Olvasási idő: 
12 perc

A múltat megismerni, a jelent megérteni

SZABÓNÉ KÁRMÁN JUDIT: A MAGYARORSZÁGI CIGÁNYSÁG I. (CIGÁNYOK ÉS ROMÁK). SEMMELWEIS KIADÓ ÉS MULTIMÉDIA STÚDIÓ, BUDAPEST, 2016.

A cigányságot a rendszerváltás, vagyis a politikai és gazdasági liberalizáció legnagyobb vesztesének tartják,[1] de sorsuk jóval a rendszerváltás előtt pecsételődött meg: a nemzetállamok kialakulása, az iparosodás, majd a modernizáció hatására egyre inkább marginális csoporttá váltak, a cigányság mint etnikai hovatartozás pedig fokozatosan egy nemkívánatos, deviáns életmódra kezdett utalni. Hogy is történt mindez? Hogyan alakult ki egy jellemzően negatív társadalmi kép a cigányságról? A válaszokhoz egészen a cigányok megjelenésétől kell megismernünk a történelmüket, s így történelmi kontextusba helyezni a cigányság mai helyzetét.

Szabóné Kármán Judit könyve a népcsoport megjelenésétől a 2. világháborúig mutatja be a magyar cigányság történelmét, a kötet tagadhatatlanul komoly kutatás és alapos szaktudás eredménye. Forrásai sokfélék: menlevelek, történelmi feljegyzések, ediktumok, rendeletek, egyéb hivatalos iratok, időszakos kiadványok, újságok, elaborátumok, kutatók (például Wlislocki Henrik és Hermann Antal) és laikusok dolgozatai. A könyv nemcsak történelmi visszatekintés; a korabeli gondolkodásmódot is próbálja érzékeltetni cigány eredetmondák bemutatásával, valamint cigányokat ábrázoló irodalmi és képzőművészeti alkotások elemzésével, ezek a művek ugyanis elárulják, hogy „miképp vélekedtek róluk, hol volt a helyük a korabeli társadalomban” (236. o.).

Mégis megjelenik egy megszokott feltevés a cigánysággal kapcsolatban: többszöri próbálkozás ellenére is ritkán változtattak nemkívánatos életvitelükön; a cigányok szinte permanens konfliktusban éltek a többi népcsoporttal (persze kivételek is akadtak, melyekről szintén szól a könyv); életmódjuk, életvitelük nem felelt meg a felvilágosodás eszméinek (vagy később más eszméknek, mint a modernizációnak, a liberalizmusnak, a kapitalizmusnak). Ami érdekes és különleges a könyvben, az azoknak a története (például Vistai Farkas Mihályé, Vaskohi Grausser Dávidé vagy Császlai Mihályé), akik „kivételt” képeznek a sztereotípiák alól, vagy azok a dokumentumok, melyek cáfolják ezeket az állításokat. Ide tartozik a könyvben az „emberevő cigányok” legendájának cáfolata is: habár a 18. századi honi és más európai lapok részletesen beszámoltak a cigányok emberevő hajlamairól, a kannibalizmus „beismerése” egyértelműen kínvallatás következménye volt, ami az akkori dokumentumokból ki is derül (145. o.). Látjuk, hogy a tudás a mindenkori társadalom és hatalom terméke, s nem feltétlenül fedi a valóságot.

A konfliktushelyzetek meghatározó szerepet töltenek be a cigányság történelmében, ahogy a mai diskurzusban is szinte magától értetődővé vált a cigányok és nem cigányok közötti konfliktusos viszonyról beszélni, lokális, nemzeti, európai és akár nemzetközi szinten is. Mégsem volt ez mindig így (és most se kellene így lennie). A könyv részletesen bemutatja, hogy a cigányok Magyarországon „beilleszkedve, részévé váltak a feudális gazdasági rendszernek”, míg a legtöbb európai országban „üldözés várt rájuk” (83. o.): hazánkban véd- és menleveleket kaptak, mert „szükség volt áruikra, munkaerejükre, szaktudásukra” (57. o.).

Változott a helyzet a 17. század közepén, amikor „jelentősen gyarapodott a cigányok száma” és nehezebb lett a társadalom peremén élő csoportok megregulázása (96. o.). A piac beszűkülése miatt is elavulttá vált a tudásuk. A 18. században az „átnevelés” vagy teljes asszimiláció politikáját űző Mária Terézia és fia, II. József a felvilágosult abszolutizmus jegyében (át)nevelni és oktatni kívánta a cigányokat. Habár a rendeleteket nem „faji” alapon hozták (121. o.), azok mégis bizonyos cigány csoportok nyelvének és kultúrájának az elvesztését eredményezték.

Az állam drasztikus módszerekkel történő beavatkozása a cigányság életébe valahogy mégis jó célt szolgált – legalábbis erre utal a könyv. Továbbá, míg számos országból száműzték a cigányokat vagy rabszolgaságban éltek (mint Moldvában és Havasalföldön), Magyarországon a nevelésükkel, oktatásukkal foglalkoztak. Mindez mégsem áll össze egy jótékony állami beavatkozássá.

A 19. század a nemzeti ébredés kora Európa-szerte,[2] amikor a kisebbségek beolvasztása, a népesség homogenizációja volt a cél. Az iskoláztatás, mint ennek eszköze, más országokban is jelen volt.[3] Oroszországban például az oktatási intézmények mint „állami civilizáló eszközök” feleltek a kisebb népcsoportok oroszosításáért, kisebb nemzeti kultúrák felszámolásáért. Komoly ellenállásba ütközve. 

Habár Szabóné Kármán Judit többször megjegyzi, hogy miként illeszkedtek be a cigányok a magyar társadalomba, életvitelük ellenére, e szál jelentősége eltörpül a sok konfliktus és a kirekesztés történetei mellett.

A 19. században az állam továbbra is letelepíteni, asszimilálni kívánta a cigányságot, házakat is kaptak lakhatásra. Néhol „a cigányok azonban idegenkedtek ezekben a házakban lakni”, és volt, ahol „nem tekintették helyénvalónak, hogy cigányok közvetlenül nem cigányok között éljenek” (165–166. o.). Mindkét irányból volt így ellenállás. A beilleszkedés természetesen kétirányú folyamat: a sikeres beilleszkedéshez szükséges a befogadás, tehát a nem cigány lakosság pozitív hozzáállása a cigánysághoz, az el- és befogadás.

Egyértelmű a cigányok országuk iránti elkötelezettsége: közülük többen is részt vettek például az 1848/49-es szabadságharcban. Habár erről a legtöbb tankönyv nem számol be, az utóbbi években egyre többen emlékeznek meg a szabadságharc roma áldozatairól. Ebben a században is megmaradt viszont a cigányság „felemelkedése” mint legfőbb állami cél. Ehhez elengedhetetlennek tartották e három kritérium teljesítését: megfelelő oktatás, rendszeres munka, méltó lakóhely (211. o.). Az állam politikája mégsem járt sikerrel, mert József főherceg („a cigányok királya”) „minden igyekezete ellenére” nem változott érdemileg a cigányság helyzete. Közrejátszott a „lakosság ellenséges magatartása” is (212. o.). (Érdekes, hogy a 21. században ugyanez a cél, de most már nemcsak az egyes államok, hanem nemzetközi intézmények is részt vesznek a cigányok sorsának javításában. Talán a módszereknek kellene változniuk?)

A század végére „elkülönült a »jó« és a »rossz« cigány fogalma […] gyakran nem is sorolták már a cigányok közé azokat, akik megbecsült foglalkozásukkal, magatartásukkal kiemelkedtek közülük” (228. o.). Megtudjuk, hogy már a 19. század végén „cigányzenészek tiltakoztak a »cigány« megnevezés ellen”, hiszen a cigány egyre inkább szociális kategóriát jelentett, mely a törvényszegő vagy problémás csoportok szinonimájává vált (uo.). A „jó” cigányok közül a könyv nemcsak zenészeket említ, hanem többek között műfordítót, szótárkészítőt, költőt is.

Hasonló a helyzet ma is; ezt nevezik az identitással foglalkozó romológusok a roma identitás „legitimációs válságának”, miszerint a művelt felső és középosztálybeli romák, akik már felhagytak a „hagyományos életmóddal”, nem is számítanak cigánynak.[4] Hogy az identitás „árnyalatait” is lássuk, többen – a pozitivista felfogással ellentétben – állítják, hogy nem bináris kategóriákról beszélünk, és a cigány – nem cigány identitás nem tükrözi az ennél „homályosabb” realitást. Az, hogy a „cigányok számára egyértelmű hovatartozásuk, illetve hova nem tartozásuk” (21. o.), korántsem ilyen egyszerű. Például a cigány fiatalokkal folytatott kutatásaim során is gyakran panaszkodtak a cigány szülők, hogy nem tartják magukat cigánynak a gyerekeik, „kifehérednek”, vagy ellenkezőleg, nem cigány gyerekek szülei, vagy épp tanárok panaszkodtak „elcigányosodott” gyerekekről. Úgy, mint bármely más hovatartozáson alapuló identitás, ez is változik, igazodik, vagy akár maguk a romák céltudatosan változtatják azt.[5] Természetesen ehhez hozzátartozik, hogy igen nehéz közös identitásról beszélni egy rendkívül heterogén csoportnál.

A 20. században a „cigányügy” nem változott, a cigányokat továbbra is „nevelni” kellett. Az állam mint intézmény egyértelműen elsőbbséget élvezett a családdal szemben, és egy 1907-ben kiadott közrendelet ismét – mint Mária Terézia idején – lehetővé tette a cigány gyerekek elvételét családjuktól, ha „züllésnek indultak” (271. o.). Folytatódtak a kitoloncolások és a szankcionálások, cigányügyi biztosokat is kineveztek. Érdemi változást semmi nem hozott.

A cigányellenes közhangulat erősödéséért a sajtó is felelős: „A cigányok ellen fokozódó előítélet [...] a sajtó ellenük irányuló kampányának eredménye volt; talán az ország súlyos gondjairól való figyelemelterelés része, talán a bűnbakképzés jól ismert mechanizmusának, s az egyre fokozódó elégedetlenség levezetésének eszköze...” (286. o.)

A világháború idején a kóbor cigányok besorozása okoz nehézségeket. A háború utáni években „nem volt ideje” az államnak a cigányokkal „foglalkozni”; miközben a cigányok közül ‒ mélyszegénységük, nélkülözésük ellenére ‒ egyre többen válnak a társadalmi élet aktív szereplőivé. A 2. világháborút megelőző jobboldali radikalizmus cigányrazziákhoz, nyílt gyűlölködéshez vezetett. Szerencsére nemes példák ebben a nehéz időszakban is akadtak, és együttműködésről is olvashatunk, mint például Kalocsán vagy Kiskunhalason az 1930-as években.

Mondhatjuk, hogy a konszolidálódó, modernizálódó állam, mely egységességet, uniformitást, majd egységes nemzettudatot követelt, ellehetetlenítette a cigányság mint vándorló-kereskedő nép létezését. James C. Scott az „ellenállás művészetének” nevezi azt az erőt,[6] amellyel némely csoportok képesek szembeszegülni az állam elnyomó szabályozási mechanizmusával. Scott az ilyen csoportokat hősies harcosoknak mutatja be.[7] Ezzel ellentétben mi a cigányokat nem hősnek, inkább nehezen kezelhető, be nem illeszkedő, megreformálandó csoportnak látjuk.

A könyv hatására elgondolkodhatunk, hogy vajon mit tanulhatunk a történelemből. Az átnevelés, az asszimilációs politika, a száműzetés és más állami eszközök, melyek megkeserítették a cigányság életét, semmi jóhoz nem vezettek, csak a cigány kultúra megcsonkításához. A könyv jól tükrözi azt az ellentétet, ami a mai napig jellemzi a cigányság helyzetét hazánkban: habár társadalmunk és történelmünk szerves részei, szinte folytonos marginalizációban, páriaként jelennek meg az irodalomban és a való életben is.

A 2. világháborús sorsukról és 1945 utáni történetükről a második kötetben olvashatunk majd.

Footnotes

  1. ^ Lásd például: Goldman, M. F. (1997): Revolution and Change in Central and Eastern Europe: Political, Economic, and Social Challenges. Armonk, New York; Ladányi, J. és Szelényi, I. (2006): Patterns of Exclusion: Constructing Gypsy Ethnicity and the Making of an Underclass. East European Monographs, Boulder CO; Koulish, R. (2005): Hungarian Roma Attitudes on Minority Rights: The Symbolic Violence of Ethnic Identification. Europe-Asia Studies. 57. 2. sz. 311–326.; Szalai, J. (1999): Recent Trends in Poverty in Hungary. In: Atal, Y. (szerk.): Poverty in Transition and Transition in Poverty: Recent Developments in Hungary, Bulgaria, Romania, Georgia, Russia, Mongolia. Berghahn, New York-Oxford. 32–76.; Barany, Z. (2002): The East European Gypsies: Regime Change, Marginality, and Ethnopolitics. Cambridge University Press, Cambridge.
  2. ^ Tilly, C. (1992): Coercion, Capital and European States: AD 990–1992.Wiley-Blackwell, Cambridge.
  3. ^ Slezkine, Y. (1994): Arctic Mirrors: Russia and the Small Peoples of the North. Cornell University Press, Ithaca.
  4. ^ Gheorghe, N. (1997): The social construction of Romani identity. In: T. Acton és G. Mundy (szerk.): Romani Culture and Gypsy Identity. University of Hertfordshire Press, Hatfield.
  5. ^ Silverman, C. (1988): Negotiating „Gypsiness”: Strategy in Context. American Folklore Society. 101. 401. sz. 261– 275.
  6. ^  Scott, J. (1990): Domination and the Arts of Resistance: Hidden Transcripts. Yale University Press, New Haven.
  7. ^  Scott, J. C. (1998): Seeing Like a State: How Certain Schemes to Improve Human Condition Have Failed. Yale University Press, New Haven.