Olvasási idő: 
29 perc
Author

„A módszeres tanulás a tömegek számára az ipari korszakkal érkezett el Európában”

Interjú Székely Gáborral és Majoros Istvánnal

Az élethosszig tartó tanulásról szóló rovatunkba látszólag rendhagyó módon került be a tömegoktatás kialakulásának történetéről, a gazdaságfejlődés és az oktatás kiszélesedésének kapcsolatáról szóló interjú, amelyet Székely Gábor és Majoros István történészekkel készített Mayer József. Az interjú egyik legfőbb gondolata, hogy a gazdaság, az alkalmazott technika és technológia fejlődésének szükségszerű kísérője az oktatás tömegesedése, ám ez a kapcsolat nem mindig organikus, mivel gyakran politikai igények is közrejátszanak az oktatás expanziójában.

A Tanulás Hete alkalmából az ELTE Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszékén arról beszélgettünk Székely Gábor professzorral, a tanszék vezetőjével és Majoros Istvánnal, az MTA doktorával, hogyan és miért vált a történelem során egyre fontosabbá az, hogy az európai társadalmakban élők növekvő számban és mind hosszabb időre bekapcsolódjanak a tanulásba, részesei legyenek az oktatás világának.

Székely Gábor: A tömegoktatás meglehetősen új dolog. Ha szigorúan nézzük, ez a 19. század második felének a jelensége, de a „tömeget” ott is idézőjelbe tehetjük. A mai értelemben vett tömegoktatás Európában a második világháborút követő időszak szüleménye, ekkortól – elsőként német, francia és angol területeken – az állampolgároknak megvan a joguk ahhoz, hogy származási és vagyoni különbségek nélkül részt vehessenek az oktatásban. Mindenképpen össze kell kapcsolni a nők emancipációjával, amely döntően a 19. század végére esett. Visszatekintve a történelemben egészen az ókorig, fejlett oktatási rendszer volt Európában a görögöknél és a rómaiaknál is. Európáról beszélünk, ezért nem említem meg például az ókori kínai oktatást. A görög és római kultúrában a széles tömegek nem részesültek rendszeres oktatásban, annak ellenére, hogy meglehetősen sok iskola volt. A tanítványok száma sem volt csekély, különösen Rómában. Ez mégsem tömegoktatás, nem érintett széles társadalmi rétegeket vagy csoportokat, mert ha így lett volna, akkor a középkor korai századaiban nem lehetett volna az iskolákat egykönnyen megszüntetni. Néhány század kellett hozzá, hogy a középkor második felében az oktatás ismét nagyobb hangsúlyt kapjon, többnyire az egyházhoz kapcsolódóan.

Majoros István: A modern tömegoktatás valóban a 19. század második feléhez kapcsolódik, de érdemes egy kicsit pontosítani. Alapvetően az ipari modernizációhoz kötődik, de visszanyúlik a század elejéig. Angliában például már meglehetősen korán létrejöttek a vasárnapi iskolák. 1803-ban a vasárnapi iskoláknak 850 ezer hallgatója volt. Mindez azért kapcsolódik a modern kapitalizációhoz, mert ekkor született meg az oktatás számos, addig nem tapasztalt motivációja. Az egyik egy emberbaráti szándék, és ebben az anglikán egyháznak jelentős szerepe volt. A másik teljes mértékben gazdasági jellegű; amikor elkezdődött az a demográfiai mozgás, amelynek során nagy tömegek vándoroltak különféle okok miatt a falvakból a városokba, az oktatásra hárult az a szerep, hogy a falusi tömegeket megtanítsa arra, hogyan kell a városokban élni, hogyan kell az intézményeket, létesítményeket városi emberként igénybe venni, használni. Kulcskérdés volt, hogy ezek az emberek megtanuljanak alkalmazkodni az ipari jellegű munkákhoz. Ebben különösen nagy szerepet játszottak a vasárnapi iskolák. Ennek egyébként van magyar megfelelője, 1830-ban Nógrád megyében már volt egy ilyen típusú vállalkozás, a Nógrád Megyei Nemzeti Intézet, és Balassagyarmaton 1834-ben már működött egy angol típusú vasárnapi iskola. Később ennek Magyarországon nem lett erőteljesebb folytatása. Az emberbaráti és gazdasági szempontok mellett persze voltak politikaiak is. Angliában már 1833-ban megfogalmazzák azt, hogy a nevelés és az oktatás a legjobb rendőrség. Látták a statisztikai adatokból, hogy milyen összefüggés van a bűnözés és az iskolázatlanság között, s azt a következtetést vonták le, hogy ha fejlesztik az oktatást, akkor csökkennie kell a bűnözésnek. A politikai szempont oly módon jelenik meg, hogy az állam tisztában van azzal, hogy oktatásra van szüksége ahhoz, hogy ellenőrizni tudja ezt a nagy tömeget, és olyan állampolgárai legyenek, akik tisztelik a hierarchiát. Ennek Angliában különösen nagy jelentősége volt, mert sokáig sokan azt gondolták, hogy kitörhet a szocialista forradalom. Amikor megjelentek a szocialista pártok és mozgalmak, különösen fontossá vált az oktatás. A chartizmus is komoly szerepet szánt a tanulásnak, az önképzésnek. Ez egybeesett a szocialisták törekvéseivel, akik szintén felismerték, hogy a politikai életben csak az az állampolgár tud eredményesen részt venni, aki tájékozott. De erről a liberálisok is hasonlóan gondolkodnak. James Mill, John Stuart Mill apja szerint a jó kormányzást úgy lehet elérni, ha az emberek tájékozottak, mert akkor jól fogják megválasztani a képviselőket. Ebből következik, hogy ha jók a képviselők – mondja –, akkor jó a kormányzás. Persze hamar rájönnek, hogy a valóságban ez azért bonyolultabb. Később a szociáldemokrata pártok is nagy figyelmet fordítanak az oktatásra, a képzésre. Részben politikai képzésről és nevelésről van szó, de nagy hangsúlyt helyeznek arra is, hogy a párt tagjai képezzék magukat, olvassanak könyvet, később újságot.

Látjuk tehát, hogy a 19. század során egyre nagyobb tömegeket kívánnak bevonni az oktatásba, ma talán úgy mondanánk, azért, hogy elősegítsék a munkaerő-piaci szocializációjukat. De azt is látjuk, hogy az államnak nincs igénye arra, hogy hosszú időn keresztül az iskolában tartsa a tömeget.

Majoros István: Igen, kezdetben így volt. A 19. században elkezdődik az a folyamat, amelynek során kiterjesztik a választójogot. Erről nagyon kemény viták zajlanak, nem evidens, hogy az általános választójogot be kell vezetni. Érdekes módon nem jobboldalról, hanem a liberálisok felől támadják ezt a demokratizálódási folyamatot. Ők mondják, hogy a tömeget nem lehet hirtelen beengedni a politikába, mert nincsenek intellektuálisan felkészülve rá. Ebben látják az oktatás kulcsszerepét. J. S. Mill kifejti, hogy az államnak részt kell vennie az oktatásban. Nem véletlen az, hogy a 19. század második felében bevezetik a kötelező és ingyenes elemi oktatást. Mai szemmel nem hosszú idő, ha valaki 6-tól 12-14 éves koráig kötelezően az iskolában van, az akkori szándékok és elképzelések szerint azonban elegendő arra, hogy megszerezze a legfontosabb ismereteket, amelyek segítségével az ipari (és liberális) társadalomban lehet mozogni. Ettől kezdve már pénz kérdése, hogy ki és mennyit akar még tanulni. Ez változik meg alapvetően a második világháborút követően, amikor a középfokú és az egyetemi oktatás is ingyenessé válik, ami lehetővé teszi azt, hogy ezeken az iskolafokozatokon is tömegek jelenhessenek meg.

Székely Gábor: Van még egy fontos szempont. Nevezetesen az, hogy a 19. század elejére már nélkülözhetetlennek látszik, hogy minél többen tudjanak írni és olvasni. Ennek két okból van nagy jelentősége. Az egyik az, hogy ha írástudó a munkavállaló, akkor jóval kedvezőbb pozícióba kerülhet, sokkal egyszerűbben megkaphatja a szükséges információkat, mint ahogy az korábban lehetséges volt. A szövőszékekhez kapcsolódó munkafázisok formációit még el lehetett sajátítani egy-két bemutatóval, de az ipari forradalom során megszülető, bonyolultabb ismereteket kívánó berendezések működtetéséhez és magához a munkavégzéshez több és bonyolultabb ismeretre volt szükség. A másik ok az, hogy a városokban élő, a modern ipari folyamatokhoz kapcsolódó embereknek életük során egyre több ismeretre kellett szert tenniük, ehhez egyre több információra volt szükségük. Ezt erősítette a sajtó és az, amit ma szak(mai)sajtónak nevezünk. Az információkat ismeretterjesztés vagy továbbképzések során is meg lehetett (és kellett) szerezni. Ebben az időben jelentek meg az első brosúrák Németországban, nagyon magas példányszámban. Ez valósította meg abban az időben az emberek közvetlen oktatását, képzését. Ez állt a Bismarck-féle „Kulturkampf” folyamat középpontjában is. Az egyház és az állam szétválasztásával az oktatási rendszer sokoldalúbbá válhatott. Ez tette lehetővé Németországban azt, hogy nagy tömegek bekapcsolódhattak az oktatásba, igénybe vehettek számos fórumot erre a célra, az egyház által kezdeményezettet vagy állami indíttatásút egyaránt. A nagy tömegek oktatásánál mindig megjelenik egy olyan érdek, amelyet ma propagandának nevezünk, amelynek a célja az, hogy minél több embert el lehessen érni. Ez a szándék is erősíti azt, hogy minél többen tudjanak írni és olvasni. A tömegoktatás a 20. század első feléig gyakorlatilag egyenlő volt azzal, hogy az embereket megtanítják írni és olvasni. Ez később kiegészül a már magasabb szinten képzett szakmunkástömeggel. De a városokon kívül élők számára sokáig az írás és olvasás tanulásával befejeződik az intézményes oktatás. Elsősorban a szakmunkások számára kezd fontossá válni, hogy életük végéig tanuljanak. Persze van egy olyan kör, amelyről nem érdemes ebben az összefüggésben beszélni. A tudós emberek az ókor óta életük végéig tanulnak. A tudományban nincs olyan, hogy valaki elvégez egy iskolát, és attól kezdve abból él, amit ott tanult. A tudós emberek a kezdetektől fogva végigtanulják az életüket. De lehet persze rajtuk kívül másokat is említeni, például uralkodókat. Nagy Sándorról tudjuk, hogy egész életében tanult, sok kiváló tanára volt. De elmondható ez Machiavelliről is, aki szinte mindig tanult, bár nem ez volt a fő szakmája. A nagy teoretikus, a hadvezér Clausewitz arról volt híres, hogy az 1831-ben zajló kolerajárvány idején bekövetkezett haláláig szüntelenül tanulmányozott valamit. Számunkra azonban most nem ezek a személyek fontosak, hanem sokkal inkább a szakmunkások, akik a szakmájuk fejlődése miatt rákényszerülnek tudásuk folyamatos karbantartására. Közismert, hogy a fejlődés sebességének növekedése szinte alig-alig tette követhetővé az új ismereteket, információkat. De erre is volt megoldás, például a valcolás. Ez a gyakorlat a késő középkorban alakult ki, és az volt a lényege, hogy a céhekben történő tanulás után a tanulók külföldre mentek újabb szakmai ismereteket szerezni. A cél az esetek többségében az volt, hogy oda menjenek, ahol az adott szakma eredményei lehetővé teszik a magasabb szintű, esetleg bonyolultabb ismeretek megszerzését. A valcolás után azonban az iskola lezárult, a tanuló olyan tudással jött haza, amely évtizedekig kitartott, kamatoztatható volt. Ez megszűnt az ipari forradalommal.

Eddig többnyire az ipari társadalmak világában mozogtunk. Mi volt a helyzet Közép- és Kelet-Európában, ahol óriási tömegek éltek a mezőgazdaságból még a 20. század közepén is?

Majoros István: Ha a tanulás fogalmát tágan értelmezzük, látjuk, hogy az nem csak az a tevékenység, amikor az ember könyveket forgat vagy éppen ül a könyvtárban. A mezőgazdaságban élőkről is mondhatjuk bizonyos értelemben azt, hogy egész életükben folyamatosan tanulnak, mert a természet állandó változása miatt folyamatos kihívásokkal kell szembenézniük. Ha rossz a termés, és a gazdálkodó továbbra is életben akar maradni, akkor valamit tennie kell annak érdekében, hogy a következő évben jobb legyen. Ez is tanulás, tapasztalati ismeretszerzés. De a módszeres tanulás a tömegek számára Európában valóban az ipari korszakkal érkezett el. Kelet-Közép-Európa követte azokat a változásokat, amelyek Nyugat-Európában vagy Skandináviában lejátszódtak. Az utóbbiról eddig még nem beszéltünk, pedig ott jelent meg egy olyan újdonság, amely Kelet-Közép-Európára is erőteljesen hatott. A népfőiskoláról van szó, amely elsősorban a téli hónapokra időzítette az oktatást, férfiak és nők számára egyaránt. Amikor nem volt a mezőgazdaságban munka, akkor ezeken a kurzusokon lehetett új ismereteket szerezni. Az új ismeretek megszerzésével a tanultabb gazdák jobb terméseredményeket értek el. A szakmai ismereteket a képzés során kiegészítették általános ismeretekkel, történelmet, irodalmat is tanítottak. Ez az oktatási forma a 19. század végétől nálunk is elterjedt, különösen jó volt arra, hogy felébressze az emberek igényeit a tanulás iránt. Arra késztette őket, hogy ne elégedjenek meg azzal, amit az elemi iskolában tanultak.

De van még egy érdekes szempont ahhoz, hogy miért is terjed el a tömegoktatás a modern korban. Bármilyen hihetetlen, de ehhez a háborúk is hozzájárulnak. 1870–1871-ben Franciaország súlyos vereséget szenvedett a poroszoktól. Ez arra ösztönözte a franciákat, hogy azonnal megszervezzék a tömegek oktatását, mert azt a tanulságot vonták le a vereségből, hogy a háborút nem a porosz hadsereg nyerte meg, hanem a porosz tanítók, mégpedig azért, mert jó képzést biztosítottak az iskolákban. Ugyanis igen nagy volt a műveltségbeli különbség a francia és a porosz katonák között, a poroszok javára. A franciák 1881–1882-ben be is vezették a kötelező és ingyenes elemi oktatást.

Székely Gábor: Érdemes megnézni azt is, kik vesznek részt a tömegoktatás magasabb szintjein. Az elemi iskola alsó osztályai után elsősorban a középrétegekhez tartozó alacsonyabb státusú családok gyermekei folytatták a tanulmányaikat. Nálunk a polgári iskola töltötte be ezt a szintet. Ez azt is mutatja, hogy jelentős tömegek hamar kimaradtak az intézményes oktatásból, ezért hangsúlyozzuk folyamatosan az 1945 utáni cezúrát. Angliában és Franciaországban a tömegoktatás magasabb szintre emelése korábban kezdődött. Közép-Európa keleti részén ezt úgy hidalták át, hogy megjelentek különféle tanfolyamok, amelyek hivatottak voltak pótolni az elemi iskola után kimaradtak oktatását. A szakmunkásoknál nemcsak a politikai pártok, hanem a szakszervezetek is tartottak hétvégi iskolákat, illetve olyan oktatási formákat szerveztek, amelyeket különböző megmozdulásokkal, akciókkal, kirándulásokkal kötöttek egybe, és ezekhez természetesen oktatókat és tananyagot is biztosítottak. Ezt a szociáldemokraták egészen a második világháború végéig folytatták. Ez egyfajta szabadegyetemként működött. Talán az egyetem kifejezés sem tűnik túlzásnak, ismerve az előadókat. Több alkalommal egyetemi professzorok is részt vettek a szakmunkások oktatásában. A sokszínű oktatásnak volt köszönhető, hogy Magyarországon 1945 után nagy tömeg képes – akár a munkások közül is – egyetemre járni. A munkásfiataloknak még arra is lehetőségük nyílt, hogy a középiskolát „átugorva” lépjenek be a felsőoktatásba. Számos olyan személyt ismerünk, akik komoly tudományos karriert futottak be, és valahogy nem hiányzott nekik a középfokú oktatás. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a gyárakban jelentős munkástovábbképzések működtek. Ezek mindig alkalmasak voltak arra, hogy kiemeljék a tehetséges fiatalokat, és akár a felsőoktatásba küldjék őket. Idővel már a diplomás emberek többsége sem engedheti meg magának azt, hogy az egyetemi tanulmányok után nem fejleszti a tudását. Más kérdés, hogy a permanens tanulás felnőttkori elterjedésére ebben a régióban még két-három évtizedet várni kellett. Így történt például a pedagógusok esetében is. 1945 után sokáig inkább a pedagógusképzésen volt hangsúly, hiszen elemi igényeket kellett kielégíteni, az 1960-as évektől már szaporodnak a szakmai jellegű pedagógus-továbbképzések is. Azokban a rendszerekben, amelyek ma az emberek számára felkínálják a megélhetés lehetőségét, csak folyamatos tanulással, tudásbővítéssel lehet versenyben maradni.

Nézzünk egy egészen más problémát! Oroszországban, 1917-ben, a forradalom után többek között arról volt szó, hogy a bolsevikoknak modernizációs hátrányt kell behozniuk, ledolgozniuk. Ebben a folyamatban jelentős szerepet kapott a tömegek oktatása. Németország esetében is hasonló törekvést figyelhetünk meg Hitler hatalomra jutását követően. Bár más okok miatt, de ott is a korábbiakhoz képest jelentős tömegeket vontak be az oktatásba. Adódik a kérdés, vajon a diktatúrák felgyorsították-e a társadalom iskoláztatását. Céllá vált-e az, hogy nagyobb tömegek kerüljenek be, ahogy ma mondanánk, a tanulás világába?

Majoros István: Nézzük először Oroszországot! Érdemes visszamenni a 19. század elejéig. I. Sándor uralkodása idején jelenik meg a reformok végrehajtásának igénye Oroszországban. Kiderül azonban, hogy ezeket nincs kivel megvalósítani. Nincsenek olyan művelt emberek, akikre a reformok kivitelezést rá lehetne építeni. A tanácsadói – köztük Leharpe, aki jakobinus gondolkodású volt – azt mondják, hogy iskolákat kell létrehozni. Ha lesz kellő számú jól képzett ember, érveltek, akkor végre lehet hajtani a reformokat, a modernizációt. És valóban, I. Sándor egyetemeket és középiskolákat alapít. De Oroszországban száz évnek kell eltelnie ahhoz, hogy ezek a törekvések beérjenek. Az I. világháború és a forradalmak után a bolsevikoknak kellett ezzel a problémával szembenézniük. Leninnek van egy kevéssé ismert munkája, a Naplójegyzetek, amelyben leírja, hogy Oroszországban mindig nagy volt az analfabéták száma, az emberek 80–90%-a. Azt is hozzáteszi, hogy amennyiben a szocialista forradalom Nyugat-Európában győz, akkor Szovjet-Oroszország továbbra is ugyanolyan elmaradott ország lesz, mint Oroszország volt. Ezért nagyon fontos a képzés. A bolsevik hatalomátvétel után a Nyugat a magasabb műveltségével, a nagyobb képzettségével kihívást jelentett Oroszország számára. A diktatúrának az volt az érdeke, hogy ezt a hátrányt behozza. Ezért az első pillanattól kezdve nagy hangsúlyt helyeztek a modern technika és technológia bevezetésére. Az oktatásban kulcsszerepet szántak a filmnek abban a közegben, amely többnyire nem tud olvasni. Az analfabetizmus visszaszorítása után jelentőssé vált a könyvkiadás.

Székely Gábor: Az 1930-as évek elejére megtörténik az analfabetizmus visszaszorítása. Rendkívül intenzív folyamat volt ez, jelentős eredményekkel. De kitérve a kérdés második felére: a diktatúrának csak annyi köze van mindehhez, hogy a cári Oroszországban elhatározták, hogy x egységet fordítanak az oktatásra, és nem többet. A bolsevikok pedig úgy döntöttek, hogy ennek a sokszorosát fordítják majd rá. A lenini hármas jelszó: „Tanulni, tanulni, tanulni!” innen jön. Az elmaradást mindenekelőtt az oktatással igyekeztek pótolni. Németország esetében más a helyzet. A hitleri oktatáspolitika kétarcú. Egyrészt elindítottak egy átnevelő oktatást, amely a propaganda része volt. Ennek az oktatásnak az iskoláktól az egyetemig Göbbels a legfontosabb befolyásolója. Ő az, aki 1936-ban, miután eltávolították a katedrákról mindazokat, akik nem voltak beilleszthetők a náci rendszerbe, közölte a Birodalmi Gyűlés egy rendezvényén, hogy büszke lehet Németország arra, hogy nem következett be az a szellemi összeomlás, amelyet sokan jósoltak akkor, amikor az ellenséges elemeket – zsidókat és szocialistákat említ – eltávolították az országból. A névsor eléggé közismert, Thomas Manntól Albert Einsteinig terjed. Az autópályák építése és a fegyverkezés mellett az oktatás szerepelt nagy lehetőségként a nagy, birodalmi Németország felépítésére. Mindenkinek kötelességévé tették, hogy iskolába járjon, szigorúan vették a hiányzást és a fegyelmet. De a valóságos helyzet az volt, hogy csak a propagandában voltak jelentős eredményeik. Az oktatás, az autópályák építése és a fegyverkezés eredményességéről egy angol értékelőcsoport még 1940-ben készített egy összefoglalót, amelyben kimutatták, hogy a náci gépezet hatékonysága alulmúlta a nyugati, a francia és az angol fejlesztési eredményeket. Az volt a legfontosabb különbség, hogy a nyugati országokban sokkal kevesebb pénzt fordítottak ugyanazokra a dolgokra, de a hatékonyságuk sokkal jobb volt. A náci oktatási rendszer nem hozta feljebb Németországot. Ez csak a háború alatt változott, igaz, teljesen más körülmények között. A hatékonyság növekedésére jellemző, hogy az ipari termelés Németországban 1944-re, a nagy bombázások időszakára érte el a csúcsteljesítményét. A háború előtt a náci diktatúra egyáltalán nem bizonyult hatékonynak nemzetközi összehasonlításban. A gazdaság növekedéséhez és a hatékonyság javításához a háború szigorúbb játékszabályaira volt szükség.

Majoros István: Németország esete persze más, mint a Szovjetunióé. Németországban a nácizmus hatalomra kerülése előtt igen jó volt az oktatás. A 18. század óta minta Európa számára. Érdemes itt megemlíteni Humboldt nevét, aki átszervezte az egyetemi oktatást. Még a franciák számára is Németország jelentette a példát, a német oktatási modell terjedt el Európa jelentős részén, Oroszországban is. A német oktatás fejlődésében a protestantizmusnak volt meghatározó szerepe.

Székely Gábor: Oroszországban 1870-ig számottevő a francia hatás is. Az orosz arisztokrácia szinte anyanyelvként használta a francia nyelvet. Ugyanakkor a német modell jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Oroszországban is elkezdődhessen a modern oktatási rendszer kiépítése. De ez nálunk is így volt, érdemes utalni arra, mit köszönhet a magyar szakmai képzés struktúrában, szakismeretben, szaknyelvben a német mintának.

Többször szóba került 1945 mint a tömegoktatás történetének egyik legfontosabb határpontja. A tömegek egyre nagyobb arányban veszik igénybe nemcsak az alapfokú, hanem a közép-, majd a felsőfokú oktatást is. Vannak ennek előjelei 1945 előtt?

Székely Gábor: Nyugat-Európában ez a folyamat korábban elkezdődött, de a nagy áttörést a háborút követő évtizedek hozták meg. Magyarországon a két világháború között az egyetemi oktatással volt probléma, méghozzá kettős értelemben. Egyrészt relatíve sok volt az egyetem, de a képzési struktúra meglehetősen egyoldalú volt. A két háború között Magyarország bezártsága megnehezítette az egyetemek nemzetközi kapcsolatainak ápolását is. Problémát jelentett a numerus clausus, amely miatt sok hallgató és oktató külföldre kényszerült vagy nem tanulhatott.

Majoros István: Ebben a térségben a tömegoktatás nem jelent meg, de volt egy fontos változás. A társadalom alsóbb rétegei is bekerültek az iskolákba. Még az egyetemeken is van erre példa, gondoljunk a népi írók mozgalmának szerepére a harmincas években. De említhetjük Klebelsberg Kunó miniszterségét is. Ez azonban nem tömeges jelenség, mint ahogy az érettségi sem az, amely belépőt jelentett a polgári társadalomba. Erős szemléletváltásnak kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy az oktatás minden szintje jelentős tömegeket szívjon fel. A háború után adott volt a helyzet ehhez, ekkor Európa mindegyik felében gazdasági fellendülés vette kezdetét, és ez szükségessé tette az oktatás expanzióját.

Magyarországon már 1938-ban volt arra koncepció, hogy bevezessék a nyolc évfolyamos általános iskolát, sőt ugyanekkor már a felnőttek iskolarendszerű oktatása is előtérbe került. De mindezek elmaradtak a háborús évek miatt. Értékelhetjük úgy az 1945 utáni demokratizálódási folyamatot, hogy ettől kezdve már nem tornyosultak senki előtt akadályok az oktatásban, még magasabb szintjein sem?

Majoros István: Gyakorlatilag az előrejutás megoldottá vált. A társadalom alsóbb rétegei számára valóban megnyílt az út. Magamat is említhetem, hiszen falun születtem, és abban az időben kaptam lehetőséget, középiskolába és egyetemre járhattam. Számos kollégámmal hasonló volt a helyzet. Nagyobb számban jelentek meg az első generációs értelmiségiek a társadalomban. Volt ebben akkor persze politikai nyomás is, de szeretném hangsúlyozni, hogy sem keleten, sem nyugaton nem lehet túlbecsülni ezen a téren a gazdaság ösztönző szerepét. Itt világjelenségről van szó.

Az ötvenes évek politikája átalakította Magyarországot, agrárállamból ipari ország lett. Mit jelentett ez az oktatás szempontjából?

Székely Gábor: Azért itt mindössze néhány évről van szó, mert azok a folyamatok, amelyeket Rákosiék indítottak, bizonyos mértékig már 1953-ban megtörtek. Ennek a korszaknak nem volt külön hatása az oktatásra, sokkal inkább azt látjuk, hogy ezek az évek is beleilleszkednek abba a folyamatba, amely 1945-ben kezdődött el. Más kérdés, hogy részben a már említett politikai hátszél miatt sajátosságai is lettek az oktatási utaknak. Sokan, mint erről már tettünk említést, a középiskola kihagyásával vagy annak jelentősen megrövidített képzési idejével kerültek a felsőoktatásba. Ez a tendencia 1961-ig tartott, s bár a munkás- és parasztszármazású gyerekek támogatása nem szűnt meg, a negatívumok kezdtek elmaradni. Az értelmiségi és „egyéb”-nek minősített családok gyermekeit sújtó diszkrimináció valamelyest enyhült ezekben az években.

Majoros István: Szerintem ez utóbbi megkülönböztetés a hetvenes években már nem érezhető. Érdemes megemlíteni azt is, hogy a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején nagyon sok középiskolai tanár került át az általános iskolákba, és ez megakadályozta az oktatás színvonalának romlását. Ezeknek a tanároknak más volt a mentalitásuk, és mások voltak a módszereik is. Az új pedagógusnemzedékek sokat tanulhattak tőlük.

Székely Gábor: Az említett tanárok meghatározó személyiségekké váltak, akárhol tanítottak is. Igazodási pontok voltak. Most jött el az a történelmi pillanat, amikor már azok vannak a katedrákon, akik csak hallomásból értesülhettek pedagógiai kultúrájuk lényegéről.

Térjünk még vissza 1945-höz. Mivel magyarázható, hogy az ekkor felnőttkorban lévő tanulók is elözönlötték az iskolákat? Ekkor hozták létre a felnőttek iskoláit azzal a céllal, hogy iskolarendszerben szervezzék meg az oktatásukat.

Székely Gábor: Ez összefüggött a változásokkal. Azonnal új vezetőgarnitúrát kellett képezni, nem lehetett megvárni, amíg az új generáció felnövekszik. Létrejöttek speciális iskolák, például a Lenin Intézet vagy az Oleg Kosevojról elnevezett, gyakorlatilag felnőtteket képző iskola. Az oktatás nem épült szigorúan a megelőző iskolafokozatra, mert azok, akik odajártak, esetleg nem is végezték el azt. De kiváló tanárok oktattak ezeken a helyeken, akik megtalálták a helyzethez illő módszereket is. A felnőttoktatásnak gyakorlatilag a hetvenes-nyolcvanas évekig különösen nagy jelentősége volt a szakmai képzések területén. A szakmák átalakulása, majd megszűnése rákényszerítette a felnőtteket a tanulásra. Ez nagy tömegeket érintett.

Majoros István: Volt ennek más oka is. Iskoláskorukban nem járhattak iskolába, dolgozniuk kellett. A dolgozók iskolái – ahogy akkor mondták – történelmi igazságot is szolgáltattak. Én is tanítottam ilyen iskolában, sőt olyanban is, ahol a felnőttek három év alatt végezhették el a középiskolát és jutottak el az érettségihez. De az 1970-es évektől kezdve – elsősorban Nyugat-Európában – azt is lehet látni, hogy az egyetemeken megjelennek idősebb emberek, köztük sok katona, akik különösen korán mennek nyugdíjba. Nyugdíjas korú, szellemileg aktív személyek is elhatározzák, hogy egyetemet végeznek vagy újabb diplomát szereznek. Ott már évtizedek óta eltérő korosztályok járnak az egyetemre, nálunk ez mostanában következett be. Az oktatás nyitottabbá vált.

A tömegek megjelenése az oktatás egyes színterein mindig problémákat okozott. Most az egyetemeken zajlik ez a folyamat. Mit jelent ez az oktatók szempontjából? Valóban veszélybe kerül az oktatás színvonala?

Majoros István: Az oktatók részéről annyit jelent, hogy nagyobb teremben kell megtartaniuk az órát. Nekem ez mindegy, de szerintem nem mindegy a hallgatóknak. A teljes infrastruktúrával baj van, és ennek a megoldásához évek kellenek. A probléma ezzel az, hogy mire megoldódik, addigra jóval kevesebb lesz a gyerek, akit tanítani lehet.

Székely Gábor: Szerintem jó, ha sokan tanulnak. Nem a létszámmal van baj, hanem a feltételekkel, és ezek hiánya valóban alkalmas arra, hogy hozzájáruljon az oktatás színvonalának a csökkenéséhez.

A beszélgetést Mayer József vezette.