Olvasási idő: 
10 perc

A rombolás anatómiája

Erich Fromm könyvéről

A korunkat elemző politológusok, történészek, szociológusok és pszichológusok – világnézetük, emberről alkotott felfogásuk legyen bármennyire is különböző – egyetértenek abban, hogy a 20. század utolsó évtizedeiben s a nemrég ránk köszöntött 21. század első éveiben soha nem látott méreteket öltött az emberi agresszivitás, az esztelen rombolás. Az agresszió, az erőszak átszövi életünk mindennapjait. Agresszív játékok tömegét játsszák az óvodások, és kisiskolás gyerekek a játszótéren azért építik fel homokból a World Trade Centert, hogy utána játék repülőkkel porig rombolják. A nagyobb gyerekek legkedvesebb videojátékai közé tartoznak a bombázásokat, kegyetlen légi csatákat szimuláló játékok. A kriminalisztikai szakértők szerint soha nem látott mértékben nő a bűnözők agresszivitása, mindennaposak a kegyetlen agresszivitással végrehajtott, véres bűncselekmények. A legkülönbözőbb emberi viszonyokban a legkisebb feszültség azonnal agressziót kelt, sokan agresszívvá válunk, ha orvosnál, bankban hosszabb időt vesz igénybe a sorban állás, ha felmondja az ügyintézésre szolgáló komputerhálózat a szolgálatot, ha a közlekedési dugóban reménytelenné válik autónk előbbre jutása, s hosszan sorolhatnánk mindennapi agresszióink megnyilvánulásait. A rombolás nemcsak a háborúk sodrában szétlőtt lakóházakban, a különböző terrorszervezetek esztelen robbantásaiban ölt testet, hanem a már-már elviselhetetlenné tett városképeinkben is. A festékspray-vel összefestett műemlékházak, az összetört üvegű villamos- és autóbusz-várófülkék éppúgy a rombolás kifejeződései, mint a szépen kikövezett járdákat szegélyező, elhajlítgatott krómkorlátok, a díszkapukról letört bronzkilincsek vagy a megcsonkított szobrok parkjaink sétányain.

A felületes szemlélő mindebből valóban arra következtethet, hogy korunkban minden eddiginél erőteljesebben, kézzelfoghatóbban van jelen az agresszió, a rombolás. Erich Fromm nemrég megjelent könyvében (A rombolás anatómiája) bemutatja, hogy az emberi agresszió, a rombolás ösztöne egyidős az emberiséggel. S gyökerei visszavezetnek a filogenezis korábbi, az állati lét egészen kezdetleges szerveződési szintjeihez. Fromm ebben a kötetben nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy összefoglalja az agresszióra vonatkozó idegfiziológiai, pszichológiai, szociológiai, szociálpszichológiai, antropológiai, sőt paleontológiai elméleteket, s az egyes diszciplínákon belül kialakult agresszióval, rombolási ösztönkésztetésekkel kapcsolatban kialakult elméleti irányzatokat.

Fromm az agresszió fogalmának történeti elemzése kapcsán bemutatja, hogy az agressziónak bizonyos etológiai iskolák, például Konrad Lorenz értelmezésében korántsem csak és elsődlegesen negatív jelentéstartaloma volt. Az agresszió az élőlények aktív védekező válaszreakciójaként is tételezhető, s csak később társult ehhez a fogalmi dimenzióhoz a mai pejoratív, negatív tartalom. Az agressziót, a pusztítást sokan hajlamosak csak és kizárólag az állatvilágból magunkkal hozott ösztöntörekvések megnyilvánulásaként értelmezni. Fromm rávilágít arra, hogy az agressziónak van olyan értelmezése, amely a külső körülmények hatásaként manifesztálódó reakciónak s nem a belső, immanens ösztöntörekvések determinisztikus megnyilvánulásának tekinti az agresszív viselkedést. A kötet egyik alapgondolata, hogy az emberi társadalomban fellelhető agressziók jelentős hányada nem törvényszerű, azaz nem a mélyen ható ösztönök elháríthatatlan megnyilvánulása, hanem a szűkebb és tágabb környezet feltételeinek kedvezőtlen alakulása, alakítása nyomán kiváltott reakció. Skinnerre hivatkozva írja le Fromm, hogy a környezeti feltételek, áttételesen a társadalom mikro- és makroviszonyainak optimalizálásával csökkenthető az egyének és a csoportok közötti agresszió szintje.

Fromm történeti áttekintése mindennek a fordítottjára is felhívja a figyelmet, azaz a társadalmi viszonyok alakításával, a manipulációval, a tömegpropagandával jelentősen növelhető az agresszióra való hajlam. A háborúk, azon belül a törzsi háborúk történeti elemzése jól mutatja, hogy a tömegek érdekeitől rendszerint meglehetősen távol álló, különböző érdekek miatt kirobbantott háborúkban milyen jelentős szerepe volt a csoportok (törzsek, etnikumok) közötti mesterségesen gerjesztett agressziónak.

A kötet számomra legérdekesebb nagy fejezete az, amelyben az agresszió és a pusztító ösztön jellegzetes megnyilvánulásait és az agressziót kiváltó lehetséges okokat mutatja be a szerző. Döbbenetes az állati és az emberi agresszió megnyilvánulási formáinak és az agresszív viselkedést kiváltó okoknak az összehasonlító elemzése. Fromm leírja, hogy az állatok, különösen a fejlett emlősök többnyire csak veszélyeztetettség, illetve kedvezőtlen környezeti hatások – egy-egy adott térben való túlszaporodás, tömegesedés, állatkerti körülmények stb. – következtében képesek kegyetlen agresszivitásra. Ezzel szemben az ember olyan szituációkban is képes kegyetlen agresszióra, amelyekben a tömegesedés semmiféle szerepet nem játszik. Az emberek között jelentős számban akadnak olyan egyedek, akik a pusztításban, a kegyetlenségben képesek örömüket lelni, a véres erőszak képes tömegeket lázba hozni. Individuumok, de ugyanígy egész csoportok rendelkezhetnek olyan karakterstruktúrával, amely arra készteti őket, hogy várva várják – esetleg meg is valósítsák – azokat a szituációkat, amelyekben pusztító hajlamukat kifejezésre juttathatják. Az állatok ezzel szemben nem lelik örömüket más állatok kínzásában, miként nem is gyilkolnak „ csak úgy a semmiért”. Előfordul, hogy valamely állat viselkedése kifejezetten szadista vonásokat mutat, például ahogy a macska az egérrel játszik. Fromm szerint azonban az a feltevés, hogy a macska az egér kínzásában örömét lelné, csupán egyfajta antropomorfizáló interpretáció, azaz az emberi relációk kivetítése az állati viselkedésre.

Fromm könyvének egyik fő gondolati szála annak megfejtése, hogy miért alakul ki az emberben a nem releváns, úgynevezett nem adaptív agresszió. (Adaptív agresszió alatt a szerző a környezet valamely változására, hatására kialakult agresszív válaszreakciót érti.) A társadalom-lélektan kutatója, Freud munkásságának egyik legjobb értője egyrészt az ösztöntörekvések, a tudattalan irracionális megnyilvánulásaként értelmezi az emberi agresszió különböző megnyilvánulásait, ám magyarázó elveiben mindig megjelenik a társadalmi, a szűkebb emberi környezet bonyolult világa, a kielégítetlen lelki és materiális szükségletek sokasága, a társadalmi depriváció, a szocializáció zavarai, az emberek sokféle sérelme, és szinte vég nélkül sorolhatnánk az agressziót, rombolást generáló többi társadalmi, pszichológiai tényezőt.

Ebből a szempontból érdekes végigolvasni a kötet egyik legterjedelmesebb fejezetét, az Adolf Hitler, a nekrofilia klinikai esete című tanulmányt, amelyben a szerző részletesen elemzi Hitler életútját, gyermekkorát, a szocializációja szempontjából fontos vonatkoztatási csoportjait. A hitleri életút, a sérelmek és kudarcok sorozata, amely szinte törvényszerűen vezetett ahhoz a torz, rombolásra késztetett személyiséghez, amely döntő szerepet játszott egy sokrétű kultúrát magában foglaló, sokféle humanisztikus tradíciót őrző társadalom ideológiai fanatizálásában, a tömegek agresszívvá tételében.

Fromm könyvét elolvasva el kell gondolkodnunk azon, hogy milyen összetett tényezők állnak a társadalomban ma megjelenő agresszió szintjének, intenzitásának erősödése mögött. El kell fogadnunk Frommnak azt a tételét, mely szerint a személyiség megnyilvánulására adott társadalmi tér beszűkülése, a verseny kiéleződése, az érvényesülés korlátozottsága, erős társadalmi rétegfüggősége az egyik olyan tényezőcsoport, amely egyrészt jobban aktiválja az ösztönök szintjén korábban jól szublimált, sikeresebben elfojtott agresszivitást. A másik jelentős tényező – amely természetesen szorosan összefügg az első tényezőcsoporttal – a perspektívátlanság, a társadalmi és egyéni jövőkép hiánya. A festékspray-t kézbe vevő fiatalok zöme egyrészt azért graffitizi össze mind a történelmi belváros, mind a feltörekvő új elit lakónegyedeit, mert reménye sincs arra, hogy valaha is ehhez hasonló városi környezetben lakásra, otthonra leljen a szó átvitt és valóságos értelmében – Cseh Tamás és Bereményi Géza után szabadon gyakorta fogalmazzák meg a kérdést: Hol lesz majd lakóhelyünk? S ehhez a mondathoz magukban hozzáteszik a következő kérdő mondatokat: Hol lesz majd munkahelyünk? Hogyan teremtünk magunknak olyan szintű egzisztenciát, fogyasztást, mint amelyek mintáit éjjel-nappal ontja a média ezernyi reklámüzenete? Hasonló feszültségek és sérelmek sora áll a vonatrongáló agresszivitás mögött csakúgy, mint a futballmérkőzések stadionrombolásai és sokszor véres jelentekbe torkolló csoportagressziói mögött.

Régóta tudjuk, hogy a fanatizáló fundamentalizmus, a különböző identitásokat magukba záró vallási, etnikai csoportok agressziójának felkorbácsolása ott és akkor lehetséges, ahol és amikor a társadalomban sok a gyúanyag, a megoldatlan feszültség, amikor sokan kénytelenek elfojtani önmegvalósítási törekvéseiket, szabadság iránti vágyukat éppúgy, mint fogyasztási igényeiket. Egy kettészakadóban lévő, még vékonyka középosztályt felmutató társadalom magában hordozza a tömeges agresszió megnyilvánulásának, a bűnbakkeresésnek, a rasszizmusnak, az ellenségképzésnek a veszélyét.

Fromm könyvének egyik fontos tanulsága, hogy a tömeges agresszió nemcsak azért veszélyes, mert általa egyre bizonytalanabbá, kiszámíthatatlanabbá és élhetetlenebbé válik a társadalom, hanem azért is, mert a nagyszámú agresszív személyiségből nagyobb valószínűséggel „ választódnak ki” a véreskezű, önként, kéjjel ölő gyilkosok s a velük könnyen szövetségre lépő sima arcú, ám mégis mindig a normál szemmagasság felett néző, az eget gyakran mágikus tekintettel kémlelő népvezérek.

 

Erich Fromm: A rombolás anatómiája. Háttér Kiadó, Budapest, 2004, Lélekkontroll sorozat.