Olvasási idő: 
10 perc

Egy szociológus iskolai mélyfúrásai a demokráciáról és a jogról

Ligeti György: Gyújtós. Budapest, 2002, Új Mandátum Kiadó.

Évtizedeken át viták folytak arról, hogy szüksége van-e a pedagógiának az olyan „segédtudományra”, mint a szociológia. A vita valójában arról szólt, hogy mit is kezdjen a pedagógus azokkal az adatokkal, illetve az iskolaszociológus által levont következtetésekkel, amelyeket egy-egy téma kutatása után közread a kutató. Ezek a viták abban a korszakban kezdődtek, amikor a politika a korábban burzsoá áltudománynak minősített társadalomtudományokat, köztük a szociológiát legitim diszciplínaként ismerte el, de nem örült annak, ha a szociológia kritikai megállapításokat tett, ha rámutatott azokra az ellentmondásokra, amelyeket az elemzés feltárt. Ez volt az a korszak, amikor kutatások egész sora nem kaphatott nyilvánosságot, mert kemény tényekre világított rá, többek között arra, hogy milyen erős szelekció érvényesül az iskolai pályafutás során, hogy a szociokulturális hátrányok milyen módon pecsételik meg a tanulók egyéni életútjának alakulását. A hatalom nem örült, hogy iskolaszociológusok a hetvenes évektől kezdve kimutatták, hogy az iskola képtelen kompenzálni a hátrányokat, a pedagógusok viszont azt mondták, hogy a szociológusok semmi újat nem tudnak mondani nekik, hiszen ezekkel a tényekkel osztálytermi szinten naponta szembesülnek.

Pedig létezett, létezik a szociológiának egy olyan interpretációja, amely képes összekapcsolni a makroszintű folyamatokat a mikroszinttel, egy-egy iskola, osztály világának történéseivel. Az ilyen vizsgálatok, elemzések a mintavételes, empirikus kutatásokat mindig kiegészítik mélyfúrásokkal (survey), egy-egy intézményi terepen való hosszabb vizsgálódással. Az ilyen mélyfúrásokban a szociológus a történések közvetlen részesévé válik, egyfajta akciókutatóként ott él a vizsgált terepen, személyes kontaktust alakít ki a terep szereplőivel, jelen esetben a pedagógusokkal, diákokkal. A kutatás, az abból készülő tanulmány a közvetlenség révén megtelik élettel, az iskola belső világának olyan rétegeibe enged betekintést, amelyet a mindennapi pedagógiai gyakorlatban benne élő ember éppen érintettsége, involváltsága révén nem mindig érzékel. Ez a fajta szociológusi jelenlét, attitűd olyan nagy felbontású, mikroszkopikus fényképhez hasonlítható, amelyet modern digitális kamerákkal készítenek kőzetek felületéről, növényekről, állatok testéről, amely addig nem látott részleteket tár a kutató, a tárgyat szemlélő elé.

Ligeti György, a fiatal iskolaszociológus-nemzedék tagja ezt a kutatási szemléletet érvényesíti. Az Új Mandátum Kiadó Szociológiai könyvek sorozatában most megjelent Gyújtós című könyve az iskola belső világának egyik legérzékenyebb problémájával, a demokrácia létének, illetve hiányának kérdésével, az ehhez szükséges sajátos szocializáció folyamataival foglalkozik.

A kötet Ligetinek e témával foglalkozó kutatásaiból készült tanulmányait, elemzéseit foglalja egybe. A tanulmányok – noha látszólag egymástól eltérő jelenségeket elemeznek – mindegyike egy központi gondolat, ha úgy tetszik, egy alaptétel jegyében íródott. Abból indul ki, hogy a demokrácia gyakorlásához szükséges képességek kialakulása, az autonóm polgár nevelése, szocializációja csak egy demokratikus klímájú, minél szimmetrikusabb emberi viszonyokat hordozó iskolában lehetséges. Ligeti könyvének legfőbb üzenete, hogy az iskola ennek a bonyolult nevelési, szocializációs feladatnak csak akkor képes eleget tenni, ha az ott lejátszódó mindennapi történések szereplői, pedagógusok, diákok, szülők képesek az alapvető jogi normákat követni, ha képesek demokratikus viszonyokat kialakítani. A kötet valóságfeltáró tanulmányai rámutatnak arra, hogy az iskola hagyományaiból, a tanár-diák viszony tekintélyelvűségéből adódóan nem csekély nehézségek leküzdésével teremthető meg ez a demokráciára szocializáló klíma. Az iskola ugyanis létéből, funkciójából adódóan meglehetősen konzervatív intézmény, ahol a tradicionálisan kialakult szabályok – házirend, tanulóktól elvárt magatartási normák, szülők jogairól, az iskolai élet feletti kontrollszerepükről létező felfogások – még sok tekintetben korlátozzák egy valóságos demokrácia működését.

Ligeti iskolai világbeli mélyfúrásai szinte drámai erővel érzékeltetik ezt a helyzetet, illetve ezt az ellentmondásos világot. Különösen érdekes ebből a szempontból az iskolai jogsértések leírása, tipizálása, de még inkább érdekes annak bemutatása, hogy miként élik meg ezeket a sérelmeket a diákok, a pedagógusok, a szülők.

A kötet egyik legérdekesebb – empirikus kutatáson alapuló – tanulmánya a tanulók demokráciagyakorláshoz szükséges ismereteinek szintjéről, az abban tapasztalható hiányosságok jellemzőiről tár adatokat az olvasó elé. Az elemezésekből fény derül arra, hogy milyen szoros a kapcsolat az iskolai légkör, a tanulókat körülvevő iskolai életvilág demokráciatartalma és a demokrácia gyakorlásához szükséges ismeretek szintje, a demokratikus lét, az autonómia gyakorlásához szükséges képességek fejlettsége között. E tanulmány azt üzeni számunkra, hogy a demokrácia gyakorlásához szükséges kognitív, ismeretbeli feltételrendszer is ott építhető ki, ott fejleszthető igazán, ahol az iskolai élet történései visszaigazolják a demokrácia értelmét, lényegét.

Ugyancsak érdekes, eddig kevéssé ismert adatokat olvashatunk a diákok előítéletességére vonatkozó attitűdök, beállítódások természetéről. A rasszizmusra, antiszemitizmusra, tekintélyelvűségre vonatkozó szociológiai tényeken túl az teszi ezeket az adatokat érdekessé, hogy ezeknek az attitűdöknek a mindennapi életben történő megnyilvánulására is fény derül a már említett mélyfúrásokból, iskolai történéseket rögzítő esettanulmányokból. Ligeti egy különösen érzékeny területen, az iskolai életben felmerülő konfliktusok kialakulásában és kezelésében vizsgálja azt, hogy mi a szerepe a személyiség mélyrétegeiben létező érték- és normarendszernek. A vizsgálatok azt mutatják, hogy azokban az iskolákban van esély a konfliktusok jó kezelésére, ahol valóban működik a diákönkormányzat, ahol a diákoknak módjuk van a konfliktusok tárgyát képező jelenségekkel kapcsolatos nézeteik, érveik szabad kifejtésére, s ahol az érdekek érvényesítésének diákok által elképzelt módozatait nem szankcionálják a tanárok. Ligeti ahhoz a konfliktuspedagógiai, konfliktusszociológiai irányzathoz tartozik, amely szerint a konfliktusok az intézmény és a benne élő egyének fejlődésének fontos eszközei, mert kirobbanásuk felszínre hozza a közösség és az abban létező egyes csoportok sajátos érdekeit, illetve ezek ütközéseit, valamint a szereplőket rákényszerítik a szervezet működését gátló, korlátozó érdekellentétek megoldására, a konszenzuskeresésre. A demokratikus iskolai légkör legfőbb ismérve a konfliktusok megoldásának nem tekintélyelvű, hanem a szereplők, az érdekcsoportok tudatosan irányított konszenzuskereső magatartása. Ligeti elemzései azt mutatják, hogy a demokráciatechnikák gyakorlására alkalmat teremtő, s ezáltal a demokráciára vonatkozó ismereteket is közvetítő iskola tanulói lényegesen jobb konfliktusmegoldási képességeket, konszenzuskereső törekvéseket mutatnak, mint a tekintélyelvű iskolákba járó diákok. Fontos pedagógiai következtetés ez, amely jellegzetesen szociológiai megközelítéssel jut el a mindennapi pedagógiai gyakorlatban is hasznosítható következtetésekhez, igazolva ezzel a szociológiai kutatások eredményeinek a pedagógiai folyamatokban történő hasznosíthatóságát; cáfolva az ezzel kapcsolatban korábban kialakult elutasító nézeteket.

A kötet zárófejezete kísérletet tesz arra, hogy összegezze, mi mindenre van szükség a tantervektől az iskolai szervezetben részt vevő szereplők ismeretein át az osztálytermi térszerkezet alakításáig ahhoz, hogy létrejöhessen egy demokratikus iskolai gyakorlat, amelyben az iskolapolgárok mindazokkal a jogokkal élhetnek, amelyeket a – korántsem hibátlan – törvények, jogi normák lehetővé tesznek. Ligeti persze továbbmegy, rámutat azokra a szabályozási ellentmondásokra, joghézagokra is, amelyek késleltetik az iskolai demokrácia kiteljesedését, illetve azt, hogy az iskola a demokrácia igazi gyakorlóterepévé válhasson. Ligeti legfőbb üzenete – amint arra már utaltunk –, hogy az iskola demokratikus működése nemcsak és nem elsősorban szervezeti cél, hanem a demokrácia társadalmi kiteljesedésének egyik fontos – ha nem a legfontosabb – eszköze. Nemcsak azért van szükség diákönkormányzatra, hogy az iskola mindennapi életével összefüggő döntések a diákokkal egyetértésben szülessenek, s hogy ezáltal csökkenjen az érdekütközések száma, hanem azért is, hogy a döntésekben való részvétellel a felnövő nemzedékek olyan képességekre, technikákra tegyenek, tehessenek szert, amelyek nélkül nincs igazi állampolgári részvétel. És tegyük hozzá, amelyek nélkül nem igazán képzelhető el autonóm, szabad polgár, a demokrata, akiről Bibó oly szépen írta, hogy mindig egyenes gerinccel jár és sohasem fél.

Az iskolai jogsértések elleni küzdelem nemcsak azért fontos, hogy ne sérüljenek a diákok jogai, hanem azért is, hogy mindennapi életükben tapasztalják meg a jog erejét, a jogkövető magatartás értékeit, gyakorolhassák az ehhez szükséges készségeket. S ami ennél is fontosabb, a jog szövete által vezérelt élet mindennapi gyakorlata igazolja vissza számukra, hogy a szabadság csak a jog normáinak betartása mellett válik igazi emberi értékké.

Ligeti könyvéből ezeket az üzeneteket tartom fontosnak. Elsősorban azért, mert az általa felsorakoztatott tények, még inkább a valóságról készített mikroszkopikus felvételei arra utalnak, hogy van még mit tenni az iskola világában a demokrácia, a jog érvényre jutásáért, s ugyancsak van mit tenni a mételyező előítéletek ellenében.

 

Ligeti György: Gyújtós. Budapest, 2002, Új Mandátum Kiadó.