Olvasási idő: 
29 perc

„…A munkát dalolom…”

Vannak neveléselméleti kategóriák, amelyeket mostanában szinte teljesen kifelejtünk a nevelésről folyó beszélgetésekből. Ezek egyike a munkára nevelés. A tanulmány egy gyakorló pedagógus szemszögéből vizsgálja a munka és a munkára nevelés iskolai és iskolán kívüli lehetőségeit. Legfőbb értéke, hogy a gyerekek és családjuk valóságos élettevékenységében keresi meg azokat a helyzeteket, amelyek a munkára nevelés számtalan lehetőségét kínálják. A szerző egyik fő következtetése, hogy munkára nevelni nem szavakkal, hanem munkáltatás által lehet.

Amikor gyermek születik, megkezdődik a szülők nevelőmunkája. Ezt mindenki komolyan veszi: tanácsokért futkos orvoshoz, rokonhoz, ismerőshöz, ismertető könyveket olvas. Amikor a gyerek elindul, beszélni kezd: alábbhagy a szülői buzgalom. Gyakran az óvodás szinte csak a szükséges gondoskodást kapja meg otthon, egyre kevesebb közvetlen törődés jut neki. A szülő elmerül a maga munkájában. A gyerek a tévét kapja helyette, néha bőkezűen vásárolt ajándékokat, játékokat, melyek „lecsordulnak” a polcról, de használatukra nem tanítja meg őket senki.

A fenti példa – sajnos – elég gyakori. Üdítő kivételek vannak, a pedagógusnak azonban „hivatalból” kötelessége a gyermek nevelése, jellemének alakítása, a helyes irányítás. Ennek a feladatsornak egyik területe a munkára való nevelés. Olyan téma ez, amelyről nap mint nap beszélünk. Fontos, mert erre épül napjaink, életünk minden mozzanata. Sajnos, a mai gondolkodásban, megítélésben háttérbe került, úgy tűnik, mintha leáldozna a munka becsülete. Pontosan ez az oka annak, hogy érdemes e lényegesnek tartott nevelési területről szót ejtenünk.

A munka helyét az iskolai nevelésben az határozza meg, hogy a tanuló helyes szemléletre tegyen szert a munka jelentőségéről, ismerje meg a munka „történetét”, szokjon hozzá a munka öröméhez, becsülje meg az alkotótevékenységet, a dolgozókat.

Értéket csak munkával teremthetünk

Alig van a nevelőmunkának olyan területe, ahol a fogalom meghatározásában és eredményességének megítélésében annyi ellentmondásos nézettel találkoznánk, mint a munkára nevelés kérdésében. Mindenkor a hasznos, az emberi közösség számára értéket teremtő munkavégzésre kell nevelnünk, csak így válhat ez a nevelési folyamat belső erkölcsi késztetéssé. A gyermek kiskorától kezdve – életkorától függően – valamilyen módon részt vesz környezete alakításában. Játszik, homokvárat épít, babázik, berreg a kisautóval. Számára ez egy bizonyos munkafolyamat. Kezdetben szétdobálja játékait, majd a következetes szülői irányításra szépen a helyükre rakja. Dolgozik. Ez a munka a gyermek engedelmességéből fakad, de később felszólítás nélkül is rendet tesz, látja, tapasztalja, hogy így helyes. A kisiskolás becsomagolja a táskáját, kihegyezi a ceruzáját, sorba rakja a tanszereit. 3–4. osztálytól önként rendet tesz a szobájában, mert alakul a környezete iránti igényessége. És kevés idő múlva már keresi a segítés lehetőségét, mert észreveszi, hogy akkor szüleinek több idejük marad a családra. Innen már csak alig egy apró lépés annak a szükséglete, hogy az iskolában is ugyanígy tegyen. Természetesen csak akkor, ha a pedagógus is igényli a rendet, ha számon kéri a teljesítést, ha megdicséri a jól – de legalább látható igyekezettel – végzett munkát. A munka révén kötődik a környezetéhez. Ha az otthoni és az iskolai ilyen irányú követelmények reálisak, ha a tevékenység pedagógiailag előkészített és világos, az értékelés is megtörténik, akkor a gyermek jelleme jó irányt vesz, pozitív módon alakul.

Milyen nehézségeink adódhatnak?

Az érdektelenség, a szembenállás, a munkához való viszony helyes kialakításának elhanyagolása. Ezek a személyiség torzulásához vezethetnek, a kötelességérzet elhanyagolásához, a lelkiismeret elnémításához, a környezet semmibevételéhez. Gyakran a szükséges fegyelem hiánya nehezíti a nevelési munkát. Pedig a gyerekek többsége szereti és igényli a rendet. A baráti körök, a zenei, sport- és egyéb „körök” megkívánják a közösséghez való alkalmazkodást, a fegyelmet, s ennek az osztályban renitenskedők is önként alávetik magukat. A fegyelmezett gyerek azonban továbblép: igyekszik együtt dolgozni a tanárral, figyel, önként vállal olyan feladatokat, amelyek munkával járnak. A tanár feladata, hogy megkeresse a tanuló erős pontját – hiszen mindenkinek van jó oldala, kiemelkedő érdeklődési köre –, s erre támaszkodva építheti a továbbiakban a munkaszeretet erkölcsét.

Értelmes, élvezettel végzett munka

A történelem folyamán a munka fogalmához a gyötrelem, a kín társult az emberek tudatában. Idő kellett ahhoz, hogy eljussanak a munka szeretetéhez. Nagy gondolkodóink, művészeink ki is fejezték ilyen irányú pozitív érzelmeiket (Juhász Gyula – akitől a címet kölcsönöztem –, József Attila stb.) az ember céltudatos tevékenységével kapcsolatban.

Milyen embert akarunk nevelni? Olyat, aki szellemi értékekkel és gyakorlati készségekkel, valamint jellembeli (elsősorban tudatos akarati) tulajdonságokkal rendelkezik. Az iskolai nevelést mindig a társadalmi viszonyok vezérelték. Így volt ez minden társadalmi rendszerben, s nem is lehet másképpen. Egyetlen rendszer sem engedhette meg, hogy a jövő generációt másra neveljék, mint az adott társadalom konkrét, elfogadott céljaira és maga előtt látott perspektívájára. Olyan társadalom még nem létezett, amely valami csodálatos készletből tartotta volna fenn magát, mert ha mást nem is, de azt mindig el kellett végeznie az embernek (már az ősembernek is!), hogy összegyűjtse a természet által nyújtott és szükségletei kielégítésére alkalmas dolgokat. Lényeg: a munka minden társadalomnak alapja volt. Vagyis az ember létének alapja az anyagi termelés, a munka. Az út, melyet az ember napjainkig maga mögött hagyott: ügyesség, tudás, felfedezések, képességek kialakulása a munka alapjain, ebből eredően újabb eszközök s újabb tudás megszerzése. Vagyis: a munka az emberi élet, a boldogság és a kultúra megteremtője, fenntartója. Ha mindezt megértjük és megértetjük, máris eljutottunk az ésszel és szívvel végzett tevékenységig, és érezzük a sikereinken az elégedettséget. Ennek következtében holnap is kedvvel fogunk hozzá tennivalónkhoz, s örülünk az eredménynek.

Tanítványaink eredményeinek is. Megérzik ebbéli örömünket. Emlékezetes és jóleső volt számomra, amikor egy osztálytalálkozón a – mérnökké lett – régi tanítvány tanár férjemre emlékezve hálával beszélt arról, hogy milyen nagy hatással volt rá, műszaki szemléletének alakulására hajdani tanára szakmai és emberi példaadása, buzdítása. Nem mellékes tehát, hogy nevelésünk-oktatásunk során hogyan végezzük napi munkánkat. Van-e bennünk lelkesedés, figyelem, miközben irányítunk. (Mert a pedagógus – tanítása során – folyamatosan ezt teszi: tantárgya ismeretanyagának átadása – és az iránta való érdeklődés felkeltése – közben előre mutat, irányít a helyes pálya kiválasztására.) Tudom, a mai világban egyre több ember kényszerül pályamódosításra. Van olyan, aki kétszer-háromszor is új munkaterületet keres, új foglalkozásához megtanulja a szükséges szakmai ismereteket, megtalálja élete értelmét, munkája örömét. Mégis az a véleményem, hogy mivel sok ember élete kibicsaklik, ígéretes szakmai fejlődése megreked, mert – rajta kívül álló okokból – nem folytathatja azt a munkát, amire gyermekkora óta készül. Ez nem válhat általánossá. Számos tudományos felfedezés, művészi alkotás nem valósult volna meg, ha a megélhetési kényszer eltéríthette volna az emberiség nagyjait választott szakterületüktől.

Mit jelent a munka az ember életében?

Gyermekeink felnőnek. A társadalomban elfoglalt helyük, emberi értékük attól függ, mennyire vállalnak részt a munkából. Anyagi létük is ennek a függvénye! (Erről sem hallgathatunk szemérmesen…)

Lehet dolgozni kényszerből, a létfenntartás elemi szükségleteinek megteremtéséért. Az ember azonban régóta arra törekszik, hogy ne csupán munkaerő legyen, hanem teremtő erejét is alkalmazza. Alkotómunka csak akkor lehetséges, ha az ember szereti a munkáját, ha meglátja benne azt, ami boldogítja, ha megérti hasznát és szükségességét, ha látja eredményét. Képtelen alkotómunkára az az ember, aki iszonyattal megy dolgozni, s csak arra gondol, hogy mikor szabadulhat onnan.

A munkában tanúsított erőfeszítés közben kifejlődik az ember helyes viszonya embertársaihoz, hat rájuk s azok őrá. A kölcsönös segítség megteremti a közösségi erkölcsöt, az összetartozás és a felelősség érzését.

A munka egyik legfőbb eredménye az ember pszichikai, szellemi fejlődésében mutatkozik meg. Alakul a jelleme, keresi a legésszerűbb megoldásokat, megtalálja a legcélravezetőbbet, újít, s egyre jobban érti munkája lényegét. (S nem megvetendő a forintban/euróban kifejezhető „megkeresett” eredmény sem.)

A magánéletet is derűsebbé teszi a kedvvel folytatott tevékenység. Aki bánni tud a tárgyakkal, aki eredményes munkát tud végezni, kiegyensúlyozott emberré válik. (A tanár viselkedésére is rányomja bélyegét a kedélyállapota, a gyerekek megnyilvánulásaira való indulatmentes reagálása, embersége, szíve – ha szereti az iskolát minden nehézségével együtt! Ezért legyen a tanóra – a komolysága, tudományossága mellett – élvezetes, korszerű, s ne féljünk a derűs hangulattól, mert az érdeklődést az úgy segíti, hogy a tanuló is nagyobb kedvet kap a munkájához.)

A munkát sokféleképpen lehet megszervezni. Minden esetben más lesz az eredmény. Dolgoztathatjuk az embert (a tanulót), amennyit csak akarjuk, de ha ezzel egyidejűleg nem neveljük erkölcsileg, akkor a munkája „semleges”, öröm nélküli folyamat – robot – marad, mely semmiféle pozitív eredménnyel nem jár. A munka tudatosan az eredményre irányul. (Ez különbözteti meg más tevékenységtől, például a játéktól, melynek maga a tevékenység a célja.) A munka megszervezése a fegyelem biztosítása nélkül nem megy. Sem a tanulásban, sem a gyakorlati területeken. Még az énekkari próbákon sem, ahol kakofóniába fulladna a kottában rosszul követett szép dallam (a testnevelési órákról nem is szólva!).

Fizikai és szellemi munka

Milyen munkára neveljük tanulóinkat?

A munka különböző fajtáit ismerjük: szellemi és fizikai (alapvető megkülönböztetés volt); a munkát végezheti munkás, tudós, művész stb. Az elmúlt száz év alatt megváltozott az általános műveltség tartalma. A korábbi „humán” ismeretanyag a 19. századtól hirtelen jelentős mennyiségű természettudományos ismerettel bővült, míg napjainkban egyre inkább helyet kapnak benne a technikai, közgazdasági, politikai, állampolgári ismeretek, s emellett bizonyos gyakorlati készségek is. A termelés megköveteli a technika szakadatlan fejlesztését, tökéletesítését. Ezt csak az ember tudása és gyakorlati készsége szabhatja meg. Tehát így a társadalom elsőrendű érdeke olyan fiatalok nevelése, akik az új termelési eszközök képzett ismerői, tudatos alkalmazói lesznek. Ma – sajnos – eléggé általános a termelőmunka mellőzése (sőt: lebecsülése, mellyel mintegy „választ” akar adni a társadalom arra, hogy évtizedekig szinte csak a fizikai munkát ismerték el valós, „kézzelfogható” értéknek).

A tanulók irányításunkkal ráeszmélnek, hogy milyen hasznosak, szükségesek, nélkülözhetetlenek az oktatás folyamán szerzett ismereteik a gyakorlati életben. Ezáltal tudatosan bővítik ismereteiket, önként, önállóan szakirányú képzettség felé orientálódnak, sokoldalúbb lesz tájékozódásuk a pályaválasztás szempontjából.

A korszerű művelődési anyag az elmélet és a gyakorlat összekapcsolását jelenti. Ugyanakkor vitatott kérdés a munka szellemi vagy fizikai tevékenységgé minősítése, illetve a munka e kettős jellegének szétválasztása. Tapasztalat, hogy az ember mindennapi gyakorlatában minduntalan jelentkezik a másikfajta munka végzésének szükségessége. Ezért mindenkiben ki kell alakítani a szellemi és a fizikai munka iránti igényt, képességet. A kettő nem választható el egyértelműen egymástól. Gondoljunk csak a munkafolyamatok közben alkalmazott gépekre, a számítógépre és a különböző automatizált munkákra!

Nevelésünk során a munkára nevelés összeolvad a képességek fejlesztésével. A gyermekeknek különböző képességeik vannak, ezek alapján bizonyos tevékenységeket nagyobb eredményességgel tudnak végezni. Egyformán kell megszerettetni a fizikai és a szellemi jellegű munkákat! Joggal válik a munkára nevelés hiányosságának, ha a gyermek szemléletében különválik e két terület, ha rangsorol köztük, ha értékesebbnek tartja egyiket a másiknál. Pedig szinte lehetetlen eldönteni, hogy melyiknek van nagyobb szerepe a mindennapokban.

A munkatevékenység folyamán fejlődik a gondolkodás, az agy analitikus-szintetikus tevékenysége, a beszédkészség, valamint a beszédre támaszkodó elvonatkoztatás és általánosítás képessége. Fontos szerepet játszik a munka a tanulók testi fejlődésében is, kiváltja az ember mozgásreakcióinak változatosságát.

A munkáltatás

A munkára nevelés leghatékonyabb eszköze a munkáltatás. Ezzel a tanulók egész személyiségét kívánjuk fejleszteni, alakítani szemléletüket, értékítéletüket, általános műveltségüket, alapvető képességeiket, készségüket, valamint a kreativitást. Tehát arra készítjük fel őket, hogy a munka életükben középponti tevékenységgé váljék. Az iskolai nevelőmunka nem szűkül le az órai irányításunkra, hanem szerepet kap az órákon kívüli foglalkozásokban is (szakkör, tanulmányi kirándulás stb.).

Tanulás a tanórák rendszerében

A tanuló legfontosabb munkája a tanulás. Ezenközben megismerkedik az emberi munkatevékenység fejlődésével, a tudományok eredményeivel, a kiváló alkotók felfedezéseivel, a találmányokkal, azok hasznával. Hatásukra folyamatosan formálódik nézetük a munkáról. Megtapasztalják az elmélet és gyakorlat egységét (kísérletezések, számítógépek ismerete és használata stb.). Az iskola a tantárgyak keretében, a tanulás megkövetelésével alapozza meg a munkához szükséges erkölcsi és intellektuális tulajdonságokat. Azonban a tanulás csak akkor alakíthatja ki a korszerű munkához szükséges alapvető képességeket, ha a gyermekek – tanári irányítással – meglátják a tananyag nehézségeit, ha átélik a megoldáskeresés feszültségét, ha örülni tudnak az elért sikernek. Ennek során a pedagógus meglátja a tanuló érdeklődési irányát, megtapasztalja kitartását, s ezáltal segíteni tudja helyes pályaválasztását.

A korszerű tanítás-tanulás félreértelmezése az, ha a tanórához – bármilyen kiválónak is érezzük – nem kapcsolódik egyéni erőfeszítést igénylő házi feladat. Olyan otthoni munka, melyet a gyermek önállóankészít el, nem pedig az iskolában, a tanóra előtti szünetben másol át gyorsan egy másik tanuló füzetéből.

Önkiszolgálás

A munkára nevelés hatékony eszköze az önkiszolgálás. Ezt a tanulók többsége már az óvodában kezdi gyakorolni. Nevelőértéke abban rejlik, hogy a gyerekek saját maguk és társaik érdekében tevékenykednek. Mindenkire sor kerül, senki nem érezheti tehernek. Megbízatásuk teljesítése a közösség szeme láttára történik, az értékelés úgyszintén. Helytállásukat mindenki tapasztalja. A dicséret fokozza önbecsülésüket. Igyekezetre sarkall, a munka minél jobb elvégzésére, erőfeszítésre. Vagyis ismét oda jutottunk: a munkavégzés erkölcsi tulajdonságokat alakít. A helyesen irányított gyermek már otthonról hozza magával az önkiszolgálás, az egymás segítése iránti késztetést. Ezt az iskolában is folytatni kell, mert csak az összehangolt (családi és iskolai) nevelés alakíthatja a mai gyereket a holnap felelősséget érző felnőttjévé.

A gyermek munkája a családban

Erről a témáról érdemes szülői értekezleten is szólni. Tapasztalat, hogy azok a tanulók, akiknek otthon, a családban van rendszeresen elvégzendő feladatuk – és azt meg is követelik tőlük –, a tanulásban is inkább képesek erőfeszítésre. A gyermekek a családban naponta átélik azt, hogy munka nélkül megakad az otthon élete, a zavartalanságot csak munkával teremthetik meg. Ugyanakkor arra is felfigyelnek, hogy a szülők munkájának megváltozása (sajnos, egyre gyakoribb eset) a család életére is hatással van. Megváltozik az időbeosztás (például délutáni vagy éjszakai műszak, vidéki „kiszállás” stb.), tehát a családtagoknak is mások lesznek a teendőik. Bevásárlás, esetenként mosogatás, a kisebb testvérrel való törődés, a kutya-macska megetetése, a saját holmi fokozottabb rendben tartása: mindezek szeretetből fakadó, ezért önként vállalt és hiánytalanul elvégzett feladatsorok lesznek. Ezeket a gyerekeket a tanár könnyebben fogja a helyes munkaszemléletre irányítani.

Rendkívül ellentmondásos a gyermekek részvétele a családi munkamegosztásban. Szerepet játszik a család anyagi helyzete, életmódja, a családtagok száma, az együtt élő generációk, a szülők nevelési elvei, az iskolához, a tanuláshoz való hozzáállásuk. Ezért kezdtem e téma elején azzal, hogy szóljunk erről a szülői értekezleten, ugyanis a ránk bízott tanulók szüleinek szemléletét is befolyásolnunk kell.

Az értékelés

A családban a szülők „értékelik” gyermekük feladatainak elvégzését (szép szóval vagy korholással, jutalmazással vagy büntetéssel).

Mennyivel inkább szükséges az iskolában nyújtott teljesítmény értékelése! Milyen legyen az értékelés?Lehet csupán egy jó szó is, de lényeges, hogy észrevegyünk minden pozitív megnyilvánulást, s ne fukarkodjunk a dicsérettel! (Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az alapvető kötelesség elvégzése dicshimnuszt váltson ki belőlünk.) Az el nem végzett – vagy felületesen teljesített – munkáért viszont el kell marasztalnunk a hanyag tanulókat. Érezzék, hogy szükség van a munkájukra, s hátránnyal jár a rendetlen munkavégzés. Erre az értékelésre egyébként önmaguk is képesek. Először a másik feladatteljesítését bírálják meg, majd helyes irányítással a saját cselekedeteik megítélésére is képesek lesznek. (Tehát önértékelésre.) Jussunk el addig, hogy ne csak a dicséretért dolgozzanak, hanem belső késztetésből. Ám erre a szintre csak akkor érhetnek fel, ha – életkori sajátosságaiknak megfelelően – fokozatosan magasabb szintű feladatokat kapnak, s minden munkájukat értékeltük. A szaktanár viszonylag könnyű helyzetben van, ugyanis a – még! – kezében levő osztályozás pontos képet nyújt a végzett munka minőségéről.

A tanulók munkakedve igen változatos képet mutat. Néha fellelkesülnek, máskor kedvüket vesztik. Ki vagy mi ennek az oka? Elsősorban magunkban keressük a hibát! Megtettünk-e mindent, hogy rendszerességre szoktassuk a gyermekeket? Ellenőriztük-e gyakran a munkájukat? Elismertük-e tevékenységüket? Megnéztük – és értékeltük-e – a füzeteiket? Adtunk-e jó szót a szépen végzett feladatért? Volt-e bennünk elég pedagógiai optimizmus, hogy a gyengébb tanulónak is lendületet, munkakedvet adjunk? Nem voltunk-e mi magunk is figyelmetlenek? Felelősségre vontuk-e azokat, akik mások munkáját semmibe vették (összesározták a folyosót, szétszórták a szemetet stb.)? Néha ugyanis mi magunk is abba a hibába esünk, hogy csak a mások szemében vesszük észre a szálkát… (És ami kényelmességünkből fakadó hibás értékelés: ha a folyamatos munkavégzést megszakítja a gyereknél egy negatív eset, akkor azonnal erre koncentrálunk, erre „nyessük vissza” egész tevékenységét, ezzel mintegy lekicsinyeljük korábbi erőfeszítéseit.) Bizony, nagyon nehéz dolog a nevelés.

Ugyancsak fontos szempont a tanulói munkakedv hullámzásával kapcsolatosan az egyéni érdeklődés. Ennek – lehetőleg – kapcsolódnia kell a megbízatáshoz, vagy olyan terület felé kell irányulnia, amely fejlesztésre szorul a tanulónál. (Igen hatásosnak bizonyult egy gyengén olvasó 6. osztályos kislánynál, amikor könyvtári segítőként magam mellé vettem. Az általános iskola befejezéséig lelkesen tevékenykedett a könyvek között, megszerette őket, és tanulmányi eredménye is jelentősen javult. Osztálytalálkozón is emlegette, hogy milyen sokat jelentett neki ez a munka, önbecsülését fokozta, rendszeretetét fejlesztette, s felnőttkorában is hűséges maradt a könyvekhez.)

A hullámzó tanulói munkavégzés okai közé tartozik az is, ha a gyerekek nem kényszerülnek folyamatos tanulásra, ha nem feleltetünk az órákon, csak dolgozatokat íratunk. A „lazábbak” hajlamosak lesznek arra, hogy a köztes időben semmit se tanuljanak, mert nincsenek hozzászoktatva a rendszerességhez, a naponkénti számonkéréshez. (Még középiskolában is veszélyes a csak a nagyobb egységek elvégzése utáni témazáró.) Ha ehhez a szülők felületessége is hozzájárul, akkor az iskolával közösen szinte elősegítik a hanyag munkavégzést. Kialakul a rossz szokás: rendszeresség helyett az időközönkénti tanulás, a „majd csak lesz valahogy” hamis életszemlélete. Csökken a felelősségérzetük is.

Éppen az a pozitív erkölcsi hozzáállás, ami nélkül a munka elképzelhetetlen. Olyan helyzetekben, ahol nincs meg a naponkénti szigorú ellenőrzés, ahol büntetlen marad a kötelességek elhanyagolása, ott könnyen jelentkezik a felelőtlenség, a lustaság, a tétlenség. És ennek egyik legsajnálatosabb következménye lehet: a becsületes munkavégzés nem elismerést vált ki a környezetéből, hanem ellenérzéssel szemlélik a buzgalmat. (Természetesen a hasonló mentalitásúaknál.)

Az iskolában a munkára nevelés azt jelenti, hogy a tanulókat megtanítjuk a számukra megszabott munka lelkiismeretes és pontos teljesítésére, a közben jelentkező nehézségekkel szemben való tudatos helytállásra. Legyenek aktív, kezdeményező, alkotó emberek, akik tudnak dolgozni és szeretik a munkát!

Nevelési nehézségek

Jó néhány tanuló képtelen a rendszeres tanulásra, velük szemben – úgy érezzük – csődöt mond minden igyekezetünk. Itt a megoldást az jelent(het)i, hogy megkíséreljük kideríteni az okokat, s ezek ismeretében először megszerettetjük a munkát, majd feladatok kijelölésével további erőfeszítésekre serkentünk.

Nehézséget okoz, ha nincs a tanulóban motiváló céltudatosság. Nem érzi, hogy értelme van a tanulásnak. Ez a helyzet többnyire családi okból adódik. Mit tehetünk? Megint csak az érdeklődés felkeltését ajánlhatjuk egy-egy – a gyerekben felismert – szakterület iránt. A szaktanár tudásával, módszereivel, változatos óravezetésével és mélységes empátiájával ki tudja váltani a tanulóból a kíváncsiságot, a „többet szeretnék tudni erről!” természetes vágyát.

Egyes tanulóknak romantikus elképzeléseik vannak a jövőről. Céljuk az erőfeszítés nélküli jó élet. Lehet, hogy ezt látják otthon, esetleg a család nehéz körülményei miatt ez tűnik számukra ideálisnak. Főképp a lusta, gyengébb képességű tanulók hajlamosak ezt az elvet követni. Ha az iskolában a tanulás követelményének nem tesznek eleget, hogyan fognak a felnőtt életben helyt állni? Hogyan fognak – maguk, a családjuk és a társadalom számára – rendszeresen dolgozni, értéket előállítani? Nehéz, nemegyszer igen kényes feladat a családdal való beszélgetés, az ő helyes szemléletük alakítása, a gyermekük jövője érdekében.

Példaadó kortársak, szülők, pedagógusok, felnőttek

A gyermek a környezetéről vesz példát: kortársairól, szüleiről, tanárairól, általában a felnőttekről.

Ritka (és megbecsülendő) azoknak a tanulóknak a hatása, akik fegyelmezettségükkel, kötelességteljesítésükkel mutatnak példát. Helytelen, ha a tanár az osztályban folyamatosan velük példálózik, mert kiteszi őket a „stréber” megjelölésnek. Mégis éreztetni kell, hogy ők a követendők. Hogyan? Például egy szépen sikerült irodalmi dolgozatot felolvasunk az osztálynak, de nem mondjuk meg írójának a nevét. (A gyerekek úgyis rövidesen kinyomozzák. Az alkotó boldog az elismerésért, felé sandítanak a többiek, de a neve nem hangzik el!) Vagy megmutatunk – ismét név nélkül – egy hibátlan műszaki rajzot, egy pontos munkadarabot, amely jelest érdemel. Biztosan lesz az osztályban olyan, aki látszólag fitymálja a teljesítményt, ám a lelke mélyén követni szeretné. De a többségre buzdítólag hat majd.

Nagyon sok diák erősen családcentrikus. Az ő példaképük a szülő, az apa vagy az anya, esetleg a nagyszülő. Ezek a tanulók békés, nyugodt, kiegyensúlyozott otthonban élnek, részt vesznek a család mindennapi munkájában, állandó feladatokat végeznek el otthonukban. Látják szüleik áldozatvállalását, hallanak gondjaikról, örömeikről, melyek a munkahelyen érik őket. Természetes lesz számukra tehát a másik, az iskolai közösségben való helytállás is. Nem parancsolják otthon a tanulóasztalhoz, mert anélkül is elvégzik feladataikat. A tanulásban kiegyensúlyozottak, magától értetődő számukra a kötelességteljesítés. Nem biztos, hogy mindenből jeles osztályzatúak, de mindig számítani lehet rájuk, a munkájukra. Talán nincs is kiugró képességük. Mégis belőlük lesznek a legértékesebb felnőttek, akikről majd a gyermekeik példát vehetnek.

pedagógus minden szavával, tettével példát mutat. De követendőt-e? A gyerekek mindent megfigyelnek. Egy új ruha, egy szokatlan frizura, egy divatos szóhasználat újdonság nekik. A dicséret és az elmarasztalás is nyomot hagy. (Remélhetőleg a tanórai szaktárgyi magyarázatok is!) Lássák a tanáron, hogy ő is komolyan veszi a munkáját! (Ne hetek múlva adja vissza a kijavított dolgozatokat, amikor már alig emlékeznek a témára, hanem lehetőleg a következő órán!) Ha emberileg elfogadják, könnyebb dolga lesz a nevelésben. Ha azonban valamiért ellenszenvessé válik számukra, már sokkal nehezebben tud hatni. Bármi kiválthatja bennük a negatív érzelmet: egy igazságtalannak érzett büntetés, egy gúnyos megszégyenítés, egy felelet értékelése, akármi. Ezután már sokkal nehezebben tudja a pedagógus megnyerni a gyermeket, kevésbé hallgat rá. Ha pedig a tanárával szembefordul, annak kettős megnyilvánulása lehet: fegyelmezetlenség és nem tanulás. Úgy gondolja, mindkettővel a tanárát „bünteti”, s eszébe sem jut, hogy saját magának árt ezzel a legtöbbet. Végül is az eredmény ugyanaz lesz: leszokik a munkáról, s jelleme helyrehozhatatlanul torzul. (Ha ehhez hozzávesszük az otthoni iskolaellenes légkört, teljesen bezárul a nevelés hatása elől.) Milyen felnőtt lesz belőle? Olyan, aki kényszerből megy dolgozni, mert semmi örömét nem találja a munkában, a nevelésünkből való „kimaradás” miatt. Olyan, aki – talán – mindenféle fondorlattal él majd, hogy megszerezze a mindennapi megélhetéshez szükséges anyagi javakat. Munkatársai nem szeretik, mivel mindenből kivonja magát, ezért állandó kirekesztettségben él, s mind keserűbb emberré válik. Ezt adja tovább családjának, gyermekeinek (akikkel az iskolában megint csak a pedagógusok foglalkoznak). Meg kell előznünk ezt a helyzetet! Gondoljuk meg a szavainkat, ne tegyünk meggondolatlan, bántó kijelentéseket! Ne sajnáljuk az időt, energiát a tények alapos megismerésére, mielőtt büntetést adunk. Vagyis: végezzük mi is jól a munkánkat! Úgy, hogy a tanulók érezzék: ránk, igazságszeretetünkre, tudásunkra mindig számíthatnak.

Van még egy példaadó „terület” a gyerekek előtt: a felnőttek általában. A méla hivatali ügyintéző, a közömbös járókelő, a tévedő pénztáros, a makogó riporter. Hogyan példaképek? A fordítottját (vagy a matematika nyelvén szólva: az ellentettjét) mondom: fordítson figyelmet az ügyfelekre, akihez ügyes-bajos dolgainkkal fordulunk, neki ugyanis ez a munkája. Az utas engedje maga előtt felszállni a járműre a kisbabával érkezőt! (Neki ez nem is jelent munkát, csak jólneveltséget.) Ha pedig szép tiszta falra „művészi” rajzot firkál valaki, fogják le a kezét, akadályozzák meg az értéket, munkát tönkretevő rongálást! A pénztáros blokkoljon, és adjon vissza pontosan, hiszen ő ezt a munkát választotta. A riporter pedig beszéljen szabatosan, választékosan, viselkedjen kulturáltan, alkosson tisztességes, követendő emberi tulajdonságokat bemutató műsorokat, mert bizony-bizony igencsak példa a fiatalság szemében az ő „munkavégzése” is.