Olvasási idő: 
14 perc
Editor

A pályázatok hatása a tantestületi munkára

Beszélgetés Varga Mártával, a Róbert Károly Általános Iskola igazgatójával

Beszélgetőpartnerem Varga Márta, a budapesti Róbert Károly Általános Iskola igazgatója, aki nem csak és nem elsősorban a finanszírozást segítendő honosította meg iskolájában a pályázás gyakorlatát. Ennél sokkal fontosabbnak tartja a pályázatoknak a pedagógiai műhelymunkára gyakorolt frissítő hatását, a pedagógusok önbecsülésének növekedését.

Kérem, mutassa be röviden iskoláját, és azt a helyzetet, hangulatot, amelyben első pályázatuk megszületett.

Az iskola a fővárosi önkormányzat által fenntartott Róbert Károly Körúti Általános Iskola, Szakképző Iskola és Gyermekotthon. Egy volt laktanya hatalmas épületcsoportjáról van szó, amelyben különféle funkciók élnek egymás mellett. Emlékszem arra az élményemre, amikor átvéve az iskola vezetését, fel-alá járkáltam a tanáriban, és azon törtem a fejem, honnan lehetne pénzt szerezni a belső terek rendbehozatalához. Arra gondoltam, nem csoda, ha a tanárok a potyogó vakolatú falak között nem tudnak tanítani, nem beszélve arról, hogy a gyerekek rongálási kedvét is elősegíti, ha eleve lepusztult környezet veszi körül őket. Ez volt tehát az egyik motiváció.

A másik indítékot a tantestület állapota adta. Az a tapasztalatom, hogy a gyermekotthonok belső iskolái általában nincsenek jó pozícióban. Az ide bekerülő gyerekek gyakran már több iskolát elhagytak, túlkorosak, többször buktak. Ez a közeg nagyon megviseli a tantestületet, és semmiképpen sem teszi az ilyen iskolát vonzó munkahellyé. Nem csoda hát, hogy amikor átvettem az iskolát, a tantestület lelkesedésével igen komoly problémák voltak, és nem volt megfelelő a szakos ellátottság sem. Arra gondoltam, hogy ha elkezdünk pályázni, ez a kollégáimra is jótékonyan hat majd, inspirálni fogja őket arra, hogy elkészítsenek egy projektet, és azt végig is vigyék.

Ilyen körülmények között született az első nagy pályázatunk, amelyben az MKM és a KOMA közös kiírására készítettünk úgynevezett átemelő tanterveket a NAT és a régi, 78-as tanterv között. A tantervek elkészítésében egyrészt az motivált, hogy az iskolánk nagyobb nyilvánosságot kapjon, és végre szakmai elismeréshez jussanak azok a kollégák, akik mindezt végigcsinálták. Másrészt úgy gondoltam, hogy a programunk olyan nóvum lehet, amely érdekelhet más iskolákat is, hiszen egy példát mutatunk arra, hogy hátrányos helyzetű, részben gyermekotthonban lakó gyerekeket milyen tanterv alapján érdemes, lehet és eredményes tanítani.

Milyen eredmények születtek ebből az első pályázatból?

A legfontosabb, hogy a pályázat a tantestület szakmai műhelymunkáját pezsdítette fel. Rengeteg, végig nem gondolt kérdés merült fel. Voltak, akik igen komolyan hozzáolvastak, tankönyveket és folyóiratokat szereztek be. Sokszor ültünk össze közösen, hogy a tantárgyak közötti átfedéseket megbeszéljük. Ha valaki otthon elkészített egy részt, azt meg kellett beszélni, egyeztetni kellett, hogy az iskolánk céljainak mennyire felel meg. Hihetetlen nagy erőt adott, hogy megnyertük ezt az első MKM-KOMA pályázatot. Az elnyert egymillió forint, gyakorlatilag megalapozta az iskola további életét. Az elnyert összeg nagy részét tárgyi eszközök beszerzésére fordítottuk, taneszközöket, számítógépet vettünk. Akkoriban nyílt arra lehetőség, hogy az épületen belül új helyre költözzön az iskola, ennek a bebútorozását, belső kialakítását is ebből a pénzből fedeztük.

Ezen a sikeren felbuzdulva kezdtünk el máshova is pályázni. Így születtek újabb KOMA-pályázataink, de nyertünk a Soros Alapítványnál, a Fővárosi Közoktatás-fejlesztési Közalapítványnál, a és Pro Kultura Alapítványnál is. Ez utóbbinál történt, hogy visszajelezték, pályázzunk többet, mert az ilyen típusú iskolák egyáltalán nem pályáznak. Egyetlen pályázók voltunk a gyermekotthoni hálózaton belül, és talán ennek is köszönhető a sikerünk.

Mindez a tantestületnek jelentett hihetetlen nagy lökést, hiszen állandóan mozgásban tartotta a gondolkodásunkat; újabb és újabb problémákat vetettünk fel. Olyan pályázatokat kerestem mindig, ahol a mi meglevő problémánkhoz illeszkedik a kiírás; ahol az embernek nem kell nagyon forgatnia az agyát, hogy azt, amit szeretne, hogyan lehet a kiíráshoz igazítani. Mi a saját igényeink szerint szoktuk figyelni a pályázatokat, azaz nem a pályázati kiíráshoz kreáljuk a programot. Az én lelkesedésemet letöri az, ha töprengenem kell, hogy a programomat hogyan tudom a kiírásba beleilleszteni. Ezt komolytalannak is tartom. Ha felmerül egy égető probléma, és nincsen hozzá megfelelő pályázat, akkor inkább a szakképszési alap terhére igyekszünk megvalósítani. Nem tudok meggyőzően és hitelesen írni pusztán a pályázás kedvéért. Nekem meggyőződésem, hogy ténylegesen a hiteles pályázatok-kal lehet nyerni, és azt tapasztaltam, hogy a "nekünk szóló" kiírások egyre nagyobb számban találnak meg bennünket. Volt például olyan kiírás, amelynek keretében burn out tréningre lehetett pályázni. Ez annyira az elevenünkbe talált, annyira illeszkedett ahhoz, amit mi csinálunk, hogy igen értékes pályázatot sikerült beadnunk, és nyertünk is. Általában a mentálhigiéné témájában kiírt pályázatokra volt nagy szükségünk. Ilyen volt például az osztályokat összeszoktató egyhetes tréningre kiírt pályázat, amelynek keretében bérre és tárgyi eszközökre lehetett pályázni. Ez később beleilleszkedett az iskola pedagógiai programjába is, és attól kezdve minden egyes ötödik osztálynak megszerveztük a tréninget.

Hogyan tudják biztosítani az egyszeri pályázati keretből indított programok folyamatosságát?

Többek között éppen a sok pályázat adta az ötletet, hogy létrehozzunk egy alapítványt. Onnantól kezdve azokat a programokat, amelyeket a fenntartói támogatásból nem tudtunk megoldani, az alapítványi keretből finanszíroztuk. Ilyen például az erdei iskola vagy a tantestületi tréning, amely szintén rendszeressé vált. Minden augusztusban elutaztunk három napra, és pszichológusok vezetésével egy tréning keretében készültünk fel a tanévre. Miután az intézményen belül szakképzés is folyik, a szakképzési alap terhére is jelentős összegeket sikerült szereznünk. Számomra a pályázás mutatta meg, hogy pluszpénzekre kell szert tenni ahhoz, hogy az ember a plusztevékenységeit fenn tudja tartani és működtetni tudja.

Nehéz eldönteni, hogy mit nevezhetünk pluszfeladatnak. Legelső pályázatuk megírása szükségszerűen következett a NAT bevezetéséből. Az átállással járó nehézségeket pályázat nélkül is meg kellett volna oldani. Ugyanígy most, a kerettanterv szerinti helyi tantervek megírásának időszakában azt tapasztaljuk, hogy erre a munkára nincs "központi" forrás, viszont - ahogyan akkor - a KOMA igyekszik pályázati kiírásaival segíteni a forrásteremtésben. Ez most a kerettantervi modulok elkészítésére vonatkozó pályázati kiírásoknál figyelhető meg. Tehát sokszor nem is a pluszfeladat ellátása jelenik meg a pályázati kiírásokban.

Úgy gondolom - és ezt a tantestület is elfogadta -, hogy vannak dolgok, melyeket kötelező megcsinálni. Ha ezzel még valamiféle sikert és elismerést is el lehet érni, és ehhez még pénz is járul, az olyan többlet, aminek örülni kell - de a feladatot mindenképpen el kell végezni. Mi jó néhány éve a Fővárosi Közoktatás-fejlesztési Alapítvány pályázatait figyeljük elsősorban, mert ezek felelnek meg az aktuális szükségleteinknek. Ők szintén egy kötelező feladatra pályáztatnak, ez pedig a kötelező taneszközök beszerzése. Ez összhangban áll azzal, hogy a fővárosnak mint fenntartónak dolga, hogy az iskolákat eszközökkel ellássa, ugyanakkor valóban furcsa, hogy azt, amit amúgy is meg kellene adnia, pályázati úton osztja el. Az ilyen eszközpályázatoknál lényegesen nehezebb, és nagyobb erőfeszítést igényel egy olyan pályázat megírása - gyakran ilyenek például a KOMA pályázatai -, amely egy komplett szakmai vagy tantárgyi program elkészítését igényli.

Ilyen komoly tartalmi fejlesztés volt a beszélgetésünk elején említett KOMA-pályázat, amelynek nyomán a tantervük egy kötetben meg is jelent. Hogyan vált be a tanterv a gyakorlatban, illetve milyen volt a szakmai fogadtatása?

Ennek az átemelő tantervnek az lett volna a gyakorlati funkciója, hogy megkönnyítse a NAT bevezetését. Mindenki emlékezhet, micsoda nehézséget okozott például történelemből az, hogy ne kelljen kétszer tanítani az őskort azoknak a gyerekeknek, akik ötödik osztályban még nem a NAT szerint tanultak, de hetedikben már igen. Ilyen és hasonló problémákra kellett választ találni. Mi elővettük a 78-as tantervet, mindenféle hivatalos tanterveket és tankönyveket, és megnéztük, hogyan lehet mindezt összeilleszteni, illetve olyan elemeket beépíteni, amelyek a hátrányos helyzet kezelésére szolgálnak. Törekedtünk arra, hogy a tantervünk ne legyen maximalista, ne legyen túlkövetelő, legyenek benne olyan készségek, amelyeknek a fejlesztése kifejezetten a mi gyerekeink számára fontos. A gyakorlatban azért mindez nem volt ennyire egyszerű. Többek között abból is rengeteg probléma adódott, hogy ahány gyerek az iskolánkba érkezett, mind más fázisban kapcsolódott be a tanulásba. Vettünk föl gyereket hetedikbe, nyolcadikba, s érkeztek hozzánk tanulók félévkor, de tanév közben is. Az iskolák nem egyformán reagáltak a NAT bevezetésére. Volt, ahol nem kezdték el, volt, ahol elkezdték, és volt, ahol a miénkhez hasonló átemelő tanterv szerint dolgoztak. Hetedik osztályban ült olyan gyerek is, aki még a középkornál tartott, és olyan is, aki már az első világháborúnál. Előfordult, hogy szaktanácsadót hívtunk, hogy segítsen erre a helyzetre megoldást találni. Végül nem tehettünk mást: teljesen egyéni differenciálással dolgoztunk, szinte mindenki más tankönyvből tanult.

Arról semmiféle visszajelzésem nincs, hogy a mi átemelő tantervünket használták-e valahol. De nemcsak az bánt, hogy a munkánk további sorsáról nem tudok: általában a pályázatokkal kapcsolatban szomorú tapasztalat számomra, hogy nem kapunk legalább egy kivonatolt szakértői véleményt. Az átemelő tantervre benyújtott pályázatunk jelenti az egyetlen kivételt: itt szükségszerű volt, hogy a megjelenés előtt visszajelzést kapjunk, hiszen egyes elemeket ki kellett javítani.

Mindez azt jelenti, hogy a pályázók a pályázati anyagról általában semmiféle tartalmi visszajelzést nem kapnak?

Ez valóban így van. Pedig az iskoláknak nagyon nagy segítség lenne, szakmai előrehaladást jelenthetne. Ha nyerünk egy pályázattal, akkor sem tudjuk, hogy miért nyertünk, és mely pontokon lehetett volna jobban dolgozni. Nagyon nehéz tökéletes munkát beadni, és érdemes lenne tudni, mielőtt az ember belevág és valóban elkezdi a program megvalósítását, hogy mi az, amiben még javítani lehetne. Egy iskola nem tud ehhez külön szakértőt megfizetni. Olyan pályázatoknál pedig, amit nem nyertünk meg, kifejezetten érdekel, hogy mi az, ami hiányzott. Egy esetben éppen egy KOMA-pályázat okozott csalódást: a kiemelkedő képességű tanulók támogatására nyújtottuk be. A pályázató készítő kolléga máig meg van győződve arról, hogy ilyen jó pályázatot még soha nem írt. Arról szólt volna, hogy a gyermekotthoni hálózaton belül hogyan tudjuk a kiemelkedő képességű gyerekeket támogatni. Ez valóban újdonság, hiszen ebben a közegben csak a diákok felzárkóztatásán szoktunk gondolkodni, és nem beszélünk arról, hogy hogyan lehet felismerni a tehetséget. Jó lenne tudni, miért nem nyertünk. De a nyertes pályázatokról legalább ennyire fontos a visszajelzés, és fontos lenne a pályázatok utóéletének követése. Én mindig bíztam abban, hogy egyszer majd csak kijön valaki, és megkérdezi, hogyan sikerült a pályázati programunk. Ehelyett mindössze annyi történik, hogy be kell adni egy két-három oldalas beszámolót a pénzügyi elszámolás mellett. Mi most a magunk számára szerveztünk a Soros Alapítvány által támogatott Életvitel és háztartástan programunkról egy házi beszámolót, amelyre meghívtuk az érintett kurátort és néhány iskolaigazgatót is. Bemutattuk a programunkat és elmondtuk, miért tartjuk mindezt fontosnak a gyerekeink számára.

A KOMA 1999 óta több pályázati kiírásában részletesen megszabja a szakmai beszámolóval szemben támasztott terjedelmi és tartalmi követelményeket, és igyekszik a pályázókat színvonalas beszámolók készítésére motiválni. Ezek szerint ez a kezdeményezés találkozhat a pályázók igényeivel.

Feltétlenül. A tanárokban valóban van ilyen igény. Ha megírnak egy pályázatot és megnyerik, az csak a siker kezdete, hiszen utána kezdenek el egy számukra nagyon fontos és értékes munkát. Ezzel a munkával azonban mégiscsak be vannak zárva a tanterembe, pedig időnként olyan jó lenne megmutatni. Mi ezért szoktunk gyakran nyílt napot szervezni. Ezzel a tanárok önbecsülését támogatjuk, ami a közös munkában hihetetlenül fontos.

 

Itt jutottunk vissza ahhoz a gondolathoz, amellyel a beszélgetésünket kezdtük: a pályázati munkának csak egyik értéke a forrásteremtés, legalább ennyire fontos az alkotómunkával járó sikerélmény és szakmai előrehaladás.

A beszélgetést Földes Petra készítette.