Olvasási idő: 
13 perc

Az Iskolakultúra, avagy a konferenciák és tematikus számok világa

Géczi János: Az iskola kultúrája: nevelés és tudomány. Iskolakultúra-könyvek 31. Pécs, 2006.

Az Iskolakultúra egyike a Magyarországon legkésőbb, de a rendszerváltást követően talán legelsőként alapított neveléstudományi profilú szaklapoknak. Innovatív, bizonyos tekintetben mégis megörökölt és kitaposott úton haladt a hagyományteremtés biztos nyomvonalán. Adódik azonban a kérdés: Hogyan változtak a kezdetekkor meghatározott és a ténylegesen megvalósuló szerkesztői koncepciók az elmúlt másfél évtized folyamán? Módosultak-e egyáltalán az Iskolakultúrával kapcsolatos intézményi és egyéni törekvések, és ha igen, minek köszönhető mindez? Hol tart ma a lap szakmai karrierje? Géczi János, a folyóirat főszerkesztője monográfiájában – Az iskola kultúrája: nevelés és tudomány – ezeket a kérdéseket is taglalva arra vállalkozott, hogy hazánkban egyedülálló módon megelevenítse az olvasóközönség számára az Iskolakultúra elmúlt 15 évének eseménytörténetét. A kötet témája tehát igazi nóvum. Magyarországon (eddig) még senki sem vállalkozott arra a többé-kevésbé hálás feladatra, hogy egy sajtótermék – legyen szó akár tudományos, akár bulvárlapról – históriáját részletekbe menően feltárja.

Géczi János sokoldalú személyiség. 1991 szeptemberétől áll az Iskolakultúra szerkesztőségének élén, a Pannon Egyetemen tanszékvezető, a Pécsi Tudományegyetem Neveléstudományi Intézetében docens munkatárs, és az Oktatás és Társadalom Neveléstudományi Doktori Iskolában alapító tanár. Legutóbbi könyvében főszerkesztői szerepének előnyeivel élve – hiszen ki ismerhetné nála jobban az Iskolakultúra múltját és jelenét? – objektív képet próbál adni a lapban 1991 és 2005 között napvilágot látott tanulmányok, kritikák, hírek, aktuális kutatások világáról, a szerkesztőségben lezajlott személyi, tárgyi és anyagi feltételek változásairól, a megjelenést befolyásoló egyéb tényezőkről.

A mű megszületése egy hosszabb folyamat eredménye. A szerző néhány korábbi tanulmányában már foglalkozott a folyóirat létrejöttének körülményeivel és a társlapok helyzetével.[1] A monográfia – amely tulajdonképpen az Iskolakultúra-könyvek legújabb kötete is egyben – 191 oldalon kalauzolja végig az érdeklődőket, s tartalmilag két nagyobb, azon belül pedig sok kis egységre osztható.

Az első, terjedelmesebb rész a lapalapítás előzményeit, az egyes évfolyamok kiemelkedő munkáit, a finanszírozásban bekövetkező módosulásokat helyezi górcső alá. A rövid bevezetőből kiderül, hogy az Iskolakultúrát 1991 szeptemberének utolsó napjaiban alapították az Országos Közoktatási Intézet (OKI) égisze alatt, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium (MKM) anyagi támogatásával.

A könyvet olvasva azt mondanám, hogy az I. évfolyam kiadása komoly feladatnak bizonyult a szerkesztőségben dolgozó munkatársi gárdának, hiszen „új üstökösként” illett bemutatkozni, tisztázni és kialakítani a lap profilját a nyilvánosság és a szakma számára is. Inter- és multidiszciplinaritás, szakmai tájékoztató jelleg, közérthető nyelvezet, irodalmi szintű, tudományos ismeretterjesztő neveléstudományi szaknyelv képviselete, szélesebb, innovációra kész réteghez szólni: ezek lettek a legalapvetőbb célkitűzések. Az egyes lappéldányok állandó struktúrája is hamar körvonalazódott. A folyóirat elejére kerültek a kétharmad részt kitevő esszészerű cikkek, illetve tanulmányok, ezután következtek a szemleanyagok, végül a kritikai színezetű szövegek és a hírek. A lapnak a mai napig ilyen a szerkezete.

A II. évfolyamról szóló néhány oldalon Géczi János felsorolja, hogy alapvetően kik írtak az Iskolakultúra hasábjain. „Az általános iskolai, középiskolai tanárok mellett a folyóirat szerzői gárdáját a tanárképzésben, a kutatói státuszokon, a levéltárakban, illetve egyéb gyűjteményekben, közművelődési intézményekben, önkormányzati iskolairányításban, az MTA intézményeiben, a szerkesztőségekben, az alapítványokban és az OKI-ban tevékenykedő szakemberek képezték.”[2] Az előző részben megkezdett egy-egy mondatnyi annotációs jellegű cikkbemutatás folytatódik, de a publikált tanulmányokról már bővebben esik szó.

Az 1993. esztendő a végső rovatszerkezet kialakulásának ideje. A könyv összeállítója név szerint kiemeli a korábbi két év jelentős alkotóit, akik írásaikkal emelték az Iskolakultúra egyre magasabb színvonalát, és szót ejt azokról is, akik a III. évfolyamban vállalkoztak először a közlésre. A tematikus számok kiadásának igénye erősödik, amit az is bizonyít, hogy „1993-ban az Iskolakultúra kilenc száma jelent meg teljes terjedelmében tematikusan”[3] a 24-ből. Rövid tartalmi ismertetésük 15–20 sort tesz ki.

Az 1994. évről szóló passzusban egy-két statisztikai színezetű adalék gazdagítja a bemutatást. A tematikus számok egy-egy bekezdésnyi referálása folytatódik, kiemelve azt a tényt, hogy többségük külső támogatásnak – témája miatt esetenként a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium (KTM) szponzorálásának – köszönhette megjelenését. Az írásművek másik meghatározó részét néhány tudományos folyóirat (köztük az Iskolakultúra) szerkesztősége által kieszközölt, a századvég szellemi körképének megrajzolására irányuló konferencia anyaga képezte. 1994 más szempontból is nívós fejleményekkel gyarapította a lap arculatát. Számos nemzetközi gyakorlat (például a japán oktatási rendszer sajátosságai) kerülhetett előtérbe, és az Iskolakultúra szerkesztői közé bekerültek felvidéki, erdélyi és vajdasági szakemberek.

1995 a változások éve. Az eredményesebb anyagi boldogulás érdekében létrejön az Iskolakultúra Alapítvány, és a szerkesztőség átköltözik a budapesti Dorottya utcából a szintén budapesti Szent István körút 1. szám alá. A hangsúly ezúttal nem a publikációkon van; az említésre méltóakat csupán egy-egy mondatban összegzi a szerző.

1996-ban további változások történnek. Az Iskolakultúra a JPTE Tanárképző Intézetéhez kerül, és a korábbi 24 lapszám helyett 12 jön ki a nyomdából. Átalakul a folyóirat külső grafikai profilja, amely aztán egy évtizedig változatlan formában igyekszik megfelelni a modern világ igényeinek. Géczi János szavaiból kitűnik, hogy vezetése alatt már ekkor széles perspektívájú tudományos lapkiadás zajlik, hiszen a pedagógusszakma minél sokoldalúbb megközelítését tartják szem előtt. Statisztikai adatok ezúttal is szerepelnek, összegezve az évfolyam szerzőinek, közleményeinek számát és arányát.

Az 1997. év taglalásakor a lap főbb témakörei kerülnek előtérbe. A szerző a lapban publikáló személyek szerint csoportosít, és az általuk körvonalazott kutatások, illetve tanulmányok alapján annotál.

A könyvben az 1998. és 1999. esztendő eseményeinek számbavétele a legrövidebb, összesen 2,5 (1,5 + 1) oldal terjedelmű. 1998-ban ismét a tematikus számok jellemzőek. Közülük is kiemelhető a decemberi (12.) szám, amely teljes egészében a romapedagógiával és az ehhez kapcsolódó kulturális és oktatási kérdésekkel foglalkozik.

Az 1999-es év folyamán csak egy tematikus szám lát napvilágot, amely a Természettudományos nevelés a 21. században című nemzetközi konferencián elhangzott előadások kivonatát közli.

A 2000. évről szóló hosszabb szakaszt a blokkszerű ismertetés jellemzi. A romapedagógia, a balatonfüredi Iskolakultúra-nap, az iszlám civilizációtörténet, a kisebbségi nyelvoktatás egy-egy szelet a tortából. E kérdéskörök feldolgozói az évfolyam egyes számaiban lehetőséget kaptak kutatási eredményeik, személyes és szakmai álláspontjuk rendszerezett közlésére.

Az új évezred első évfolyamának – a 2001. esztendőnek – referálása a korábbi fejezetekben már megkezdett úton halad: a szerző a lap profilját alakító írásokat, az éppen aktuális kérdéseket felvető közleményeket tárja elénk néhány mondatban.

Az előző évek gyakorlatához híven 2002-ben is rendeztek olyan konferenciát – ezúttal Pedagógia és hermeneutika címmel –, amelynek előadásaiból bátran szemezgethetett az Iskolakultúra szerkesztősége. Géczi János kiemeli az év során megjelentetett, magas színvonalú empirikus vizsgálatokat felölelő publikációk sokszínűségét.

Ha a tematikus számok összeállítását nézzük, akkor 2003-at a konferenciák évének is titulálhatnánk. Az évfolyam további három gyöngyszeme: a Gáspár László-vita, a techno-house jelenség bemutatásának sajátos módszere és a 2000-ben lebonyolított PISA-felmérés hazai tanulságai.

A 2004. évi lapok megszületését említve a szerző örömmel konstatálja a kritikai rovat megerősödését. A hangsúlyosabb témaköröket kidomborítja, és sorba veszi az egyes tanulmányok létrejöttében közrejátszó személyeket.

2005 a könyv kiadását megelőző utolsó esztendő, amelyről Géczi János bővebben szót ejt. A Magyar Szociológiai Társaság Oktatásszociológiai Szakosztálya kétnapos összejövetele és a Kulturális örökség – kulturális vagyon című szimpózium széles palettát nyújtott az Iskolakultúra szerkesztőségének a publikálható tanulmányok kiválogatásához.

A tizenöt évfolyam prezentálását a kiadók, a finanszírozás és néhány statisztikai adat közszemlére tétele követi. A könyv első nagyobb egységét olyan függelék zárja le – A hazai neveléstudományi szaksajtó és az oktatás címmel –, amely Géczi János egy korábbi művében, többé-kevésbé ugyanebben a formában és tartalommal már helyet kapott.[4]

A könyv második része melléklet, amely számos alpontra tagolódik. A szerző először felsorolja a szerkesztőség munkatársait 1991-től egészen 2006-ig, majd egy részletes, műfajok szerinti repertórium következik az Iskolakultúrában megjelent publikációkról. A monográfia végén megtekinthetők a szerkesztőség (fénymásolt) alapdokumentumai, a folyóirat egykori és jelenlegi borítójáról és a munkatársakról készített fotók is.

A könyv alapvetően jól strukturált, könnyen átlátható, mégis multiperspektivikus. Tartalmában és témájában is újszerű, és az Iskolakultúra-könyvek régóta megszokott fekete-fehér borítója helyett vadonatúj, három színben pompázó forma köszön vissza ránk. A szerző igyekszik végig objektív maradni, és a tényekre szorítkozik annak ellenére, hogy maga is megélte az eseményeket. A mű szövegezése tömör és lényegre törő. Adatok tömkelegét tárja elénk egyéni vélemény minimális hozzáfűzésével. A monográfia alapos munka eredménye, de nem kap teret benne az Iskolakultúra folyóirat életében meghatározó szerepet játszó Iskolakultúra-könyvek sorozat történelme, témáinak és szerzőinek ismertetése. A tizenöt év alatt publikált tematikus számok, konferenciaanyagok annotálása részletes, míg bizonyos tanulmányok és kutatások felvázolása egy-két mondatra szorítkozik.

A példaértékű kötet tehát elkészült. Elolvasását követően talán mások is kedvet kapnak hasonló kutatások folytatására. Egy elsősorban pedagógusok számára kiadott szakmai-tudományos folyóirat kulisszáiba nyerünk betekintést, felvillantva azokat a szempontokat, módszereket és eszközöket, amelyek egy főszerkesztő szemszögéből láttatni engedik saját országát.

 

Géczi János: Az iskola kultúrája: nevelés és tudomány. Iskolakultúra-könyvek 31. Pécs, 2006.

Footnotes

  1. ^ Időrendi sorrendben: A magyar pedagógiai szaksajtóról. In Csapó Benő – Vidákovich Tibor (szerk.): Neveléstudomány az ezredfordulón. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2001; A pedagógiai sajtó szerepvállalásai a hazai neveléstudományban. Iskolakultúra, XIII. évfolyam. 2003. 8. sz.; A folyóiratok szerepe a tudás közvetítésében. IV. Országos Neveléstudományi Konferencia. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 2004. október 20–22. In Lehmann Magdolna – Nikolov Marianne (szerk.): Tanulás, kommunikáció, nevelés. MTA Pedagógiai Bizottság, 2004, Budapest; Az Iskolakultúráról. Iskolakultúra, XV. évfolyam. 2005. 4. sz; A magyar pedagógiai szaksajtóról. In Pedagógiai tudásátadás. Iskolakultúra-könyvek 26. Pécs, 2005; A pedagógiai sajtó szerepvállalásai a hazai neveléstudományban. In Pedagógiai tudásátadás. Iskolakultúra-könyvek 26. Pécs, 2005; A folyóiratok szerepe a tudás közvetítésében. In Pedagógiai tudásátadás. Iskolakultúra-könyvek 26. Pécs, 2005.
  2. ^ Géczi János: Az iskola kultúrája: nevelés és tudomány. Iskolakultúra-könyvek 31. Pécs, 2006, 19. 
  3. ^ Géczi János: Az iskola kultúrája: nevelés és tudomány. Iskolakultúra-könyvek 31. Pécs, 2006, 24. 
  4. ^ A pedagógiai sajtó szerepvállalásai a hazai neveléstudományban. In Géczi János: Pedagógiai tudásátadás. Iskolakultúra-könyvek 26. Pécs, 2005, 81–94.