Olvasási idő: 
9 perc
Author

A történelemoktatás megújulásának kézikönyve

Bizonyára téves műfaji meghatározásnak tűnik, ha az új történelem írásbeli érettségihez – az eddig a 11. és 12. évfolyam számára – megjelent Feladatgyűjteményeket és Megoldókulcsokat a tantárgy oktatásának megújulását, megújítását szolgáló kézikönyvként jelöljük, azonban a kötetek tanulmányozásában elmélyedve s főleg alkalmazásuk során egyre reálisabbnak tűnik a fenti meghatározás.

Kétségtelen, hogy a 2004–2005. tanév a középiskolai oktatás nagy erőpróbájának számít az új kétszintű érettségi vizsga bevezetésével, mely nem marad hatás nélkül a felsőfokú oktatási intézményekbe történő bejutásra sem. Ám minden bizonnyal az új érettségi egyik legneuralgikusabb pontja a történelemvizsga lesz vizsgázóknak, vizsgáztatóknak egyaránt. Nemcsak azért, mert az új vizsgaszabályzat értelmében az eddig csak szóbeli vizsga írásbelivel is kiegészül közép- és emelt szinten egyaránt, s az eredmények értékelése egy rendkívül részletesen körülhatárolt és szabályozott rendszerre épül (amely a próbaérettségi gyakorlati tapasztalatai alapján nyilván még módosul), hanem mert az eddig legnagyobbrészt tartalmi követelményeket támasztó vizsgatárgy a kompetenciaközpontú követelményrendszer érvényesítését deklarálja. Indoklását így foglalják össze a kötetek szerzői (Kaposi József, Szabó Márta és Száray Miklós): „Az eddigi érettségiken, de különösen a felvételi vizsgákon a történelem tudásának több eleme (gondolkodás, tájékozódás) is fontos és hangsúlyos volt, de alapvetően az ún. lexikai ismeretek (nevek, évszámok) tudása vagy nem tudása határozta meg az eredményt. Az új történelem érettségire (…) a konkrét adatok sokaságának számonkérése helyett a történelmi látásmód bemutatására, az ismeretek sokféle alkalmazására, a forrás-, a térkép-, ábra- és képelemzés készségének mérésére tevődik át a hangsúly. (…) Persze ez nem azt jelenti, hogy ezután az érettségin semmit sem kell tudni! Csak azt, hogy mást!” Vagy inkább, tegyük hozzá másképpen!

A szerzők ezzel egyidejűleg a vizsgakövetelmények alapján kiemelik, hogy „a középiskolai történelemtanítás akkor tekinthető eredményesnek, ha a tartalmak elsajátításával párhuzamosan megtörténik azoknak a képességeknek a kialakítása is, amelyek elengedhetetlen elemei a sokoldalú történelmi műveltségnek…” Ugyanakkor tegyük hozzá, hogy elengedhetetlenek a 21. században élő fiatalok számára, akik egy rendkívül dinamikus gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális struktúraváltás részesei. E struktúraváltások elérték a tanítási-tanulási struktúrákat és tartalmakat is. Az előbb idézett „sokoldalú történelmi műveltség” tehát egyúttal eszköz is, melyet a fiatalok konkrét szituációkban, a köznapi életben is hasznosítani tudnak:eligazodnak a sokféle információ között, választani tudnak, kérdésekre válaszolni, véleményt formálni, ítéletet alkotni.

Mindehhez kellenek azok a készségek, melyek a történelemórák képzési folyamatában alakulnak ki, s így szűnik meg a történelem tantárgy egyszerű vagy éppen degradált „múltismeret” lenni.

Pontosabban a történelemoktatásnak új tanítási és tanulási formákra van szüksége: egységes, integrálógyakorlatorientált formákra. Olyanokra, melyek lehetővé teszik, hogy a tanulók ne csak történelmi tudást szerezzenek, hanem az említettek szerint ezt alkalmazni is tudják. Azonban egyikük se juthat el e szintig, ha a történelemoktatásban – valójában nagyon sok követésre méltó gyakorlat mellett – kettéválik a tanítási és tanulási fázis, ha az órákon az ismeretek közvetítője szinte kizárólag a tanári élőszó, s a tanulók passzív befogadók maradnak, a tanulási fázis pedig az otthoni „lecketanulásra” korlátozódik.

Érthető tehát, hogy az új történelem érettségi aggodalmat vált ki, s pontosan e „pánikbetegség” kezeléséhez szolgáltatnak hatékony gyógymódot a Feladatgyűjtemény-sorozat kötetei. Szerkezetükben, tördelésükben az iskolai történelmi ismeretanyagot követő tartalmi egységeikben olyan metodikai eljárásokat, ismeretanyag-bázist, feladatokat, értékelési szempontokat tartalmaznak, melyek fokról fokra vezetik be a gyakorlatorientált tanítási és tanulási formákat.

Már a kötetek megjelenési ideje is segítséget ad, hisz elsőként a múlt tanévben próbaérettségit tevő 11., illetve a 2005 tavaszán érettségiző 12. évfolyam oktatását, vizsgára felkészítését szolgáló kötetek láttak napvilágot, melyeket követ a 9–10. évfolyam anyaga és a szóbeli érettségi vizsgához segédanyagot szolgáltató kötet.

Apróságnak tűnik, de már maga az a gesztus, hogy a köteteket nyitó „használati utasításul” szolgáló bevezetőkben a szerzők a diákokat és tanárokat együtt szólítják meg, önmagában sugallja az új, komplex tanítási és tanulási struktúra alkalmazását.

A szerzőhármas tagjai – valamennyien gyakorló tanárok s e gyakorlatorientált történelemoktatás mesterei – egységes koncepció alapján, a bemeneti szabályozást jelentő tantervi követelményekből kiindulva biztosítják a kimeneti szabályozást jelentő érettségi követelményeiig való eljutást.

A kötetenként kb. 200 feladat nem egyszerűen egyfajta tréningezést szolgál, hanem az érettségi követelmények mellett a történeti ismeretanyag sokoldalú verbális és vizuális ismerethordozóját tartalmazza, kiegészítve a tankönyvekben találhatókat. A történelemoktatás módszertani megújításának eszközeivé válnak, ugyanis nyilvánvalóvá teszik, hogy tantárgyunk esetében a verbális és vizuális ismerethordozók (a különböző műfajú írott források, tanulmányrészletek, térképek, grafikonok, táblázatok, didaktikus ábrák, képek stb.) mind az ismeretanyag szerves részét képezik és nem egyszerűen a „szemléltetést”, az óra „színesítését” szolgáló „eszközök”. Ha pedig az oktatási anyag szerves részei, akkor „meg kell tudni szólaltatni” őket, s éppen ezt biztosítják a hozzájuk kapcsolódó feladatok, melyek mindegyike egy-egy követelményként megjelölt kompetencia fejlesztését segíti. (Hogy éppen melyiket, azt egyértelműen jelzik a mellettük látható piktogramok, ráadásul külön feltüntetve a közép- és emelt szintűeket.)

Sokszor hangzik el az új történelem érettségivel kapcsolatos bírálatok, aggodalmak között, hogy a kompetencia-központú követelményrendszer háttérbe szorítja, sőt erősen csökkenti a történeti ismeretanyag tudását. Nos, ha valaki gondosan tanulmányozza a kötetek írott és képi forrásanyagát s feladatait, az ellenkezőjéről győződhet meg. Ezek éppen a tantervben és az érettségi követelményekben rögzített ismeretek alkalmazására épülnek, és nem valamiféle öncélú művelethalmaz részei. Sőt rendkívül széles spektrumú ismeretanyagot közvetítenek, amelyben a gazdaság-, társadalom-, politika-, had-, kultúr-, eszme-, életmódtörténet igen változatos elemei vonulnak fel, s a multilaterális múltábrázolás mellett a multiperspektivikus szemléletmódot is érvényesítik. Gondolunk például azokra a feladatokra, amelyek a magyar reformkor témájához kapcsolódnak, s a „tradicionális” ismeretek mellett Széchenyit kortárs véleményeken keresztül kívánják jellemeztetni, vagy a társadalom-, kultúr- és életmód-történeti eligazodást az öltözködés, építészet, városfejlődés, nyelvművelés, színháztörténet stb. karakterisztikus megjelenítésének elemzésével akarják életközelbe hozni.

Ugyancsak érdemes az oktatási folyamatba beépíteni a kötetek személyiségeket ábrázoló szöveges és képi ismerethordozókra épülő összehasonlító feladatait. (A sok közül is talán az egyik legfigyelemreméltóbb a Danton-portréhoz kötődő feladatsor.)

Különös értéket képviselnek a tér- és időbeliséghez kapcsolódó, a történelmi folyamatokat, intézmények, politikai rendszerek változásait bemutató ábrák, táblázatok, melyek a hozzájuk tartozó feladatokkal önmagukban is cáfolják, hogy az új követelményrendszer száműzi az ismeretek nagy részét. Ugyanezt igazolják a 20. század történeti ívét feldolgozásra szánó feladatok, melyek külön érdeme, hogy a multiperspektivikus források ütköztetésével juttatják el a tanulókat a problémamegoldó gondolkodás gyakorlásán át az értékítéletig.

Hosszasan lehetne még elemezni a történelemoktatás módszertani szemléletváltozását segítő, s az új érettségi vizsgára felkészítő feladatcsoportokat, ám alkalmazásuk bizonyára jobban bizonyítja a szerzők didaktikai, metodikai szándékának alapvető helyességét. (A felkészítő-felkészülő munkához még azt az igen praktikus segítséget is megadták, hogy a kötetek végén található Függelékben összeállítottak egy „Kompetenciák szerinti keresőt” s egy „Diszciplinális rend szerinti keresőt”.

A kötetekhez szervesen kapcsolódó Megoldókulcsok pedig nemcsak a szaktanári értékelést segítik, hanem a diákoknak is jelzik, milyen szintig jutottak el az ismeretelsajátításban és -alkalmazásban.

Összegzésül megállapítható, hogy történelemoktatásunk metodikai és szakmai téren egyaránt nagy segítséget kapott.

 

Kaposi József – Szabó Márta – Száray Miklós: Feladatgyűjtemények. Megoldókulcsok. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2004.