Olvasási idő: 
10 perc
Author

Egy ellentmondásos tantárgy margójára

Szubjektív reflexiók a társadalomismeretről

 

„…s mint talált tárgyat visszaadja…”

(József Attila)

 

A kiindulópont talán az az 1970-es évek közepéhez köthető emlék, amely első középiskolai Világnézetünk alapjai órámhoz fűződik. Az óra elején jelentkezett, majd felállt az egyik osztálytársam és a következő kérdést intézte a tanárhoz:

„Kaphat-e ötöst ebből a tantárgyból az a tanuló – jelesül ő –, aki református pap lányaként maga is hívő keresztény?” A tanárunk – aki az iskola párttitkára is volt – hosszan elgondolkodott, majd hangosan gondolkodva a következőket mondta:

„Bár a tárgy neve a »mi« közösen megalapozott és megszilárdított világnézetünkre utal, a marxizmus-leninizmusra, ha ezt jól megtanulod és fel is mondod, akkor nem tehetek mást, mint hogy ötöst adok neked.”

„Mi van akkor – kérdezte őszinte érdeklődéssel, cseppet sem provokatív módon az osztálytársam –, ha valamilyen kérdésben nekem más a véleményem és nem akarom meghazudtolni önmagam?”

„Nem tudom. Majd meglátjuk” – tárta szét a kezét a tanárunk.

Osztálytársam ötöst is kapott Világnézetünk alapjaiból, amiben csak azért vagyok biztos, mert végül mindenki jelest kapott – a „békés egymás mellett élés” jegyében. Egy kollégám mesélte, hogy később – a puhuló diktatúra időszakában – ő a következő „ajánlatot” kapta tanárától: a dolgozatokat írja meg „rendesen”, arra kap majd osztályzatot. A végére azonban odaírhatja a saját véleményét is a tanultakról, arról legfeljebb majd beszélgetnek az órán, vagy óra után. Valószínűleg akkor pedagógiai nyitottságnak tűnt számunkra ez az ajánlat. Ma már inkább az ellentmondás keserűbb oldalát érzem: a rendszerhazugságot magától értetődő dologként fogadtatta el ez a tanár, s tette a szocializáció alapjává.

Egyéb emlékem nem is maradt a Világnézetünk alapjai című tantárgy egy évéről. Valószínűleg kölcsönös unatkozásba fulladtak az óráink. Maga a kérdésfelvetés, a kettős normarendszer természetessé válása azonban mindmáig foglalkoztat.

Jellemző módon első munkahelyem megválasztásában és tanári pályám alakulásában is meghatározó szerepet játszott ennek a tárgynak a kettős (többszörös) normarendszere. Az 1980-as évek elején ugyanis egy jó nevű budapesti középiskola állást hirdetett történelem–tudományos szocializmus tantárgyak tanítására. Úgy gondolom, hogy ez az álláshirdetés az egyre „puhulóbb” diktatúra időszakában – finoman szólva – nem volt igazán vonzó a végzős tanárjelöltek számára, ezért egyedül jelentkeztem az állásra.[1] A felvételi beszélgetésen persze hamar kiderült, hogy nem kell „szocialista hittant” tanítanom. Az igazgató valamiféle adminisztratív félreértéssel magyarázta az álláshirdetés furcsa megfogalmazását,[2] és azt javasolta, hogy tanítsak filozófiát vagy szociológiát, de – némi egyeztetéssel – tulajdonképpen azt csinálok, amit akarok. Ez a felhatalmazás óriási lehetőséget biztosított egy magamfajta pályakezdő tanárnak: egyfelől kiváló képességű, érdeklődő és aktív diákokat, másfelől pedig olyan pedagógiai kereteket, amelyeket viszonylag szabadon tölthettem meg. Kezdetben amolyan beszélgetős-vitatkozó órákat tartottunk, később már filmeket néztünk, vendégeket hívtunk, s magunk is látogatásokat tettünk sok helyen (bíróság, szociális intézmények stb.) –, végül már egy rádióműsor rendszeres résztvevőivé is váltunk.

Furcsa módon tehát ebben a hazug keretben (lásd: tudományos szocializmus[3]) megtapasztalhattam a tanári szabadságot. Azt, hogy a pedagógiai munka tulajdonképpen kreatív közösségi élmény, amely során a tanár és a diák közösen hoznak létre valamit – tudást, felismeréseket, életre szóló tanulságokat.

 

*

A diákok szocializációját közvetlenül is segítő jelenismereti tantárgy fejlesztése és iskolai emancipációja az elmúlt évtizedekben szívügyemmé és egyúttal szakmai feladatommá vált. Aktív részese lehettem a rendszerváltás után a társadalomismeret tantárgy fejlesztésének: részt vehettem a nemzeti alaptantervek, kerettantervek és az érettségi követelmények kidolgozásában, taníthattam a felső- és közoktatásban, valamint különböző továbbképzéseken. Tapasztalataim azonban azt mutatják, hogy a társadalomismeret tantárgy nemcsak gyakorlatorientált küldetéstudata révén, hanem oktatáspolitikai helyzetét tekintve is sajátos kettős normarendszerben működik Magyarországon. Egyfelől – formálisan – látványos karriert futott be. Az elmúlt évtizedekben az aktuális politikai kurzusoktól függetlenül fokozatosan kiépült a tantárgy „infrastruktúrája” (a tantervektől a taneszközökön át a vizsgarendszerekig); tanárképzések, tanártovábbképzések, nemzetközi és hazai kutatások, fejlesztések és konferenciák egész sora jelezte az integrációs szándék oktatáspolitikai komolyságát. Másfelől viszont – az iskolai gyakorlatban, a diákok életében – ez a tantárgy lényegében nem létezik: elsikkad, a különböző szakos tanárok óraszámhiányát enyhíti, vagy a hagyományos tantárgyak (többnyire a történelem) óraszámát gazdagítja. A társadalomismeret tantárgy látszólag van, de valójában mégsincs. Mintha az iskolarendszer „se befogadni, se kilökni” nem tudná; mintha a magyar közoktatásban egy sajátos immunrendszer működne, amely csak a felszínen, csak látszólagosan engedné integrálódni ezt a tantárgyat.

 

*

Az osztályteremből nézve is furcsa ellentmondásokat kellett megélnem. Az 1990-es évek végén az egyik társadalomismeret órán egy általam különösen kedvelt diák jelentkezett, majd – ártatlan szemmel, de provokatív módon – körülbelül a következőket mondta-
kérdezte:

Nemrég került a kezébe a Nemzeti alaptanterv társadalomismeret tantárgyra vonatkozó szövege, amelyben azt olvasta: a tárgy alapvető feladata az, hogy „segítse a felnövekvő nemzedékeket eligazodni az egyre bonyolultabb társadalmi viszonyok között, támogassa sikeres társadalmi beilleszkedésüket.” „Akkor mi most mit fogunk tanulni?” Valami Legyetek jók, ha tudtok-féle „prédikációkat”, és ezzel „sikeres lúzereket” nevelek belőlük, vagy „hazudni, csalni, lopni” tanítom őket, hogy sikeresebben beilleszkedjenek a mai magyar társadalomba?

Nem emlékszem, hogy akkor mit is válaszoltam (meglehet, sikeresen töröltem tanácstalanságom élményét). Azt azonban tudom, hogy később is sokat beszéltünk a tényleges társadalmi viszonyok és a kívánatos közösségi együttélés ellentmondásairól, egy iskolai tantárgy szerepéről és lehetőségeiről: az értékrendről és értékválságról; a pedagógiai ethosz nevelési küldetéstudatáról; a tárgy értelmiségi szerepvállalásáról. Arról, hogy meg kell fogalmaznunk a kívánatos és élhető társadalom értékeit, meg kell ismernünk a reális társadalmi viszonyokat is, de persze a legfontosabb az, hogy olyan gondolkodási és cselekvési mintákat, erőt és hitet kapjunk a tanulás és a tanítás során, amelyeket hitelesen képviselni is tudunk életünk során. Valahogy így. A társadalomismeret tantárgy ellentmondásos viszonyrendszerének továbbélése azonban életre szóló „déjà vu” maradt számomra.

 

*

Az idei tanévtől megint bizonytalanná, látszólagossá és ellentmondásossá vált a társadalomismeret tárgy helyzete. Miközben a Nemzeti alaptanterv és a kerettanterv fejlesztési céljaiban és irányelveiben a korábbiaknál hangsúlyosabbá váltak a közvetlen szocializációra irányuló jelenismereti elemek (erkölcsi nevelés, hazafias nevelés, állampolgári nevelés, médiatudatosság), a tényleges iskolai gyakorlatot szabályozó tartalmi elemek szintjén inkább visszalépés történt. Megszűnt a társadalomismeret tárgy korábbi tantárgyi, illetve modultantárgyi státusza: a társadalomismeret korábbi tananyaga integrálódott a történelem tantárgyba.

Tantervelméleti szinten akár még igazolni is lehetne, hogy az általános és középiskolai történelmi tanulmányok végén kapjanak helyet a jelenre vonatkozó tanulmányok. A tényleges iskolai gyakorlatban azonban ez a sajátos aránytalan „társbérlet” több szempontból sem szerencsés. Legfőképpen azért, mert a történelem és a társadalomismeret tantárgy pedagógiai szemlélete és módszertana nagymértékben eltér egymástól, amelynek összehangolására a történelemtanárok[4] nincsenek felkészítve. A történelem ugyanis dominánsan leíró jellegű tantárgyként szerveződik. A társadalomismeret esetében – a fogalmi keretek átadásán túl – a hangsúly inkább a személyes társadalmi tapasztalatok földolgozásán, általánosításán van, amelyhez sajátos interaktív pedagógiai módszerek (projekt, esettanulmány, terepgyakorlat) társulnak. A történelem tantárgy tehát legfeljebb a társadalomismeret fogalmi kereteinek árnyalt közvetítését tudja magára vállalni maradéktalanul, a többi elem érvényesülése meglehetősen bizonytalan ebben a formában.[5]

 

  1. ^ Én is csupán feleségem unszolására jelentkeztem, aki ebbe a középiskolába járt és megnyugtatott, hogy: „nem olyan iskola ez”.
  2. ^ Utólag persze bevallotta, hogy a szövegezés tudatos volt: ilyen jellegű „szövegelésekkel” igyekezett védeni iskolája autonómiáját.
  3. ^ Ilyen nevű tantárgy akkor formálisan nem is létezett (legfeljebb a már említett Világnézetünk alapjai, illetve Filozófia), de a rendszer természetéből adódóan egy ilyen elnevezéssel senki sem szállt vitába az oktatásügy részéről. A bizonyítványokba azt hiszem Filozófia volt beírva, amit persze a filozófusok vitattak hevesen – joggal.
  4. ^ A két tárgy összevonása komoly egzisztenciális érdekeket sértett, hiszen az elmúlt évtizedekben sok, nem történelem szakos tanár is képesítést szerzett a társadalomismeret tantárgy tanítására, akik a jelenlegi formában lényegében nem taníthatják a tárgyat.
  5. ^ Az utolsó évfolyamok történelem tantárgyba integrált társadalomismeret elemei az iskolai gyakorlatban – az amúgy is időzavarba került történelemtanárok óráin – nagy valószínűséggel el fognak sikkadni.