Olvasási idő: 
14 perc
Author

A szék, illetve a szánszék

[1] Robert Wilson (Pilinszky által ismerjük őt) rendezett volt egyszer Párizsban egy nagy széktárlatot. Azt hitte, végére tud járni az egyszerű szerkezetnek. A széknek. Mint olyannak. Jóllehet végtelen változata lehetséges. Akárha élő szerkezet. Állandóan átalakul.

Én mostanság, a hokedlik után, hiszen a Disznózsír egyik központi tárgya is egy hokedli, amelyről a kis szabó magas kuncsaftjait méri (Duchamp hokedlije etc.), a sámlikba vagyok szerelmes. Hol a könnyebb, hol a súlyosabb sámlik izgatnak. Tanyám tele velük.

Egyszer Erdélyből hoztam egy fejőszéket. Hasonlított a régi cipészmesterek székéhez. Emeleti lakásunkban, a központi fűtésnek köszönve, nagyot durranva kettéhasadt. Ha jól emlékszem, verseimben is regisztráltam, verseimben is visszhangzik az a durranás.

Róza barátnőnk nemrég meghívott bennünket egy általa éppen megörökölt törökkanizsai házba. Mondta, minden úgy áll, ahogy megboldogult rokonai hagyták. Válasszunk valamit magunknak. Sokáig sétáltunk abban a kísérteties házban. És végül én: egy elefántcsontszín sámlit választottam. Amelyen üldögélve a ház lakói egy életen át a lábukat mosták, áztatták volt, körmüket vágták. Szüleimnek is volt egy ilyen elefántcsontszín sámlija. Meg ómamámnak is. Ómamám sámliját szintén megverseltem: Ómama egy rotterdami gengszterfilmbenMint lovukkal vitézeket (részlet):[2]

Ó az a sámli
vitéz ómama sámlija

vitéz nagyanya is azon
trónol majd stoppol
csirkét vág morzsol
ó az a sámli
a vitéz-féle sámli
valójában egy mű
asztalosi remekmű volt
ülőkéjét középen
kissé elkarcsúsították

csapjai egyben díszek is
fénye az elefántcsonté
arról bukik majd a földnek
vitéz ómama
arról bukik majd a földnek
vitéz nagyanya
a föld szétüti az arcuk
arról buknak mint valami
magas trambulinról a halálba

Az jut még eszembe az idézet kapcsán, hogy székem bizonyos tekintetben rokon Mészöly szánkójával. Ami, lévén hogy egy téli jelenetben bukkan fel, Bruegel téli képére emlékeztet, illetve arra, ahogyan a gyerekek egy oldalra fordított hokedlin szánkóznak a kép jegén, szinte halljuk, ahogyan karistolják a jeget, a kép jegét... Bruegel kentaurja. Szánszék… 

Az idézetet most tehát megtoldanám Mészöly szánját körülíró, Thomka Beátának írt esszém ‒ Mészöly karácsonyi ravatala ‒ egyik részletével:[3]

 

Mészöly karácsonyi ravatala

(A Kisnaplóból)

Thomka Beátának

 

A Pallas 15., számomra különben kedves, Simor-kodex ‒ Tearózsa kötetében […] a Szán szócikkhez találtam lapozni. Az ember különben is mindig úgy lapoz a lexikonokban, hogy ott feledkezhessen még egy-két másik szócikknél, hogy találhasson valami mást, valami egészen mást is… Megdöbbentem, ugyanis az eset mindössze néhány héttel Mészöly Miklós halála után történt. Istenem, mondtam: a Szán!

 Igen, még Miklós életében, Szigeti László beszélgetéskötete megjelenésekor (1999-ben)[4] gondoltam arra, utána  kellene nézni egyszer, össze kellene vetni a Lesiklás című novella szán-leírását a Pallas Szán szócikkével. De valahogy elodázódott, majd már meg is feledkeztem róla. És lám, most ott volt előttem a szócikk.

 Minden bizonnyal azért fogott meg éppen ez a mozzanata Szigeti könyvének, mert Mészölyéknél ebédelve egyszer, a Városmajor utcában, Alaine látván, hogy miközben Miklós borért ment, én a másik szoba könyvespolcai, képei felé gukkerozok, azt mondta, nyugodtan menjek be, nézzek körül. Bementem.

 És ott álltam Miklós íróasztala, egy szálkás szöveg előtt. Éreztem, ahogy a szöveg inai megfeszülnek, bordázata ropog. Tisztán hallottam, még dolgozik magában...

Oldalt a sok papíron egy nyitott Pallas-kötet feküdt. Nem mertem közelebb lépni. Most már nagyon sajnálom, hogy nem néztem meg, melyik kötetről is volt szó. A szobában egy-két szőttes, bokály, egy-két kemény tárgy. Gyorsan kiosontam, úgy hogy Miklós, visszatérve a borral, nem is vette észre, hogy benn jártam a szobában, asztalánál. A szövegnél.

Most, hogy elvétve a Szaloniki szócikket, rálapoztam a Szán-ra, a sokszor olvasott, majdhogynem fejből tudott Lesiklás asztalosműhelyi jelenete,[5] s Miklós a szócikkről mondott szavai után meglepődtem, hogy valójában mindössze 16 rövid sorról van szó. Érdekes, a szócikket nézegetve nem a szakszerű, úgymond mészölyös téli részletek fogtak meg, hanem éppen hogy az egyiptomiak sivatagi szánjai, amelyeken a követ és a szobrokat szállították a Nílus partjától (s közben persze azt is látnom kellett, hogy Miklós egyáltalán nem élt ezzel az adattal, a telet  nem ellenpontozta a nyárral, mert egy szövegben vagy tél van, vagy nyár), máris kedvem kerekedett leírni egy ilyen piramis építését a forró homokon, foglalkozni a munkással, akinek kizárólag ez  a feladata, egész életében ezzel foglalkozik, ez a mestersége, hogy a szán talpa alá folyamatosan olajat öntögessen, csorgasson művészi tökéllyel a forró homok nyomvonalára…   

 De térjünk vissza a Szigeti-könyv említett részletére, ahol Miklós mellesleg tájékozódónak nevezi magát, milyen szép is ez, a tájékozódó ember, a kiscserkész, tenyerén rezgő busszolával, a magára hagyott katona ‒ tájékozódó ember, jóllehet én pontosítónak tudtam, egy kínosan pontos embernek, aki mást se tesz, mint folyamatosan  pontosít, térjünk vissza a lexikonhoz, ugyanis talán a legszebb, legszakszerűbb szavakról van szó, amelyet a Pallas Nagylexikonról valaha is mondottak, figyeljük meg, milyen bőkezű a jelzőkkel, ami különben egyáltalán nem jellemző rá:

Egyik legfontosabb örökös munkaeszközöm a Pallas Lexikon, amelyik szerintem és számomra a magyar lexikonok közül az eddig leggazdagabb és legtágasabb. Tudniillik a régió tárgyi és egyéb információs apróságait is iszonyatos gazdagságban tartalmazza. Ez pedig egy tájékozódó számára nem lebecsülendő dolog. Sokszor nyúlok érte. Szócikkeinek gazdagsága is rendkívüli. Még a használati tárgyak vonatkozásait is hihetetlen precizitással írja le. Hirtelen nem tudom felidézni, melyik írásomban, a szánkókészítéshez hitelesen kellett tudnom azt, hogy melyek, milyenek és hogyan készülnek a szánkók alkatrészei, s hogy belőlük milyen áttételes jelentést kaphatok, illetve tudok kisajtolni. Ilyenkor mindig ilyesmiknek nézek utána. Most is meghat a Pallas Lexikon isteni szánkóleírása.

Először is tágasnak mondja, azt mondja, a legtágasabb magyar lexikon. Majd arról beszél, hogy a régió apróságait iszonyatos gazdagságban tartalmazza. Igen, hát mi másról is szól Mészöly prózája, mint a Varsó és Belgrád, Trieszt és Szaloniki közötti régió apróságairól, egy pálcikákból épített Zenta nevű hajóról például.

Meglepő ez az érzelmes viszonyulás, írók szövegeihez sosem is viszonyult ilyen érzelmesen, mindig kemény tudott maradni, szinte ez az egyetlen hely, ahol elérzékenyül, meghatja a szán leírása, precíznek, hitelesnek mondja, sőt isteninek. Ám különös módon mégis sokkal kevesebbet vesz át belőle, kevesebb vonatkozásával él, mint gondolnánk. Tehát nem azért érzékenyül el még most sem, felemlegetve a cikket, mert sok mindent meríthetett belőle, hanem a szócikk szépsége miatt, úgy gyönyörködik benne, mint egy műalkotásban. Íme a szócikk teljes egészében:

Szán v. szánkó, csúszó jármű. A nagy csúszósurlódás miatt csak oly utakon használhatni, ahol a súrlódási tényező minimális, mint hóval vagy jéggel borított pályán. Már az egyiptomiak is szánon szállították az óriási emlékszobraikhoz való kőanyagokat, illetve magát a szobrot a Nílus partjáról a felállítás helyére és ez alkalommal a szán talpa alá folytonosan olajat öntögettek. Részei a talp az elől felgörbülő orrzóval, a talpakba bevésik elül-hátul az eplényeket vagy szánkólábakat, melyekre keresztirányban a vánkosok, azaz keresztkötőfák jönnek. A vánkosokon nyugszik a korba, melynek oldalsó elcsúszását megakadályozzák a vánkosok szélein levő rakoncák. A szán elülső részén a szánrúd van. Lásd még Kézi szán és Nagy szánkó.

Ne feledjük, a szócikket G.K. ‒ Gaul Károly írta. Amit róla tudunk, azt szintén magából a Pallasból tudjuk, noha a lexikon utal a Szinyeire is. Álljunk meg nála egy pillanatra, hiszen magunk is kíváncsiak vagyunk, ki ez az ember, aki így tud leírni egy szánkót, kiről a szigorú Mészöly ilyen szuperlatívuszokban beszél, meg hát azért is, mert tulajdonképpen a mi régiónkból való, ugyanis Gaul Károly, gépészmérnök noha Garbócon születetett, a reáliskolát Nagy-Kikindán végezte. Gaul, aki Közép-Európa országaiban a faipart és az ipari szakoktatást tanulmányozta, a különböző faipari ágak gyakorlati elsajátításával is foglalkozott, fúrt-faragott, mobiliákat szerkesztett. A budapesti állami ipariskola, majd a műegyetem magántanára. A technológiai ipari múzeumnál szervezett ipari rajztanfolyam faipari osztályának vezetője. 1890 óta a Magyar Királyi Technológiai Iparmúzeumnál ő van megbízva a faipari ügyekkel. E lexikonban is ő írja a faiparra vonatkozó cikkeket. […]

 Most akkor nézzük, vegyük szemügyre Mészöly nevezetes leírását, a hegyi barakkszerű műhely, ahol a sílécet is készítették, illetve hát magának a szánnak a mészölyi rajzát:

A csupasz égőről permetként hullott le a megpörkölődött fűrészpor, amikor beléptünk. Néhány kucsmás férfit találtunk bent, akik forgácsba süppedt csizmában, éppen egy félig kész szánkót álltak körbe, mint egy karácsonyi ravatalt. A talpak orrzójáról még hiányzott a farkasfejdíszítés, ami fontos tradíció lehetett ezen a vidéken; de a vánkos, a korba, a rakoncák már nagyjában egymásba voltak eresztve. Azt hiszem, itt éreztem meg először, hogy sokkal messzebbre vetődtem el otthonról, mint ahogy számítottam rá. És ruszinul sem tudtam egy szót sem.

Az égő csupasz, a fűrészpor megpörkölődött. A félig kész szánkót kucsmás férfiak állják körül. Meghitt hangulat. E hideg szakszerű és mégis akárha valami más, ősi nyelven írt (Illyés Gyulánál találni hasonló leírásokat) szöveg a farkasfejdísszel észrevétlen mégis valami egésszen mássá tűnik át, ugyanis Mészöly a természetben és a tárgyak viszonylatában is valami tökéletességet szeretne tetten érni, mint ebben a szövegben, a Lesiklásban írja egy másik helyen, valami teljesen jelentéktelen, megferdült korlátkarikák kapcsán, hogy: „Mintha kizárólag ezen a ferdeségen múlt volna valami tökéletesség, és semmi máson.” Igen, a munkálat alatt lévő, az éppen elkészült új tárgyban, a szánban is ezt keresi, ezt a tökéletességet, ezt az abszolútumot leli meg, hogy végül mégis egy nagy szaltót tegyen, elrugaszkodjon ettől a szakszerűségtől, ugyanis azt kell látnunk, a kucsmás emberek, minden bizonnyal ruszinok, valami csodát állnak körül meghitten. Első pillanatban valami születésre gondolunk, ám Mészöly keményebb, kínosabban, könyörtelenebbül pontos, nem kis megdöbbenésünkre, noha nála nem ritka a hasonló váratlan gesztus: ravatalnak nevezi. Karácsonyi ravatalnak az éppen elkészült szánt.

Igen, ez a mészölyi művészet, ahogy ő mondaná, kicsire lebontva.

Ahhoz, hogy ilyen képet rajzolhasson, Mészöly rajza mindig mérnöki, ahhoz, hogy ilyen képet festhessen, mert ez a jelenet tulajdonképpen már nem rajzos, kellett a belső szerkezet, a szerkezet belső egzakt rajza, kellett az orrzó, a vánkos, a korba, kellettek a rakoncák, hiszen egy ravatalt nem festhet csak úgy oda a semmiből a semmire, a szerkezet rajza nélkül valami könnyű kitalációnak tűnne csupán. Igaz, azt nem tudjuk, illetve hát ahhoz, hogy erről a problémáról beszélni tudjunk, egész világlástását, filozófiáját kellene érintenünk, de egy ilyen kis műfajban, amilyen a mienk, amely tudatosan koncentrál semmis részletekre, ahogy ő mondja, régiónk apróságaira,  nincs erre helyünk, és talán merszünk sincs a válaszra, tehát ezért mondjuk így, nem tudjuk, miért is éppen ravatal. És miért nem jászol például? A karácsonyi jászol, ezt mellesleg jegyezzük meg, egyedül csak még Beckettnél változhat ravatallá... Jóllehet ugye, egy szánkó, mondjuk Bruegel Téli vadászatának előterében, az egy szánkó, melyet egy fehér fejkendős, fehér kötényes lány húz, egy pirosszoknyás lány pedig meglovagol, igen, az egy szánkó, amely, ki hinné,  ha jobban megnézzük Bruegel képét, tulajdonképpen nem más, mint egy felfordított szék, ami viszont ugye, szintén Gaul Károly szakterülete ismét…

Footnotes

  1. ^ Tolnai Ottó, újvidéki költő, író, az Új Symposion alapító nemzedékének egyik meghatározó alkotója, idén tavasszal töltötte be 75. életévét, önéletrajzi kötetéből (Költő dizsnózsírból ‒ Egy rádióinterjú regénye. Kérdező: Parti Nagy Lajos. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2004. Elérhető a Digitális Irodalmi Akadémia honlapján is.) vett idézettel köszöntjük őt lapunk borítóján. Itt ehhez az idézethez írt jegyzete következik. 
  2. ^ Megjelent Tolnai Ottó Ómama egy rotterdami gengszterfilmben ‒ Regény versekből. zEtna, (Újvidék), 2006. (Elérhető a Digitális Irodalmi Akadémia honlapján is.) 
  3. ^ Kisantal Tamás, Mekis D. János, P. Müller Péter és Szolláth Dávid (szerk., 2009): Thomka-symposion ‒ Ünnepi kötet Thomka Beáta köszöntésére. Kalligram Kiadó, Pozsony. 
  4. ^ PárbeszédkísérletMészöly Miklós ‒ A kérdező: Szigeti László. Kalligram Kiadó, Pozsony. 
  5. ^ Az elbeszélés Mészöly Miklós Szárnyas lovak (1979) című kötetében jelent meg. Szépirodalmi Könykiadó, Budapest. Elérhető a Digitális Irodalmi Akadémia honlapján is.