Olvasási idő: 
27 perc
Author

Az európai oktatási és képzési programok 2006 után

A nemzeti konzultáció eredményei

Az Európai Bizottság 2002 végén nyilvános konzultációs anyagot tett közzé, hogy az érintettek tapasztalataikkal, ötleteikkel segítséget nyújtsanak a Bizottság oktatási és képzési programokra vonatkozó, 2004-ben előterjesztésre kerülő javaslatainak részletes kidolgozásához. A 13 kérdést tartalmazó dokumentum nemzeti szintű konzultációjának megszervezésével az Oktatási Minisztérium a Tempus Közalapítványt bízta meg. A konzultációkban részt vettek a Socrates és a Leonardo da Vinci programokkal bírálóként, tanácsadó bizottsági tagként, programértékelőként vagy bármilyen más módon kapcsolatba került szakértők, az Oktatási Minisztérium különböző szakterületeiről az érintett munkatársak, pályázók, valamint a programokat koordináló Tempus Közalapítvány munkatársai. A tanulmány azt vázolja fel, hogy az eddigi tapasztalatok alapján 2006 után milyen jellegű pályázatokra kellene helyezni a hangsúlyt.

Ahhoz, hogy valóban megalapozott válaszokat tudjunk adni a felvetett kérdésekre, ismerni kellene, hogyan működik a gyakorlatban a nyitott koordinációs módszer a programok tekintetében, valamint sokat segítene, ha már ismernénk a Socrates, illetve a Leonardo program második szakaszának első feléről készülő programértékelések eredményeit, amelyek sajnos még nem elérhetőek. Az eddigi szakmai, koordinációs, bírálói és pályázói tapasztalatokra alapozva azonban vállalkozhatunk a kérdések áttekintésére.

Intézkedések, tevékenységtípusok

Általános és speciális igények

A lisszaboni célkitűzések megvalósítása érdekében jelentős erőfeszítésekre van szükség az oktatás és képzés terén minden európai országban. Ehhez a munkához a maga eszközeivel az Európai Bizottság oktatási, illetve szakképzési együttműködési programja is hozzájárulhat. Már a jelenlegi szakaszban megkezdődött a programok célrendszerének a lisszaboni célokhoz való igazítása, és erre a jövőben is nagy figyelmet kell fordítani.

Nagyon hasznosnak tartjuk, hogy bizonyos akciók (pl. a Leonardo mobilitások) esetében a program általános célkitűzései és prioritásai mellett nemzeti prioritások is megfogalmazhatók; ez a gyakorlat mindenképpen megőrzendő 2006 után is, és érdemes lenne kiterjeszteni mindkét program egészére.

Számos más országhoz hasonlóan Magyarországon is súlyos gondot jelent a nyelvtudás hiánya. Ez olyan probléma, amelyet elsősorban nemzeti szinten kell kezelni, de fontos lenne, hogy az Európai Bizottság is kiemelten, az eddiginél még hangsúlyosabban támogassa ezt a területet.[1]

 

Tevékenységtípusok

A két nagy pályázattípus (mobilitási pályázatok, illetve fejlesztő típusú pályázatok) mindegyikére szükség van, és szükség lesz 2006 után is. Bár a fejlesztések egyre komolyabb forrásokat igényelnek, ez nem mehet a mobilitás rovására, sőt érdemes lenne megfontolni a mobilitásra fordítható források növelését.

A mobilitások változatlanul a legnépszerűbb pályázattípusok. Egyrészt nagy hatással vannak a személyes fejlődésre, konkrét tapasztalatokat és motivációt jelentenek a résztvevőknek. Másrészt ezek érik el a legszélesebb kört, és olyan rétegeket is megmozgatnak – különösen a szakképzési mobilitások esetében –, amelyeknek csak nagyon korlátozott lehetőségük van hasonló tevékenységre.

Ugyanakkor egyes fejlesztési programok esetében (pl. Leonardo kísérleti projektek) meg kell vizsgálni, hogy a koncentráció elve – azaz, hogy kevesebb projekt kapjon támogatást, de az magasabb összegű legyen – beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket.

A konkrét alprogramokat, akciókat, illetve pályázati formákat áttekintve kijelenthetjük, hogy szinte nincs köztük olyan, amelyre 2006 után ne lenne szükség. Vannak kevésbé kihasznált pályázati formák, de ezek esetében sem arról van szó, hogy nincs rájuk igény, hanem a feltételek kedvezőtlenek, amelyeket orvosolni kellene.

 
Fejlesztendő vagy átgondolandó pályázati formák

Kiemelkedő jelentőségű a tudástranszfer és a hálózatosodás, ezt az irányt mindenképpen erősíteni és fejleszteni kell.

Minerva: lenne igény ilyen projektek iránt, de túl alacsony a rendelkezésre álló forrás, különösen a projektek lehetséges volumenéhez és a befektetendő munkához képest, ami elriasztja a pályázókat.

Tanárképzés, tanártovábbképzés (Comenius 2.1): óriási szükség van rá, de a jelenlegi formában nem működik jól. Az elmélet és a gyakorlat közti szakadékot kellene megszüntetni. A tanárképzés nem követi az innovációt, az eredmények nem épülnek be, nem hasznosulnak. A projektek utóélete nincs nyomon követve, ami egyébként általános probléma minden centralizált projektforma esetében.

Comenius 3 hálózatok: az elképzelés jó, de kihasználatlan. Ennek egyik oka az, hogy a közoktatási intézmények teherbírása véges, általában már egy egyszerűbb Comenius iskolai projekt is nagy terheket ró rájuk, és semmi sem motiválja őket a további munkára egy még bonyolultabb pályázati formában. A hálózatok célja a projektek utóéletének biztosítása, az eredmények átadása lenne, de ez a cél nem valósul, nem valósulhat meg, éppen azért, mert centralizált projektekről van szó: Brüsszelnek nincs rálátása a kisebb projektekre, nemzeti szinten pedig nincs információ a centralizált pályázatokról.

Az Arion esetében fontos jelzés, hogy a változó színvonal – mind a továbbképzések, mind a kiválasztott résztvevők tekintetében – veszélyeztetheti e pályázati forma sikerét és hatékonyságát. Ennél az akciónál, lényegénél fogva, kiemelten fontos a minőség biztosítása és a szakmai színvonalhoz való ragaszkodás.

 
Megkérdőjelezett pályázati formák

Megkérdőjelezhető a Leonardo referenciaanyagok készítése, hiszen vannak ilyen típusú kutatómunkára specializálódott háttérintézmények, és talán egyszerűbb volna ezeket közvetlenül megbízni vagy megpályázni egy-egy kutatás elvégzésével.

Közös Akciók pályázattípus jelenlegi formájában átgondolatlan, esetleges és éppen ezért hatástalan. Megfontolandó, hogy a programok keretében érdemes-e fenntartani egy ilyen átfogónak szánt pályázati formát, amely éves szinten egész Európában mindössze 3-4 projektet támogat. Ha a válasz igen, akkor a meggyőző koncepció mellett komolyabb pénzügyi források hozzárendelésére is szükség van. Ezek hiányában szerencsésebb lenne inkább lemondani erről a pályázati formáról.

 
Új pályázati formák

Új vagy erősítendő pályázattípusként felmerült a mobilitási tevékenységek gazdagítása új lehetőségekkel.

A Mobilitási Akciótervben megfogalmazottakkal összhangban nagyon hasznosnak ítélném az oktatási és képzési intézményekben az adminisztrációs és/vagy mobilitások szervezésével foglalkozó munkatársak képzésének, illetve mobilitásának támogatását (az oktatás és képzés minden szintjén, nem csak a felsőoktatási intézményekben).

tanári mobilitásra még nagyobb hangsúlyt kellene fektetni. Egyrészt az Arion típusú tanulmányutak szélesítenék a pedagógusok ismereteit más európai országok oktatási rendszereiről és a legjobb módszerekről, másrészt a vendégtanárcserék is hasznosak lehetnének. A gyakorlatban is megtapasztalhatnák a különbségeket, a csereelv miatt hosszabb időtartamra sem okozna gondot a helyettesítés, valamint megalapozná a két tanítási nyelvű oktatás megerősítését, illetve további fejlesztő típusú együttműködéseket a küldő és fogadó intézmények között. A gyakornoki helyek cseréjére épülő együttműködés egyébként nemcsak a tanári mobilitás esetében valósítható meg, hanem bármilyen más területen is.

A mobilitás a társult országok számára kiemelkedően fontos, komoly problémát jelent azonban a részt vevő országok közötti jelentős gazdasági eltérés. Fontos megjegyezni azt is, hogy az alacsony ösztöndíjak miatt (különösen az Erasmus esetében) az esélyegyenlőség elve sérül.

A jelenlegi EU-tagországok és társult országok viszonylatában törekedni kell az egyensúly javítására a társult országokba irányuló mobilitás élénkítésével. Két irányba ható mechanizmus kialakítására lenne szükség: egyrészt a kevésbé vonzó országok felé irányítani a mobilitás iránt érdeklődőket, másrészt ösztönözni ezeket az országokat, hogy készek legyenek a fogadásra, és képesek legyenek magukat (szakmailag) népszerűbbé tenni. A mobilitás ösztönzése érdekében, különösen a szakmai gyakorlatok tekintetében egyrészt fogadó keret bevezetése is indokoltnak látszik, másrészt elengedhetetlen a szakmai országimázs ápolása.

Idetartozik még, hogy hosszú és rövid távú mobilitásokra egyaránt szükség van: a rövid távú mobilitás tehető tömegessé, ugyanakkor a hosszú távú mobilitással érhető el tartósabb és igazán mérhető hatás. Az eredmények hasznosulása a mobilitási projektek esetében is ugyanolyan fontos – és egyelőre megoldatlan – kérdés, mint a fejlesztő típusú pályázatok esetében. Előrelépést jelentene például a részt vevő országok által elfogadott, szakmánként felrajzolt szakmai kompetencia-térkép, melynek kidolgozását a Leonardo-program szorgalmazhatná, és ennek alapján igazolni lehetne a hosszú távú mobilitásban részt vett kedvezményezettek teljesítményét.

 
Disszemináció

Több disszeminációs és multiplikátor projekt erőteljesebb támogatása is igen üdvözlendő lenne.

Mindkét program esetében rendkívül fontos a monitoring, az értékelés, a visszacsatolás és a disszemináció. Ezek most már kötelező elemek minden egyes projektben, de szerepük tovább erősítendő. Lényeges, hogy a projektek egészét végigkísérjék, ne csak egyes szakaszokhoz kapcsolódjanak. Ezt segítené, ha a költségvetési tervben kötelező lenne megadott százaléknyi forrás betervezése ezekre a tevékenységekre. Nagyon fontos volna a hosszú távú hatás mérése is.

 
Promóció

A nemzeti szintű promóterhálózat kérdése nem megoldott. Érdemes lenne felmérni, hogy az egyes országokban eddig milyen próbálkozások történtek ezen a téren, és ezek eredményeiből ötleteket meríteni a lehetséges megoldásra. Elképzelhető például, hogy erre a feladatra külön pályázatot lehetne kiírni, és erre helyi konzorciumok pályázhatnának. Így akár a már tapasztalt pályázók is bevonhatók, érdekeltté tehetők abban, hogy továbbadják tapasztalataikat például a program által támogatott szemináriumok vagy képzések keretében.

 

Komplementaritás

Az országos, regionális és helyi szintű tevékenységek kiegészítése inkább fordítva működik: nem az EU-s programok egészítik ki a nemzeti, regionális és helyi kezdeményezéseket, hanem fordítva. Magyarországon a kérdés az, hogy megvannak-e azok a csatornák, amelyek biztosítják, hogy helyi szinten figyelembe tudják venni a nemzetközi programokat. Éppen ezért igen fontos a nemzeti, regionális, helyi prioritások megfogalmazása, amelyek élő kapcsolatot teremtenek a helyi fejlesztési koncepció és a programok konkrét lehetőségei között, és érdekeltté teszik a résztvevőket a társfinanszírozásban.

Fontos megemlíteni, hogy az EU-s oktatási és képzési programokban való részvétellel kapcsolatban két olyan jelentős probléma is felmerül, amelyre már utaltunk, és amelyek nemzeti szinten kívánnak megoldást (és nem csak az EU-s programok kapcsán): egyrészt a nyelvtudás fejlesztése, másrészt az infrastruktúrabiztosítása a közoktatási intézmények számára az új információs és kommunikációs technológiák oktatásban való felhasználásához.

 

Az innováció és az innováció gyakorlati hasznosulásának ösztönzése

A disszemináció, az eredmények terjesztése stratégiailag fontos kérdés, hiszen ennek hiányában az egész program hatékonysága, értelme kérdőjeleződhet meg. Stratégiailag fontos elemként fel kell venni a programok prioritásai közé, ami azzal az előnnyel is jár, hogy így egyúttal nemzeti kötelezettségvállalást is jelent a részt vevő országok részéről.

Eddig is születtek ötletek és kezdeményezések az eredmények hasznosulására, egyelőre azonban nincs megnyugtató megoldás a problémára. Az eredmények terjesztésére elnyerhető kiegészítő támogatás – amilyet például a Leonardo disszeminációs projektek kínálnak – hasznosnak tűnik, de önmagában nem elegendő, hiszen csak korlátozott számban és csak a kiemelkedő jelentőségű projektek számára nyújt lehetőséget. Lényeges az is, hogy a disszemináció nem korlátozódhat a projekt végére, hanem kezdetektől fogva folyamatos tevékenységnek kell lennie.

A másik próbálkozás a hálózatok létrehozása és támogatása, amelyről fentebb már esett szó. Itt az a probléma, hogy a hatékony információáramlás és a tapasztalatok tényleges terjesztése éppen e pályázati forma centralizáltsága miatt nem valósul meg, pedig ez elsődleges célja lenne.

A disszeminációt minden pályázat számára kötelezővé és számon kérhetővé kell tenni, és ennek az eddiginél még hangsúlyosabb módon kell megjelennie mind a pályázati feltételek között, mind a pályázókkal kötött szerződésekben. Mivel az eredmények terjesztése olyan speciális feladat, amelyhez a szükséges szakmai kompetencia nem feltétlenül van meg minden pályázó intézménynél, ezért indokolt esetben engedélyezni kellene más szervezetek bevonását is a disszeminációba.

Szinte bizonyosnak látszik, hogy az eredmények beépítését elsősorban nemzeti szinten kell megoldani. Széles szakmai kör bevonására van szükség, ehhez azonban nem elég, ha csak a pályázók saját meglévő kapcsolataira támaszkodunk. Sokat javítana a helyzeten például, ha a nemzeti irodák nagyobb hatáskörrel segíthetnék a disszeminációt, és hivatalos közvetítő szerepet játszhatnának a projektkoordinátorok, illetve promóterek, valamint a nemzeti hatóságok között (pl. nem csupán arra vállalkozhatnának, hogy a kifejlesztett termékeket nyilvánosságra hozzák vagy fórumokat biztosítsanak a hasonló témában dolgozó pályázók számára, hanem ezen továbblépve aktív szerepük lenne a kidolgozott képzések akkreditáltatásában, a tananyagok felvételében a hivatalosan javasolt listára stb.).

Földrajzi kiterjedés

Az Európán belüli mobilitás a kohézió egyik alapeleme és biztosítéka. Ugyanakkor igen fontos a külső kapcsolatok fejlesztése is, hiszen egyértelmű, hogy a globalizálódó világban nem lehet bezárkózni. Mivel e két markánsan elkülönülő kategóriába tartozó mobilitási programok igen eltérő célrendszerrel és elvárásokkal rendelkeznek, eltérő problémákkal szembesülnek, és eltérő források állnak mögöttük, semmiképpen sem támogatjuk összevonásukat.

A csatlakozó országok, így Magyarország számára is kiemelten fontos az Európán belüli mobilitás. Fontosnak ítéljük a harmadik országokkal való együttműködést is, azt azonban mindenképpen elkerülendőnek tartjuk, hogy ez esetleg az Európán belüli együttműködések rovására történjék.

Az európai mobilitásban – mint már említettük – problémát jelent, hogy az EU-s országokban kevés az érdeklődés a társult országok iránt. Bár az országpromóció természeténél fogva elsősorban nemzeti szinten megoldandó feladat, a probléma jelentősége mégis indokolná, hogy központi szinten is induljanak kezdeményezések. Nem feltétlenül anyagi jellegű támogatásra gondolunk, hanem módszertani segítségre, például strukturált információk összegyűjtése elősegíthetné a sikeres nemzeti kezdeményezések nemzetköziesítését.

„Európa szélén” az újonnan csatlakozott tagállamok rendkívül fontos transzferszerepet tölthetnek be egy Tempus típusú programban, ahol hasznosíthatják és mindenki javára fordíthatják a Tempus első és második szakaszában megszerzett, még élő tapasztalataikat, ugyanakkor már EU-tagként, EU-s keretek közt mélyíthetik és fejleszthetik kapcsolataikat a velük szomszédos és ezért stratégiailag fontos államokkal.

A harmadik országokkal való kapcsolat erősítésében politikai és gazdasági okok is közrejátszanak, és mivel a világ egymástól nagyon különböző részeit célozzák meg, ezek az együttműködési programok nagyon heterogének. Igen nehéz most megmondani, hogy 2006 után a világ mely része lesz különösen fontos Európa számára, hiszen a gazdasági-politikai folyamatok néhány év alatt átrendezhetik a viszonyokat és a prioritásrendszereket. Ebből következően a lényeg az, hogy a kialakításra kerülő stratégia rugalmasan kezelhető legyen.

A program kialakítása és felépítése

Különálló vagy összevont programok

A három különálló program összeolvasztását nem tartanánk szerencsésnek. Igaz, hogy van némi átfedés a programok között, de a területek általában jól elhatároltak, és a pályázók köre is más-más. Egyedül a felnőttoktatás és felnőttképzés közti határvonal definiálása okoz időnként gondot, ezért ezeket érdemes együtt, egy területként kezelni, és ez akár külön akciót is érdemelne.

A programok összevonása a méretbeli változáson túl elsősorban az irányítás változását jelentené. Fennáll az a veszély, hogy a részprogramok összemosódnak, és ez az érintett oktatási-képzési szintek számára is kedvezőtlen hatással járhat. (Akármilyen programstruktúra alakul is ki a jövőben, arra mindenképpen ügyelni kell, hogy ne alakuljon ki versenyhelyzet az egyes szintek – közoktatás, felsőoktatás, felnőttoktatás, szakképzés – között.) Gyakorlati szempontból is azt mondhatjuk, hogy kár lenne az egymástól eltérő logikájú, alapvetően jól működő, bejáratott, pályázók által megszokott és elfogadott pályázati rendszereket gyökeresen megváltoztatni, és újratanulni az egészet.

Az optimális megoldás véleményünk szerint a három önálló program megtartása lenne, a szabályrendszer egységesítésével.

A programok koordinációja egyébként a legtöbb részt vevő országban többé-kevésbé szinkronizált módon valósul meg. Az eddigi összevonási, illetve harmonizációs törekvések kudarca csak részben magyarázható a nemzeti különbségekkel, a fő ok a központi irányítás egységei közti egyeztetés hiánya.

Az Európai Bizottságon belül szorosabb együttműködésre lenne szükség a Socrates és a Leonardo program esetében. Az általános elvek, szempontok megfogalmazása mellett a technikai szabályok összehangolása is hasznosnak tűnik. A pályázók és a pályázatokat kezelő nemzeti szervek munkáját is megkönnyítené, ha az azonos típusú projektekre azonos típusú szabályok vonatkoznának, arról nem is beszélve, hogy az egyik programban bevált megoldások hasznosíthatók lehetnek a másikban is (pl. a Socrates-ben népszerű előkészítő látogatások a Leonardo-programból egyelőre hiányoznak).

 

Felépítés, programszerkezet

A Socrates és a Leonardo két egymástól igen eltérő, markáns logika szerint épül fel (a Socrates az oktatás szintjei, illetve bizonyos kiemelt területek szerint, a Leonardo ezzel szemben tevékenységtípus szerint), és a gyakorlat azt bizonyította, hogy mindkettő működőképes.

A pályázók szempontjából a legkedvezőbb megoldás az lenne, ha a szerkezet a kedvezményezettek csoportja szerinti felépítés irányába mozdulna el, de mivel meglehetősen összetett és heterogén célcsoportról van szó, fennáll annak a veszélye, hogy ez a megoldás igen bonyolult szerkezethez vezetne, ezért – bár fontos szempont – nem lehet kizárólagos.

Az eddigi tapasztalatok alapján a tevékenységtípus szerinti csoportosítás adná a leginkább letisztázott, ugyanakkor még kellően rugalmas rendszert.

Itt kell kitérni arra, hogy érdemes lenne alaposan átgondolni a programokhoz kapcsolódó különböző kiegészítő tevékenységek (mint a Leonardo pályaorientációs központok működése) szerepét és programon belüli létjogosultságát.

 

Centralizáció és decentralizáció

A programok második, 2000-ben indult szakaszának egyik fontos hozadéka volt az előző szakaszhoz képest nagyobb fokú decentralizáció, ami rugalmasabbá, gördülékenyebbé és átláthatóbbá tette a programokat. Az természetes, hogy a nagyszabású multinacionális projektek esetében szükség van valamilyen központi koordinációra, azonban a teljes centralizációt több ok miatt sem tartjuk kedvezőnek. Nem csupán az információhiányról van szó, amely például az eredmények hasznosulásának gátja lehet, hanem arról is, hogy a nemzeti szint így teljesen kiszorul a döntésből, ami nem szerencsés.

Optimális megoldásnak azt a félcentralizált eljárást tartanánk, amely például a Leonardo da Vinci kísérleti projektek esetében már működik is: a kétfordulós pályázati körben az előszelekció nemzeti szinten történik, majd a végső döntést Brüsszel hozza meg.

 

A programokból kiszoruló lehetséges pályázók

A Socrates és a Leonardo program együtt elvileg az oktatás és képzés egészét lefedi, mégis vannak olyan potenciális résztvevők, akik kiszorulnak a pályázati lehetőségekből.

A programok nagyon széles spektrumot fognak át, éppen ezért igyekeznek minél általánosabbak lenni, nem tudják figyelembe venni az egyéni igényeket, a szabályok nagyon merevek. Ez különösen azoknál a célcsoportoknál szembeötlő, akiknek a részvétele kifejezetten kívánatos lenne, mégis alulreprezentáltak.

Az egyik ilyen célcsoport a fogyatékkal élők csoportja. Ők nemegyszer prioritást élveznek, viszont részvételük elősegítése érdekében arra is szükség lenne, hogy speciális igényeiket szem előtt tartva esetükben rugalmasabban lehessen alkalmazni a különböző szabályokat (pl. több pénzt fordítani a felkészítésre, vagy a kísérő kiutazása is támogatható legyen ott, ahol ez most nem megengedett).

Európa-szerte probléma az is, hogy a kis- és középvállalatok nem vesznek részt a programokban. Részvételüket olyan tényezők gátolják, amelyeket a program nem tud orvosolni, például egy a fiatal dolgozók szakmai gyakorlatát támogató Leonardo mobilitási projekt esetében nincs olyan kisvállalkozás, amely megengedhetné magának, hogy három hónapra külföldre küldje a munkatársát. Érdemes lenne felmérést készíteni arról, hogy a kis- és középvállalkozások számára – méretük szerint csoportosítva – milyen előnyökkel és hátrányokkal jár a részvétel (a kiküldött gyakornok milyen kiesést okoz, a fogadott gyakornok milyen ráfordításokkal jár stb.), és milyen feltételekkel vennének részt mégis a programban, ennek alapján lehetne a megoldáson gondolkozni (csak egy példa: valószínűleg több kis- és középvállalkozásnak érné meg a kiajánlott munkaerő típusú mobilitás, amikor a kiküldött fiatal dolgozó a fogadó intézménynek is és a küldő intézménynek is párhuzamosan dolgozik).

Nagymértékű igény lenne egyéni mobilitásra (különösen a Leonardo programban). Sokan az intézményi háttér hiánya miatt nem tudnak részt venni a programban, de hangsúlyoznunk kell, hogy az ilyen típusú mobilitás támogatása ellentétes lenne a programok filozófiájával, és az adminisztráció területén is számos nehézséget okozna.

Bár nagyon kevés példa van rá, érdemes megemlíteni, hogy a pályázók körét részletesen meghatározó pályázati kiírás értelmében kiszorulnak a programokból azok a szervezetek – általában alapítványok –, amelyek nem közoktatási intézmények, de iskoláskorúakkal foglalkoznak valamilyen tanuláshoz kötődő, nem szabadidős foglalkozás kapcsán (pl. tehetséggondozás).

Az élethosszig tartó tanulás jegyében már Európa-szerte felfigyeltek az idősödő korosztályra mint kiemelt célcsoportra, amelynek jelentősége az európai népesség elöregedesével egyre inkább növekedni fog. Erre időben fel kell készülni, és bár léteznek kezdeményezések ezen a területen, még számos teendő van, és sokkal erőteljesebben kell koncentrálni erre a speciális csoportra.

Végül itt jegyezzük meg, hogy sok potenciális pályázó szemében a Socrates és Leonardo pályázati lehetőségek az elnyerhető támogatások összegéhez képest túl sok munkával járó, adminisztratív és kockázatos vállalkozásnak tűnnek, legalábbis a programok első szakaszát értékelő kutatások eredményei szerint. Ahhoz, hogy e negatív kép ellenében sikerüljön intézményi szinten vonzóvá tenni a programokat, többek között az szükséges, hogy a központi koordináció hatékonyabb és megbízhatóbb legyen (konkrét példaként többek között a szerződési fegyelem betartása merült fel a határidők tekintetében).

 

Rugalmasság

A programok felhasználóbarát-jellegének erősítéséhez a pénzügyi szabályok rugalmasabbá tétele szükséges. Csak egy példa: a kiutazók esetében célszerűbb lenne átalánydíjat megszabni a költségtételes elszámolás helyett.

A programok célkitűzéseit és feltételrendszerét úgy kell kialakítani, hogy támogassák a bolognai és bruges-i folyamatokhoz kapcsolódó helyi kezdeményezéseket.

Mivel az elkövetkező években számos nagy volumenű szakmapolitikai kihívással nézünk szembe, elengedhetetlen, hogy az Európai Bizottság a nemzeti hatóságokkal időben közölje a szakmai és anyagi elvárásokat, valamint az új kezdeményezések várható indítását a tervezhetőség, illetve a hatékony megvalósítás érdekében.

Végül egy megjegyzés a programok sokat hangoztatott komplementer jellegét illetően (ami nemcsak az egymással, de más támogatási programokkal való kapcsolatukra is vonatkozik, különös tekintettel a Leonardo és az Európai Szociális Alap szoros viszonyára): ahhoz, hogy ez valósággá váljon, szervezeti megerősítésre és sokkal több konkrét intézkedésre, mindenekelőtt különböző egyeztető fórumokra van szükség.

Összegzés

A tapasztalatok alapján a Socrates és a Leonardo da Vinci program jelenlegi formájában alapvetően jól működik, ami természetesen nem jelenti azt, hogy nincs min javítanivaló. A hatékonyabb kommunikációra törekvésen túl kiemelt figyelmet kell fordítani a monitoring és az értékelés, illetve a disszemináció erősítésére. Bizonyos akciók esetében, a hatékonyabb megvalósítás érdekében nagyobb forrásokra, illetve rugalmasabb szabályokra lenne szükség. Az új prioritások megfogalmazásakor ügyelni kell arra, hogy ne maradjanak formalitások, hanem ténylegesen érvényesülő hatóerőkké váljanak.

Footnotes

  1. ^ Bár a programok hozzájárulnak a nyelvtanulás támogatásához, azok számára kínálnak lehetőséget, akik már amúgy is rendelkeznek nyelvtudással. Ezáltal felerősödnek a belső egyenlőtlenségek, mivel nincsenek külső rásegítő mechanizmusok.