabályokat, amelyek addig a jelentéstulajdonítást megalapozták. Ehhez a játékhoz nagyfokú hajlékonyság szükséges. Bármilyen tapasztalat szóba foglalása, fogalmi rögzítése, jelölése már önmagában is örömteli esemény. Örömteli, hiszen sikerélményt jelent, ha a szavak biztosította korábbi ismeretektől ellépve, a saját tapasztalat melletti kitartással sikerül szavakba foglalni és így másokkal is megoszthatóvá tenni valamilyen benyomást, felismerést – legyen ez egy közvetlen érzéki vagy valamilyen elvontabb jelenséget tartalmazó élmény.

A másik újdonsága ennek az eseménynek az, hogy a beszéd során maga a beszélő szubjektum a saját szubjektumát is másként találja fel, a saját szubjektumával kapcsolatban is megtud valamit, még akkor is, ha ez a nyelv kerülőútján történik.

E két tevékenység: a nyelvhasználat és a megértés kapcsolata nem könnyen leírható reláció, arra viszont mégis érdemes utalni, hogy a kimondásba mint nyelvi tevékenységbe „belejátszik az is, ahogy mi vagyunk, … a megértés … a beszélőt is érinti, … és minden megértés rejtett létvonatkozást foglal magában”.[2]

A nyelvhasználat mindazonáltal felelősség is; fontos, hogy a tárgynak megfelelően szól-e a beszélő, a tárgyról beszél-e, nem beszél-e mellé.[3]

Az Óvodai Nevelés idézett számában publikált, gyerekek által írt mese pregnáns példája annak, hogy maga a gyermeki mesei történetmondó tevékenység teszi nyilvánvalóvá azt, milyen mértékben részesült a gyerek meseélményben 5-6 éves koráig. Amint már az eddi­giekből is kiderült, létezik ugyanis egy úgynevezett mesei idealitás, egy forma, és valójában a gyermek magát a formát meséli újra. Azaz a mesei forma modell vagy módszer értékével rendelkezik, amely szintaktikai invariánsok, valamint egyéb nyelvi változók, retorikai formák felhasználásával más, azonos típusú történetek számára adhat helyt.

Tehát a sikeres történetmondás feltétele bizonyos általánosságra, idealitásra való ráérzés, ráismerés, amely által egyfajta szekvencialitás fog ismételhető, újraidézhető, narratív formát ölteni. Ezek az egyszerű struktúrák, diszkurzív eljárások sokrétű behelyettesítési lehetőséget rejtenek magukban, ekként teszik lehetővé egyben az áthelyezhetőséget, atovábbadást is. Könnyű meglátni, hogy bizonyos értelemben egy tipizált gyártási módról van szó tehát, amely „lehetetlen volna a nyelv puszta eszközzé tétele nélkül”.[4] Az ezzel való játékot lehet tanulni, felfedezve egyúttal azt is, hogy a nyelv által olyanná alakíthatja a beszélő a valóságot, amilyen az nem lehet valójában, vagy amilyennek még addig nem látta.

Azt tapasztaltuk, hogy különösen a mesetípusú történetek esetében „számíthatunk” egy rendelkezésre álló, elsajátítható eszköztárra, egy feltételrendszerre.[5] A képzelet révén a gyermek mégis autonóm módon cselekszik, amikor tündérmesét „ír”. Autonómiája éppen abban a tevékenységben ragadható meg, hogy a saját maga által szerkesztett történetét arra a lehetséges mintára vezeti vissza, amely az ő új meséjének a feltételeit biztosítja.

Óvodás és kisiskolás gyerekek esetében a mindennapi történések elbeszélésének készség- és képességfejlesztő hatása abban áll, hogy a tevékenység során az élményt a gyereknek tagolnia kell,szavakhoz kell kötnie, alkalmassá kelltennie a kifejezésre. Mindehhez a fentebb megnevezett gondolkodási műveletek mellett a következő mozzanatokat hajtja végre: ráismer részletekre, letapogatja őket, felismeriaz egymást követő dolgok összetartozását, folyamatosságélményben részesül, mindezek során ugyanakkor újraél élményeket, az átélés tudata megerősödik.

Mindahhoz, amit itt összefoglalóan a történetezés metaforával jelöltünk, mi felnőttek pedagógusként, szülőként a mintát adhatjuk meg, ébren tartva azt a hajlandóságot, amely a saját és mások életét érteni vágyó ember sajátja.

Footnotes

  1. ^ Léghajós Tomi kalandja a sárkánnyal. Óvodai Nevelés, 2006. 6. sz. 263.
  2. ^ Bacsó Béla: Írni és felejteni. Kijárat, 2001, 86.
  3. ^ Uo.
  4. ^ Bacsó Béla: i. m. 88.
  5. ^ A klasszikus varázsmesei formáról lásd elsősorban Propp A mese morfológiája című művét.