Olvasási idő: 
36 perc
Author

Az iskola betegei, avagy beteg-e az iskola?

A gyermek- és fiatalkori bűnözés napjainkban igen népszerű téma; foglalkozik vele az írott sajtó, a rádió, a televízió. A szerző szerint a híradások gyakran úgy állítják be a fiatalkorú bűnelkövetőket s oly módon általánosítanak, mintha korunk fiatalsága passzióból űzné az erőszakot. Ugyanakkor a bajban lévő ifjúságról, a bűnözés valódi okairól már nem beszélnek ilyen hangosan. Ezért tartja fontosnak a fiatalkori kriminális deviancia hátterében rejlő társadalmi okok vizsgálatát, a szociológiai háttér elemzését, kiemelt figyelmet szentelve az iskola szerepének.

[1]A kulcsszó: szocializáció

A gyermek- és fiatalkorú két szerepben találkozhat a büntetőeljárással: elkövetőként és sértettként. 1999-ben 4133 gyermekkorú követett el bűncselekményt, és 3339 14 év alatti vált áldozattá. A fiatalkorúak körében - a 14 és 18 év közötti korosztályban - ugyanezek az adatok országosan 11 540 elkövetőről és 5863 fiatalkorú sértetté válásáról informálnak. (Veszprém megye mind a gyermekkorú 114, mind a fiatalkorúak 444 bűnelkövetése tekintetében az országos szint első harmadába sorolható.)

A sértetti és elkövetői oldalt szándékoltan kezelem együtt. Orell Ferenc János szerint ugyanis "esetenként csak a véletlenen múlik, hogy a gyermek bűncselekmény sértettje vagy elkövetője lesz".[2]

A véletlen ott kaphat szerepet, ahol a gyermek szocializációjában valamiféle hiba van. Témánk szempontjából a kulcsszó a szocializáció. "A szocializáció, a társadalomba való beilleszkedés folyamata, melynek során az egyén megtanulja megismerni önmagát és környezetét, elsajátítja az együttélés szabályait, a lehetséges és elvárt viselkedésmódokat."[3]

A gyermekkori szocializáció fő tényezője a család, amely elindítja a személyiség megalapozásának és differenciálódásának folyamatát, ezért tekintjük a szocializáció elsődleges színterének. Ideális esetben ez a szocializációs tér strukturálisan és funkcionálisan ép: a szülők együtt élnek, és érzelmi, szellemi, erkölcsi és anyagi téren egyaránt képesek biztosítani a gyermek számára szükséges hátteret, s alkalmasak a társadalmilag elvárt erkölcsi normák, értékek közvetítésére is.

A gyermek családi fészke azonban nem mindig jelent biztonságos búvóhelyet a társadalomból rá leselkedő veszélyekkel és kihívásokkal szemben. A gyermek problémái eljuthatnak addig a szintig, amikor márveszélyeztetettségéről beszélhetünk. Mi a veszélyeztetettség? Meghatározása a szakirodalomban is sokszínű.

Filó Erika szerint: "Veszélyeztetett az a gyermek, akinek gondozását, nevelését, tartását, testi, értelmi és erkölcsi fejlődését bármilyen ok károsan befolyásolja vagy akadályozza."[4] Andorka Rudolf értelmezésében: "Veszélyeztetettnek tekintjük azokat a fiatalokat, akiknek nevelése, oktatása, testi, értelmi és erkölcsi fejlődése nincs megfelelően biztosítva." A hatályos gyermekvédelmi törvény így fogalmaz: "...a veszélyeztetettség: olyan - magatartás, mulasztás vagy körülmény következtében kialakult - állapot, amely a gyermek testi, értelmi, érzelmi vagy erkölcsi fejlődését gátolja vagy akadályozza." (1997. évi XXXI. tv. [5].§ n. pontja)

Találkozunk olyan felfogással is, amely ma Magyarországon a veszélyhelyzetek szempontjából alapvetően két csoportot határol el:

1. a diszfunkcionális családban nevelkedő gyermekeket, akiket a családtagok részéről megnyilvánuló fizikai és szexuális erőszak fenyeget, vagy akiknek a nevelését, gondozását elhanyagolják;

2. az intézetben nevelkedő gyermekeket.

Számunkra a Családsegítő Központ szakemberének veszélyeztetettség-meghatározása a használható a legjobban, hiszen ebben a család központi helyet kap.

"Az a gyermek vagy fiatal, aki családjában vagy környezetében ismétlődő vagy tartós fizikai és/vagy lelki bántalmazásnak és/vagy szexuális zaklatásnak, erőszaknak és/vagy elhanyagolásnak van kitéve, valamint fejlődésében családja és/vagy közvetlen környezete károsan befolyásolja, és ezt nem ellensúlyozza semmi. A meghatározásban a közvetlen környezet alatt értsd: az iskolát, a kortárs csoportot és a lakókörnyezetet."

Ez a veszélyeztetettségdefiníció a család szerepének elsődlegességét hangsúlyozza, a többi szocializációs tényezőnek abban az esetben tulajdonít jelentőséget, ha azok ellensúlyozni tudják a család által okozott sérelmeket.

A gyermek szocializációját alapvetően négy tényező alakítja:

  • a család,
  • az iskola,
  • a korosztályi csoport, mely gyakran egyet jelent a serdülő lakókörnyezetében élő gyermekcsoportokkal,
  • a média.[6]

De valóban elvárhatjuk-e bármely szocializációs tényezőtől, hogy a családi defektusokat korrigálja?

Ki az, aki a média kiegyenlítő, segítő szerepét feszegeti? A médiától nem várhatja senki, hogy a családi veszélyhelyzetet megoldja, vagy a bajok orvoslására receptet adjon. Megelégszünk azzal, ha nem rombol.

A média hatását elemezve a tudományos közvélemény négy, egymással homlokegyenest ellenkező elméletet alakított ki: a katarzis-, a stimulációs, a habitualizációs és az inhibíciós elméletet.[7] Ezek a tudományos tételek a média és az erőszak összefüggéseit vizsgálják. Az elméletek tartalmilag "erősen rácáfolnak" egymásra, abban viszont alkalmasint megegyeznek, hogy a média bármiféle negatív hatása csak akkor érvényesül, ha a gyermek kiegyensúlyozott szocializációja valamilyen oknál fogva csorbát szenvedett.

Ugyanez a helyzet a korosztályi csoporttal. Örülünk, ha a gyermeket deviáns csoportok - melyek régen hippi, rocker, punk csoportosulást jelentettek, ma pedig többnyire skinhead, sátánista és szektás közösségek formáját öltik - nem szippantják be. A serdülő generációban a korosztályi csoport befolyása jóval nagyobb hatással van a fejlődésben lévő személyiségre, mint bármely más szocializációs tényező. A jelentősége azért különösen fontos, mert a gyermek ebben a közegében tanulja meg új szerepeit (például a nemi szerepeket), és itt kap lehetőséget arra, hogy - a felnőttek világának kontrollja nélkül - magát kipróbálja, helyét önállóan kialakítsa vagy megtalálja egy csoporton belül. A gyermek személyiségfejlődésének ebben a kritikus szakaszában megjelenő deviáns korosztályi csoport nagyobb szerepet kaphat, mint az iskolában őt körülvevő társai. Az iskolai kortársak két okból nem gyakorolnak különös hatást a gyermekre: egyrészt, mert az iskolaválasztással - az esetek nagy részében - a szülő a gyermek számára olyan közeget választ vagy igyekszik kiválasztani, amely az otthon megszokott értékeket hordozza; másrészt, mert az iskola a felnőttek alkotta szabályok keretei közt hagyja csak érvényesülni a csoportbefolyásokat.

A csoportbefolyás, mely legtöbbször a fiatalkorú lakókörnyezetében jelentkezik, ott juthat - az iskolával szemben - primátushoz, ahol a szülői háttér funkcionálisan vagy strukturálisan tökéletlen.

A korosztályi csoport és a közvetlen lakókörnyezet befolyása tehát ritkán nyújt támaszt a családjában szenvedő kiskorúnak. Vannak ugyan örömteli esetek, amikor a kortárscsoport segít: például egy osztályközösség vagy annak néhány tagja felkarolja az otthon bántalmazott gyermeket. Ebben az esetben azonban háttérként jelen van az iskola, a pedagógusok sugalmazó befolyása.

Az iskola az egyetlen szocializációs tényező, amelytől elvárhatjuk a család okozta sérelmek korrigálását. Ez azért indokolt, mert az iskola államilag finanszírozott, intézményesített tudásközvetítő és szocializációs intézmény.

 

Az iskola: képes lehetne rá

Hogyan és mikor jutott az iskola ilyen kiemelt pozícióba? Mi határozza meg az iskola szerepét?

Az iskola feladata a 19. században

"...elsősorban a világi tudás és a műveltség, az érettséghez, felnőttséghez szükséges készségek kialakítása, ismeretek megtanítása, a jártasságok gyakoroltatása lett." [8]

Az iskolarendszer fejlődésével egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítottak az életkori sajátosságoknak megfelelő testi, szellemi fejlődésnek, miközben a lelki és spirituális fejlődés háttérbe szorult. Ez a testi, erkölcsi és szellemi nevelés a múlt században és még a századelőn is azt a nem titkolt célt szolgálta, hogy az iskolarendszer a közjó számára erős katonákat, bölcs és etikus közéleti szereplőket, zseniális gondolkodókat és művészeket adjon. A cél mára - részben utilitarista nézetekre alapozva - megváltozott. A társadalomtudományokkal foglalkozók napjainkra "kikalkulálták", hogy a közjó elvárásainak a terhe alatt megnyomorodott felnőtt többe kerül a társadalomnak, mintha az iskola kiegyensúlyozott, egészséges lelkű egyéneket nevel. A nevelés célja az lett, hogy a diákok képesek legyenek megtalálni az egyéniségüknek megfelelő életmódot, élethivatást, és személyiségüket kiteljesítsék.[9] A mai élet efféle "pszichologizálásának" az lett az eredménye, hogy kialakult a James Nolan szociológus által "terapeuta államnak" nevezett jelenség: a kormány igyekszik kielégíteni a polgárok belső, lelki szükségleteit, és sikere azon múlik, mennyire képes elérni, hogy az emberek jobban érezzék magukat a bőrükben. A kaliforniai "önbecsülési mozgalom" - amikor az iskoláknak kötelességük volt erősíteni a gyermekek önbecsülését, ennek érdekében megóvták őket attól a félelemtől, hogy esetleg nem képesek megfelelni holmi fölösleges viselkedési normáknak - csupán halk visszhangja a három nemzedékkel korábban kezdődött szellemi áramlatoknak.[10]

Az iskolának a cél, illetve a gondolkodás megváltozásával számos új feladata lett. A tanítás, erkölcsi nevelés, testnevelés hagyományos triásza megmaradt, sőt az iskola még ma is elsősorban tudásközvetítő. Ezenfelül azonban az emberi lélek szubjektív vizsgálatának nehézségeivel is szembekerült a pedagógus. Ma már a jó pedagógus egy személyben: gyógypedagógus, kommunikátor, csoportdinamikai szakértő, pszichológus.

A társadalomban bekövetkezett változások felszínre hoztak számos problémát, amelyekkel a korábbiakban egy pedagógus csak kivételes esetben találkozott. A pedagógia fejlődése elkerülhetetlenné tette azt, hogy a tanárok szembesüljenek azzal, hogy a diákok gondjai nem egyformák, így ezek egyénre szabott segítséget igényelnek. A hátrányokkal küzdő gyermekeket az alábbi kategóriákba sorolta a tudomány:

  • anyagilag jelentős lemaradást mutatók;
  • veszélyeztetettek;
  • fogyatékosok;
  • tartósan betegek;
  • szociálisan inadaptált gyermekek;
  • deviánsok (szabálysértők, törvénysértők, bűnelkövetők);
  • figyelemzavaros, motoros nyugtalansággal küzdő, tanulási zavaros (FI-MO-TA tünetcsoport).

Ezek észlelése és személyre szóló korrigálása is beépült azok közé a feladatok közé, amelyek a tanároktól újabb és újabb szaktudást igényelnek.[11]

Az elmúlt negyven évben a pedagógia fő funkciója a szocialista embertípus megformálása volt. Feladatköre nem módosult a 19. századi polgári értékrendben megszokott közösségi emberideál megalkotásához képest, mindössze az ideológiai körítés változott. A poroszos drillen nem kellett túllépni, a módszerek tehát kissé megcsontosodhattak.

A múlt rezsimben működött egyfajta kontraszelekció. A központi hatalomnak ugyanis nem állt érdekében, hogy a szocialista embertípus nevelésével megbízott réteg szellemileg a hatalom fölé emelkedjen, vagy bármilyen módon kritizálja azt. Az ideológiai szempont ily módon elsődleges szerepet játszott a pályán történő elinduláskor. Így korántsem biztos, hogy a gyermekekhez legjobban értő és a szakterületén a legjobb eredményeket felmutató emberek választották élethivatásul a pedagóguspályát. (Ugyanakkor megjegyzendő, hogy a párt-, illetve ideológiai vonalon érvényesülő tanárok mellett a csendben, lelkiismeretesen dolgozó tanárok csapata kiemelkedő eredményeket produkált a szocialista évtizedekben is.) Sajnos ez a kontraszelekció manapság is jellemző, sőt mintha erősödne is. A tanári pálya napjainkban olyannyira nem jelent vonzerőt a fiataloknak, hogy választása nagyon sokszor maradékelven működik. Már az egyetemi és főiskolai felvételi pontszámoknál megfigyelhető, hogy igen alacsony teljesítmény is elégséges ahhoz, hogy valaki pedagógusnak tanulhasson. Az azonban, hogy valaki tanárképző főiskolán vagy bölcsész-, illetve természettudományi karon végez, még korántsem jelenti azt, hogy pedagóguspályán fog elhelyezkedni. A nagyon elhivatottakon kívül, gyakran azok maradnak a katedrán, akiknek nincsen lehetőségük változtatni. Nem kizárt, hogy a leginkább immobilis réteg marad a gyerekek mellett, amiből egyenesen következik, hogy a gyerekek nehezen fogják azt a tanáregyéniséget példaképüknek tekinteni vagy megbecsülni, akiről sugárzik, hogy pályaválasztását és pályán maradását a kényszer szülte. Az elmúlt tíz évben, úgy tűnik, nem sok minden történt annak érdekében, hogy a pedagógusokat frusztráló anyagi, társadalmi és erkölcsi alulbecsültség megváltozzon. Talán korunk hatalmi elitjének sem érdeke, hogy olyan tanárok neveljék a felnövő generációkat, akik józan, szelektív gondolkodásra képesek?! Akik képesek megmutatni egy probléma színét és fonákját is, legyen szó akár a politikai hatalomról?!

 

A pedagógus: szerepmeghatározási krízisben

Az iskola azonban nemcsak feladatkörét és "személyi bázisát" tekintve deficites. Az iskola és a benne foglalkoztatott pedagógusok szerepmeghatározási krízissel küzdenek. A szervezetpszichológia szerint egy társadalmi szerveződés működése akkor lehet eredményes, ha a felszínen megjelenő és a felszín alatt rejlő értékek egymással összhangban vannak, s az intézmény - önnön erényeinek ismeretében - magabiztos szerepet tud képviselni. Schein szerint a társadalmi konstrukciók működése hasonló az egyénhez, így "a szervezet tudatalattijában" összegyűlő élményanyag, értékek, hiedelmek, érzelmek és attitűdök befolyásolják az adott szerveződés önbizalmát és a kifelé megfogalmazható képet. Egy intézmény önértékelését befolyásolják a felszínen megjelenő szerepek is: a közös történelem, a ceremóniák, a látványos szimbólumrendszer.[12] A fentiek megléte - együttesen - határozottabbá tehetné egy intézmény működését és megjelenését a társadalomban. Az iskola azonban ezzel a szimbólumrendszerrel nem rendelkezik: a ceremóniái kiürültek, a katedra, a feketetábla nem sugároz tiszteletet, s a vesszőköteg már nem lóg az osztályterem falán.[13] A tanári kar is kevés kohéziós erővel rendelkezik, s kevés olyan jelképet tudhat magáénak, amely ezt az összetartást stabilizálná. A nevelő nem rendelkezik az orvosra vagy a jogászra jellemző speciális szakszókinccsel, mellyel el tudná határolni magát a többi értelmiségi foglalkozástól, nincsen fehér köpenye vagy talárja, az osztálynapló regisztrációs szerepe pedig elhalványulófélben van.

Az iskolának értékhordozó és értékközvetítő szerepet kell ellátnia, amelyet lényegesen megnehezít a társadalom anómiás állapota s a szabadosság túlzott térnyerése is.[14] A társadalomban betöltött szerepet nehezíti az iskola hagyományosan konzervatív értékhordozása, mely ellentétes a társadalmi környezet hordozta értékek nagy részével. A modern jóléti társadalmakban nagyon népszerűvé váltak az alábbi gondolatok: a fegyelmezés rossz, mert stresszt okoz; nem szabad az embernek önmagához sem túl szigorúnak lennie, mert a túlzott elvárások pszichológiai terheket jelentenek; a stressz árt az egyén autonómiájának; nincsen jó vagy rossz, csak vélemények vannak stb.[15] Ezeknek az elveknek az eredeti céljuk az volt, hogy a pszichológia eredményeit a nevelésben is népszerűsítsék és az egyén véleményszabadságát hangsúlyozzák. Széles körű térnyerésük azonban nem a célzott rétegeket érte el, ami konstruktív alkalmazásuk helyett arra adott alapot, hogy a gyermek (vagy leggyakrabban a szülő) ezen tételekre hivatkozással kikérje magának (vagy a gyermekének), hogy a pedagógus az ő (vagy csemetéje) egyéniségét a legkisebb mértékben is korlátozza, vagy bármilyen - magatartási vagy teljesítménybeli - elvárással a gyermek személyiségének fejlődésébe beavatkozzék. A jóléti társadalmakban népszerűvé vált pedagógiai elképzelések tehát újabb dilemmák elé állították a pedagógust. Ma már ugyanis nemcsak az átadandó értékek megfogalmazásában, kiválasztásában kerülhet az oktató zsákutcába, hanem elbizonytalanodhat a nevelés hogyanját, eszközrendszerét illetően is.

Az iskola szervezetszociológiai helyzete speciális: szervezetrendszere ún. hatalomkultúrára épülő. Ebben a szerveződési formában az igazgató posztja az egyetlen definiáltan vezető szerep. Ez a konstrukció jól képzett és tiszteletet érdemlő vezetőnél működhet, sajnos ez a ritkább eset.[16] A pedagógus pozícióját ez az iskolán belüli formátlan szerep tovább nehezíti. A bizonytalanságot tetézi a tanár teljes védtelensége. A tanár számára - bárhonnan éri is támadás - nincsen megfelelő védelem. A pedagógus legtöbbször az iskolaigazgató segítségére számít. Ő azonban gyakran azért nem képes megvédeni tantestületét, mert az intézet fenntartójával harcol az iskola létéért vagy beosztottjainak "mindennapi kenyeréért". A konfliktushelyzet általában ebben a szituációban éleződik ki: a tanár sérelmezi, hogy igazgatója nem áll ki mellette, s mivel erre nincsen lehetőség, a konfliktus elvarratlan. A feszültség a tanulón csapódik le, ami újabb összeütközéshez vezet: immár a pedagógus és a diák közt. Ez továbbgördül, és kialakul a szülő és a gyermek vitája, amely sokszor a tanár és a szülő "összecsapásával" végződik. A kör ezzel bezárult. A pedagógus pedig vár a védelemre, de kitől...?! A pedagógus kiszolgáltatottsága legtöbbször titokban marad, és a nevelők az iskola belügyeként igyekeznek megoldani a helyzetmeghatározási problémát.

Mikor kerülnek a felszínre a pedagógus komplex feladatának nehézségei és a szerepmeghatározásproblémái?

A fentiekben felsorolt konfliktushelyzeteken túl akkor is, amikor a pedagógus a gyermek problémáival szembesül, és érzi az eszköztelenségét. Mivel nem kap kellő tiszteletet sem a társadalom, sem a diákjai részéről, amikor neki kell a gyermek érdekeit képviselnie másokkal szemben, különösen kényessé válik a pozíciója, hiszen ez esetben kénytelen kilépni az iskola "védő falai" közül.

 

A gyermekvédelmi felelős: státusa bizonytalan

Hogy a pedagógus képviselni tudja a gyermek érdekeit, és segíteni tudjon rajta, észre kell vennie a gyermek problémáit. Ennek kapcsán két kérdést szükséges tisztázni. Az egyik: Van-e olyan személy az iskolában, akinek törvény szabta kötelezettsége a gyermek problémáinak észlelése? A második: Melyek azok a problémák, amelyekre az iskolának fel kell figyelnie?

Az első kérdésre az 1997. november 1-je óta hatályos gyermekvédelmi törvény ismeretében látszólag egyszerű a válasz. A gyermekvédelmi felelős feladata a gyermek problémáinak érzékelése. De miért nem tűnik kívánatosnak ez a pozíció? Miért nem "tülekednek" a pedagógusok a "gyermekvédelmis" státusért? Azért, mert a státus bizonytalan. Az iskola szervezetrendszerében ugyanolyan körülhatárolatlan, mint az iskola és a pedagógustársadalom szerepe az össztársadalmi kontextusban.[17]

Jó példa erre az alábbi történet. Egy alkalommal gyermekvédelmi felelős tanárok számára pszichológusok fejlesztő tréninget szerveztek. A csoportos tanácskozásoknak az "esetmegbeszélés" címet adták, hogy ne riasszák el a résztvevőket. A kurzusra eredetileg tizenhárman jelentkeztek, majd lemorzsolódás után kilenc fő maradt.[18] A beszélgetések kezdetén a megjelentek elutasították a gyermekvédelmis megnevezést, és úgy érveltek, hogy ők elsősorban pedagógusok, és csak másodsorban gyermekvédelmi felelősök. Ebből az derült ki, hogy ez a státus nem egyenértékű a tanáréval az adott kisközösségen belül, mely alábecsültség "a kinn is vagyok, benn is vagyok pozícióból" adódhat.

A gyermekvédelmi felelősök bizonytalan önértékelését és értékválasztását mutatja az a felmérés, melyet a fenti csoportban végeztek. A kurzus elején hét problématípust kellett rangsorolni súlyosságuk szerint: az antiszociális viselkedést, az agressziót, az apátiát, az iskolai problémákat, a patológiás eseteket, az instabilitást és a regresszivitást. A résztvevők a megbeszéléssorozat elején a fenti sorrendben helyezték el a problémákat, a súlyosabbtól a kevésbé súlyos irányba haladva. A program végén a hét krízisszituációt újra rangsoroltatták. Az eredmény nagyban módosult: az iskolai problémák az utolsó helyre kerültek, míg a patológiás szituációk "felküzdötték" magukat az első helyre. A rangsorváltozással a gyermekvédelmis értékválasztása közelebb került a pszichológus által felállított rangsorhoz, és talán a valós világban komoly kihívásokat jelentő problémák sorrendjéhez is.

Az eset a gyermekvédelmi felelős köztes helyzetéről árulkodik. Ideális körülmények között ugyanis ez a poszt sokszínű gondolkodásmódot igényel. A gyermekvédelmi felelős feladatköre számos elemet szintetizál a pedagógus, a szociális munkás és a pszichológus munkájából is. A munkakör éppen azért megterhelő, mert ezek közt meg kell találni a kényes egyensúlyt, amit nehezít az, hogy a pedagógusok gyakran hajlanak arra, hogy a tanteremben történő eseményeknek nagyobb fontosságot tulajdonítsanak, mint az iskola falain kívüli történéseknek és a gyermek egyéb dilemmáinak, problémáinak. Ezen célszerű lenne - a pszichológus gondolkodásmódjának legalább részbeni elsajátításával - változtatni!

Tünetek: a korrekció segítői

Az eddigiekből látható tehát, hogy melyek azok a problémák, amelyeket a pedagógusnak észlelnie és a megoldás érdekében további segítő fórumokra közvetítenie kell. Az alábbiakban azokat a tüneteket vesszük sorra, amelyek gyakorta megelőzik a súlyosan deviáns magatartásformákat, szélsőséges esetben abűnelkövetést vagy az áldozattá válást.

A krízishelyzeteket a veszélyeztetettség tényezőin keresztül a legcélszerűbb bemutatni, bár terjedelmi okok miatt ez inkább csak egy-egy jelenség felvillantását jelenti. Ahhoz, hogy a veszélyeztetettséget teljességében tudjuk vizsgálni, célszerű négy szegmensét meghatározni:

  • szociális (anyagi) veszélyeztetettség,
  • egészségügyi veszélyeztetettség,
  • környezeti veszélyeztetettség,
  • magatartási okokra visszavezethető veszélyeztetettség.

Logikailag ezek a tényezők sokszor állnak egymással oksági viszonyban. Ha egy képzeletbeli lépcsőt állítanánk fel, az egészségügyi és az anyagi veszélyhelyzet állna egy szinten, amelyek önmagukban is generálhatják a bűnözést, de sokkal inkább azáltal, hogy súlyosbítják a környezet veszélyforrásait. A magatartási veszélyeztetettség általában már súrolja a kriminalitás határát, így ezt okozatként fogom elemezni.

Az anyagi veszélyeztetettség a leggyakoribb (ez országosan száz-, kétszázezres, míg a többi tényező maximum az ötvenezres nagyságrendet éri el), és ezt mutatja egy Heves megyei vizsgálat is, melyet százhárom gyermekvédelmi felelős körében készítettek,[19] és amelyben a válaszadókból hatvanöt személy arról vallott, hogy a leggyakrabban anyagi gondok miatt keresik meg őket. Ennek azonban az is oka, hogy a szülő ennek "felvállalását" tartja a legkevésbé kínosnak, és a segítségnyújtás formája ebben az esetben a legegyértelműbb.

Az anyagi veszélyhelyzet sokszor párosul a gyermek egészségügyi veszélyeztetettségével is. Egri gyermekvédelmi felelős beszámolt olyan esetről, amikor a tizenhárom éves kislány azért nem tudott osztálykirándulásra menni, mert Alzheimer-kóros édesanyját kellett ápolnia. Ha megoldást nem is, de segítséget itt is nyújtott az elhivatott gyermekvédő: "családsegítős" és alapítványi összefogással szerzett tolókocsit a szenvedő anyának. A történet szomorú folytatása már átvezet a környezeti veszélyeztetettség kategóriájába: az alkoholista apa ugyanis "elitta" a tolókocsi árát, így a családot az apa ettől a segítségtől is megfosztotta. A környezeti veszélyhelyzetek közül a leggyakoribb az alkoholizmus, a veszélyeztetettség hátterében az esetek 60-70%-ában ez áll.[20]

Az alkoholista környezetben felnövő gyermek helyzete nemritkán súlyosbodik az alkoholista szülő részéről elszenvedett bántalmazással, mely nem mindig közvetlenül a személye ellen irányul, hanem sokszor a kiskorú anyja vagy testvére ellen. A fenti esetben is gyakran megütötte az alkoholista apa beteg feleségét gyermekei szeme láttára.

A fizikai vagy szexuális bántalmazás két szempontból is releváns: egyrészt azért, mert kirívó esetben ez a magatartás eljuthat a büntetőjog határára is.[21] Másrészt azért lényeges, mert devianciagerjesztő hatása van. Az ENSZ nők elleni erőszakról szóló 1993-as dokumentuma plasztikus számadatokkal bizonyítja, hogy a deviáns viselkedés hátterében, a "deviáns" magatartású múltjában gyakran megjelenik az elszenvedett erőszak:

  • "az elszökött gyermekek 80%-a bántalmazó otthonból menekül;
  • a fiatalkorú elkövetők négyszer olyan gyakran származnak bántalmazó családokból, mint az összes gyermek;
  • a bántalmazó férfiak több mint 70%-a maga is tanúja volt anyja megverésének,
  • a bántalmazó otthonokban felnövekvő fiúk négyszer olyan gyakran létesítenek erőszakos intim kapcsolatot, huszonötször gyakrabban követnek el nemi erőszakot felnőttként, hatszor gyakrabban lesznek öngyilkosok, mint a többi gyermek; 74%-kal gyakrabban követnek el bűncselekményt mások ellen, huszonnégyszer gyakrabban követnek el szexuális támadást felnőttként, ezerszergyakrabban fognak erőszakos cselekményeket végrehajtani partnerük vagy saját gyermekük ellen."

A fenti számadatok ékesen bizonyítják a veszélyeztetettségi tényezők összefüggéseit; az utóbbi példák pedig átvezetnek a magatartási veszélyeztetettség témaköréhez.

Az iskolában az áldozattá válás és a későbbi tragikus történések közötti összefüggés még nem annyira nyilvánvaló, mint ahogyan ezt az ENSZ-dokumentum közzéteszi. A jelzés még áttételesebb, a gyermekek körében előforduló pszichés és szociális problémákat azonban semmi esetre sem lehet bagatellizálni.

A látszólag legkisebb és legkönnyebben kezelhető probléma: a szorongó gyermek, akit a pedagógusok nagy része csendes, szófogadó, magatartászavarral nem küzdő gyermekként tart számon. Pedig a pszichiátria mai állása szerint a generalizált szorongásos tüneteket[22] mutatók közül a későbbiekben nagyon sokan válnak komolyabb pszichés terhek hordozóivá, amiből kialakulhat felnőttkori depresszió vagy más patológiás elváltozás.

depresszióról tudjuk, hogy az öngyilkosságok hátterében 90%-ban megtalálható. S minthogy ez sajnos már gyermekkorban is előfordul, ezért itt is csak az időben történt észlelés segíthet. Az OBH 2760/2000. számú jelentése egy soltvadkerti tanyán történt tragédiáról számol be: egy 11 éves kislány apja brutalitása miatt követett el öngyilkosságot. A 2892/2000. számú OBH-jelentés pedig egy 2000 júniusában történt esetről ad számot: Bácsalmáson egy tizenkét éves kisfiú nyúlt ugyanehhez az "eszközhöz".

Önként adódik a kérdés, hol volt a gyermekvédelem? Senki nem észlelte és jelezte a problémát? Az ISKOLA sem?

Ahogy az önagressziót gyakran megelőzi a szorongás és a depresszió, úgy a bűnelkövető fiatalok múltjában is vannak olyan közös tünetcsoportok, amelyek hamar felszínre kerülnek. A tünetek megfelelő segítséggel kezelhetőek lennének. A nagyobb tragédiákat a korai beavatkozással megelőzhetnénk.

Nagyon gyakori a csavargás, az értelmetlen szabadidő-tevékenység, mely akkor tekinthető a legveszélyesebbnek, ha ún. menekülő csavargás (lásd fent bántalmazások). Ez megfelelő szabadidős programokkal elkerülhető lenne.

dohányzást különálló tünetként nem nevesíteném, azt azonban érdemes megjegyezni, hogy egy Heves megyei felmérés, amely gyermekotthonokban a drogfogyasztásról készült, megállapította, hogy nem volt olyan gyermek a drogfogyasztók, szipuzók közt, aki ne dohányzott volna.[23] Tehát a dohányzás nem önmagában, hanem következményei miatt jelent kritikus problémát.

A már említett drog- és az alkoholfogyasztás aggasztó méreteket ölt már serdülőkorban. Ahogyan azt Gönczöl Katalin egyik egyetemi előadásán megjegyezte: "Mi, kriminológusok hiába bíztunk az ország klasszikus alkoholista tradícióiban, a drog mégis megjelent és egyre népszerűbb hazánkban."

Szükségesnek tartom még megemlíteni a korai és felelőtlen szexuális életet, mely a prostitúció kialakulásának veszélyén túl olyan kilátástalan életutakat eredményezhet, amikor a leányanya állandó menedékhely-keresésre kényszerül, és a meggondolatlan szexuális kapcsolat következtében született gyermekét veszélyeztetettségre predesztinálja.

Végezetül a kérdés ómegája: a bűnelkövetés, mely mind gyermek-, mind fiatalkorban ugyanúgy tünet, mint a fentiekben felsorolt krízisek. A fiatalkori bűnelkövetés sokszor nem marad az iskola belügye, a tizennegyedik életévét betöltöttre ugyanis büntetőjogi felelősségre vonás vár. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a gyermeket kétszeresen büntetni kellene! E helyütt ismét hangsúlyozom, hogy a tünet kezeléseként ne a gyermeket büntessük azzal, hogy eltávolítjuk az iskolából. Érzékelve a probléma fontosságát, éljünk hatalmunkkal! Az iskola esetében ez azt jelentheti, hogy megkeresik a többi segítő szakmát, és azokkal együttműködve tesznek lépéseket a gyermek érdekében.[24]

A hatalom szó használata szándékolt volt! Ahogy végiggondoltam az iskola funkcióit, alkotmányjogi tanulmányaim sejlettek fel előttem. Az iskola funkciói meglepően egybeesnek a politikai pártok funkcióival. Az iskola érdekeket, problémákat szelektál, agregál, artikulál, jelez egyéb rendszereknek, a problémákat kanalizálja; az iskola szocializál, értéket hordoz és közvetít; kitermeli a következő pedagógus nemzedéket. Az iskola rendelkezik még egy pluszfunkcióval, és ez a korrekció. Ezt a korrekciót az iskola már a tudás közvetítésével is elősegíti. A statisztikák ugyanis egyértelműen jelzik, hogy a magasabban iskolázottak közt kevesebb a bűnelkövető. Ez az összefüggés azonban nem az iskola tudásközvetítő szerepe és az alacsony kriminalitás közt van, sokkal inkább arról árulkodik, hogy akit az iskola - a fenti funkciók, helyes gyakorlásával - meg tudott és bent tudott tartani az iskolarendszerben, azt képes volt visszatartani a bűnelkövetéstől, és be tudta vezetni a normakövető társadalom közösségébe. A korrekció tehát csakis azösszes funkció együttes gyakorlásával lehet eredményes.

Hiszek abban, hogy a pedagógusok, a gyermekvédelmi felelősök HATALMA - nem a szó diktatórikus értelmében, hanem a pozitív befolyásolás hatalmaként - VALÓS és használandó a gyermekek érdekében!

Footnotes

  1. ^ A cikk az Ajkán, 2000. november 17-én megtartott pedagóguskonferencián elhangzott előadás írásos változata.
  2. ^ Orell Ferenc János: A gyermekvédelem rendszerének, illetve a fiatalkorúak büntetőjogának gyakorlatából, ügyészi szemmel. Magyar Jog, 1994. 8. sz. 491.
  3. ^ Strauszné Simonyi Erzsébet: A gyermek- és ifjúkori antiszocialitás és deviáns viselkedés. Gyermek és Ifjúságvédelem című tanulmánykötet. Comenius Bt. Pécs, 1997, 104.
  4. ^ Filó Erika: Családjogi Füzetek. Oktatási segédanyag. Pécs, 1996, Janus Pannonius Tudományegyetem.
  5. ^ Jékli Sándor: A Gyermekjóléti Szolgálat ismertetése. Gyakorlati útmutató (megjelenés alatt).
  6. ^ Korinek László: A család szerepe a gyermek- és fiatalkorúak szocializációjában (Dolgozatok a közgazdaság-tudományok köréből). In Tanulmánykötet Hoóz István tiszteletére. XII. évf. Pécs, 1988, Janus Pannonius Tudományegyetem Közgazdaság-tudományi Kar.
  7. ^ Korinek László: A bűnözés visszatükröződése. Latens bűnözés, bűnözésábrázolás, félelem a bűnözéstől. Kriminológiai Ismeretek: Bűnözés - Bűnözéskontroll. Budapest, 1996, Corvina.
  8. ^ Somlai Péter: Szocializáció. Budapest, 1997, Corvina Kiadó.
  9. ^ Buda Béla: Iskolai mentálhigiéné. Álmok, dilemmák, lehetőségek. In Iskolai mentálhigiéné (tanulmányok). Szerk. Kézdi Balázs
  10. ^ Francis Fukuyama: A Nagy Szétbomlás. Budapest, 2000, Európa Könyvkiadó, 109.
  11. ^ Strauszné Simonyi Erzsébet: Gyermek- és ifjúságvédelem. Pécs, 1997, Comenius Bt
  12. ^ Nagy László: Hol van az iskolai pszichológus helye? In Iskolai mentálhigiéné (tanulmányok). Szerkesztette: Kézdi Balázs.
  13. ^ Az a tény, hogy a vesszőköteg már jelképesen sincsen az osztálytermekben, sajnálatos módon még nem jelenti azt, hogy a tanárok gyakran nem vágynak arra, hogy figyelmeztetéseiknek testi fenyítéssel adjanak nyomatékot. 2001. január 15-én a TV2 arról tudósított, hogy Diósviszlón a pedagógusok bántalmazzák a gyermekeket. A híradás azt tanúsítja, hogy a fegyelmezés fenti módja a 21. században sem elképzelhetetlen (a szerző).
  14. ^ Ezt támasztja alá Francis Fukuyama alábbi gondolata is: "Az individualizmus természetesen a modern demokrácia sarokköve, de a túlzott individualizmus negatív hatással lehet a demokráciára, mivel megnehezíti a társadalmi kohézió kialakulását." In Francis Fukuyama: A Nagy Szétbomlás. Budapest, 2000, Európa Könyvkiadó, 86.
  15. ^ Az 1960-as években a Scientológiai Egyház keretében működő Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért is megfogalmazta a fenti elveket. Kritikátlan elfogadása napjainkban a jóléti államokban már nem jellemző, hiszen bebizonyosodott, hogy a túlzott individualizmus zsákutcába vezet. A szélsőséges egyházi csoportosulások azonban szívesen tűzik zászlajukra ezeket az elveket, félrevezetve támaszt kereső tagjaikat.
  16. ^ Nagy László: i. m.
  17. ^ Ez a poszt azért is lebecsült, mert sok helyen a pedagógus azért vállalja a gyermekvédelmis feladatot, mert nincsen meg a kellő óraszáma, vagy mert némi pluszjövedelemre kíván szert tenni. Ezt az állításomat részben személyes tapasztalatra, részben pedig Kerezsi Klára A budapesti kerületek bűnmegelőzési programmodelljei c. munkájában írottakra alapozom (a szerző).
  18. ^ Szilágyi Vera: A nevelési tanácsadó szerepe az iskola szocializációs feladatának megvalósításában. In Iskolai mentálhigiéné (tanulmányok). Szerkesztette: Kézdi Balázs. A kilenc résztvevőből mindenki nő volt. Ez a nemi arány - sajnálatos módon - a pedagóguspálya egészére jellemző. Egészségesebb volna, ha több férfi tanár is tanítana, ehhez azonban természetesen a pedagóguspálya presztízsét helyre kellene állítani (a szerző).
  19. ^ Heves Megyei Pedagógiai Intézet 1999-es felmérése 103 gyermekvédelmi felügyelő körében.
  20. ^ A gyermekvédelmi felelősök között végzett - nem reprezentatív - felmérés adatai is arról számolnak be, hogy - százháromból tizennyolc gyermekvédelmisnek - legtöbbször a szülő alkoholista életmódjával kell megküzdenie a gyermek érdekében.
  21. ^ "Kevésbé" súlyos esetben a Btk. 195. §-a alatt, a kiskorú veszélyeztetése nevű tényállás szabályozza a problémát, súlyosabb esetben önálló: élet, testi épség elleni vagy szexuális bűncselekmények körében nyer szabályozást a magatartás.
  22. ^ Tringer László (SOTE Pszichiátriai Klinika): A generalizált szorongás.
  23. ^ Tóth Gabriella: A gyermekvédelmi gondoskodás alatt álló fiatalok és a drogfogyasztás kapcsolata. Szakdolgozat. Debreceni Egyetem, Hajdúböszörményi Wargha István Pedagógiai Főiskolai Kara. 33.
  24. ^ A segítő szakma jelen esetben szociális munkást, pszichológust, esetleg lelkipásztort vagy családsegítőt jelent. A pedagógusnak azonban probléma esetén a legcélszerűbb a gyermekvédelem információs központjához fordulni, mely 1997 novembere óta a Gyermekjóléti Szolgálat. A Gyermekjóléti Szolgálat feladataira és szervezeti problémáira e helyütt nem térek ki részletesen, ez egy másik publikáció tárgya.