Olvasási idő: 
11 perc

Diesterweg és Herbart pedagógiájának összevetése

A 19. század neveléstörténetének Herbart mellett volt egy másik, szintén korszakos jelentőségű alakja, Wilhelm Diesterweg, aki pedagógiájában liberálisabb alternatívát testesített meg. A két elméletteremtő személyiség életművének legfőbb elemeit veti egybe az alábbi írás. Az összehasonlítás legfőbb következtetése, hogy a 19. századi német pedagógiában Herbart mellett létezett egy humanisztikusabb, a gyermeki természethez illeszkedő pedagógiai alternatíva, amely a reformpedagógiai gondolkodás egyik jelentős előzményeként vonult be a neveléstörténetbe.

Napjainkra talán kissé feledésbe merült az a tény, hogy Herbart egyik kortársa szintén a neveléstudomány rendszeralkotó teoretikusa volt: Friedrich Adolph Wilhelm Diesterweg. Nevét nálunk is ismerték, és amikor a herbarti pedagógia terjedni kezdett, néhányan inkább az ő nézeteit kezdték népszerűsíteni a herbarti pedagógiával szemben. A 19. század második felében tehát mindenképpen alternatívája lehetett volna Herbartnak, és a szakmai közvélemény némiképp megoszlott ez ügyben; a „harc” azonban végül Herbart javára dőlt el.

Általában mindenki egyetért abban, hogy Diesterweg pedagógiája valamivel liberálisabb, úgy is mondhatnánk, „humanisztikusabb” Herbarténál. Míg Diesterweg szabadelvű és szinte minden lényeges kérdésben Rousseau talaján áll, addig Herbart rendkívül konzervatív, és egész életében távol tartotta magát a demokratikus megmozdulásoktól. Ezenkívül Diesterweget az utókor a népiskolai oktatás harcosaként könyvelte el, Herbartot pedig a német középiskolák szószólójaként.

Néhány szó Diesterweg pedagógiájáról

Diesterweg (1790–1866) szerint a nevelés céljának megvalósítása csak öntevékenységen keresztül történhet: „Embernek lenni annyit tesz, mint öntevékenynek lenni.” „Amit a felnőtt ember vizsgálódás, kutatás (azaz öntevékenység) nélkül elfogad, annak nincs értéke, az ha kincs, reá nézve holt kincs.” Embereszménye tehát az ész által önmagát kormányzó, azaz erkölcsileg szabad személyiség. Itt Kant és Fichte szabadságfelfogását, Herder humanizmusát és Goethe organikus emberfelfogását szintetizálja. Diesterweg kijelenti: „Minden változtathatatlan, azaz változtathatatlannak nyilvánított dogma korlátozza az emberi szellemet és a mindig magasabb és magasabb ismeretekben való haladást hátráltatja.”

A nevelés legfőbb alapelveit a természetszerűségben, illetve a kultúraszerűségben látta. „A természet az emberben is hatalom. (…) Hallgassunk és ügyeljünk a természet szavára, járjunk híven azon az úton, melyet kijelölt.” Úgy találja, hogy ami „a gyermek természetével ellenkezik, ami természetellenesnek mondható, az feltétlenül elvetendő”. Erőteljes rousseau-i hatás érezhető itt.

Diesterweg kimondja: az oktatásnak a növekedő ember természetes fejlődési fokaihoz kell alkalmazkodnia. Ezt nevezi a fejlődésszerűség elvének. Ezenkívül felveti a differenciálás szükségességét az oktatásban. Ehhez az ún. „szubjektív módszer” szükségeltetik, azaz a tanulóktól függő, hozzájuk igazodó szempont a tantárgyi szemponttal szemben. (…) A tanító ne menjen tovább, míg a tanulóban nincs annyi erő, hogy a következő fokot öntevékenyen elérhesse. Ehhez azonban elengedhetetlen minden tanuló alapos megismerése. Ezek a szempontok majd csak jó ötven évvel Diesterweg halála után kezdenek megvalósulni a reformpedagógiák gyakorlatában.

Azonosságok és különbségek

Johann Friedrich Herbart (1776–1841) szerint a pedagógiának mindenekelőtt a pszichológiára és a filozófiára, ezen belül az etikára kell támaszkodnia. Diesterweghez hasonlóan Herbart is épít Kantra, főleg Kant etikájából merít, olyannyira, hogy magát is „kantiánusnak” vallotta. Diesterweggel ellentétben szembefordul Fichte idealizmusával, mert Herbart szerint a világra vonatkozó megismerésünk minden ízében objektív, a külső adottságok által determinált produktum. Herbart szerint tehát a pedagógia mint tudomány gyakorlatilag a filozófiától és a pszichológiától függ, amennyiben az etika célokat állít a nevelés elé, a pszichológia pedig az utat, az eszközöket és az akadályokat mutatja meg. Diesterweg sosem állította, hogy a pedagógiát a filozófiából és a pszichológiából kell levezetni.

Herbart éles különbséget tesz a pedagógia mint tudomány és a nevelés mint mesteri tudás között, míg Diesterweg pedagógiafogalmában a tudomány és a nevelési tevékenység egyaránt helyet kap.

Herbart szerint minden pedagógiai tevékenység alapja a gyermek nevelhetőségébe vetett hit. A nevelés célja pedig egyedül az erkölcsiség elérése, ezen belül a jellemszilárdság kialakítása. Mintha már előre vitatkozna a különböző reformpedagógiai irányzatokkal, ahol a gyermeki egyéniség mint egyfajta „önérték” jelenik meg. A továbbiakban ugyanis megállapítja, hogy „a puszta egyéniségekből rossz színmű születik, és a gyermekeknek jól felismerhető egyéniségük lesz anélkül, hogy jellemük volna”. Az akarás és az elhatározás ugyanis a tudatban megy végbe. Ezzel szemben az egyéniség tudattalan. A jellem ugyanis az egyéniséggel szemben csaknem elkerülhetetlenül harcban nyilvánul meg. Mindebből jól látható, hogy Herbart az egyéniséget és a jellemet is élesen elkülöníti: a puszta egyéniség önmagában semmi.

Diesterweg más elemekből rakja össze a pedagógiai célt. Nála a nevelés célja az ész által önmagát kormányzó, erkölcsileg szabad, autonóm személyiség. Ehhez azonban csakis az öntevékenységen keresztül juthatunk. Mint írja: „Embernek lenni annyit tesz, mint öntevékenynek lenni.”

Ezenkívül nagymértékben épít Pestalozzira, sőt Comeniusra is, amikor megfogalmazza a módszertannal kapcsolatos tanácsát: „oktass szemléletileg!”

Diesterweghez hasonlóan Herbart is támaszkodott Pestalozzira, pontosabban Pestalozzinak az ún. „elemi pontokra” (alak, szám, szó) vonatkozó tanítására, amikor megalkotta az oktatás fokozatainak elméletét, mellyel az ismeretszerzési folyamat formai-strukturális jellegét kívánta meghatározni. Ám míg Pestalozzi kérdésfeltevése ismeretelméleti szempontú, Herbarté a megismerés pszichikai folyamatának struktúrájára vonatkozik. Herbart azt mondja, hogy az önkéntelen figyelmen alapuló elmélyedésre a gyermek képes a tanító segítsége nélkül is, ugyanakkor az eszmélkedésre vagy a szintetizálásra, a magasabb rendbe való beillesztésre csak a pedagógus irányításával képes.

Mint korábban említettük, Diesterweghez hasonlóan Herbart is nagymértékben épít Pestalozzira, azonban Pestalozzitól eltérően az általános képzés és a szakképzés között éles cezúrát von, és nem számol a szakképzés emberformáló erejével, sőt a szakképzést kirekeszti a tulajdonképpeni nevelés fogalmából. Pestalozzi, de főleg Goethe már jóval messzebbre látott ebben a kérdésben.

Herbart szerint a gyermek akarat nélkül jön a világra. Mielőtt elhatározásra alkalmas valódi akarat fejlődne ki benne, a gyermeket a „vad rakoncátlanság” és a „rendetlenség” állapota jellemzi, amely nemcsak a felnőtteket zavarhatja, hanem magára a gyermekre is ártalmas lehet. Ezt a rakoncátlanságot erőszakkal kell letörni, mielőtt még valódi akarat bontakozna ki a gyermekben. Ellenkező esetben a gyermek vad hajlamai bontakozó akaratát társadalomellenes irányúvá teszik. „A gyermekeknek a felnőttekhez hasonlóan érezniük kell azt a nyomást, amelyet az emberi társadalomban mindenkinek el kell szenvednie; őnekik is tiszteletben kell tartaniuk a társadalom szabta korlátokat.”

Láthatjuk, hogy Herbart viszonya ebben a kérdésben Rousseau-hoz meglehetősen rossz, hiszen Rousseau szerint a gyermeki természet eredendően jó, a gyermekeket születésük után mi rontjuk el, a felnőttek, a társadalom, illetve a rossz nevelés. Herbart elutasítja továbbá azt a szintén Rousseau nyomán kialakult felfogást is, hogy a gyermek mindenre magától jöjjön rá. Diesterweg viszont még tovább is megy Rousseau-nál, és azt mondja, hogy kifejezetten el kell vetni, ami a gyermek természete ellen való, így az oktatásnak is a gyermek természetéhez kell igazodnia.

Mindemellett van néhány részletkérdés, amelyben teljes az összhang Herbart és Diesterweg között. Az egyik ilyen a szemléleti oktatás, amelyet Herbart is rendkívül fontosnak tart. Mint írja: „Fel kell használni a képekkel való szemléltetésnek minden segédeszközét.” A másik közös követelmény a tanító fejlett előadó-, illetve beszédkészsége. Diesterweg szerint fontos a szóbeli megfogalmazás világossága, tisztasága, illetve a tanító beszédének színvonala, mely hat a tanulók beszédkultúrájára is. A fecsegő tanító a hivatása terén bizalmatlanságot kelt. Herbart a tanító szabad előadását tartja a legbiztosabbnak, de szabadnak kell lennie, hogy zavartalanul hathasson. Ehhez szerinte is mindenekelőtt fejlett előadói képesség szükséges.

Hazai visszhangok

Mint már említettük, Magyarországon a 19. században már mindkét pedagógiai rendszert ismerték.

Diesterweg munkáinak hazai kiadását Bányai Jakab gondozta. A fordításokon kívül 1901-ben megszerkesztette az Útmutató Adolph Diesterweg műveinek magyar alkalmazásához című kötetet.

1880-ban Per Sándornak jelent meg munkája Herbart és Diesterweg címmel, melyben ő Herbart mellett teszi le a voksát. A herbartiánus pedagógia hazai elterjesztésében és hivatalossá tételében Kármán Mórnak és körének volt a legnagyobb szerepe, aki olyan fontos pozíciókat töltött be, mint a Közoktatási Tanács jegyzője, a Magyar Tanügy című folyóirat szerkesztője és a gyakorló főgimnázium igazgatója.

A herbartiánus pedagógiának persze akadtak itthon bírálói is. Garamszeghi Lubrich Ágost, a pesti egyetem neveléstudományi tanszékének első vezetője és professzora polémikus vitairatában (Herbart Bölcseleti Rendszerének Alaptévedései) gyakorlatilag ízekre szedi Herbartot, keményen bírálva annak metafizikáját, lélektanát, etikáját és neveléstanát egyaránt. Az ő tanszékvezetése idején egészen 1900-ig nem is tudott a herbarti pedagógia gyökeret verni a pesti egyetem pedagógiai tanszékén.

Felméri Lajos, a kolozsvári egyetem pedagógiatanára 1890-ben megjelenő A neveléstudomány kézikönyvében kora progresszív liberális társadalmi eszméire, valamint a természettudományok új eredményeire támaszkodva utasítja el Herbart és a Herbart-követők szerinte spekulatív pszichológiáját és pedagógiáját.

Talán nem véletlen, hogy nálunk pontosan az állami és egyházi befolyástól mentes iskolaügyért harcolók sorakoztak fel Diesterweg mögé. A küzdelem azonban a két tábor között végül a Herbart-hívek javára dőlt el, akik valószínűleg jóval többen is voltak. Véleményem szerint azonban a magyar iskolaügy és az iskolai-nevelési gyakorlat (benne a gyerekekkel) egyaránt sokat nyert volna, ha ez fordítva történik.

Irodalom

Dénes Magda: Johann Friedrich Herbart pedagógiája. Tankönyvkiadó, Budapest, 1979.

Herbart: Pedagógiai előadások vázlata. A „kisdednevelés” kiadása. Budapest, 1932.

Pukánszky Béla – Németh András: Neveléstörténet. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998.

Réthy Endréné: Friedrich Adolph Wilhelm Diesterweg: A tanítók tanítója. Magyar Pedagógia, 1991. 2. sz.